Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-20 / 17. szám
10 ■ Napkelet • A KM hét végi melléklete 1996. JANUÁR 20., SZOMBAT A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN Áldozva, szeretve Kultúraválságos időkben himnuszok őszinte pátoszával kell(ene) serkenteni a szellemet. Buzdítani a tudásban megnyilatkozásra kevésbé szorgalmatosakat, dorgálni a nemzeti megmaradás elorozhatatlan aranytartalékait nem kellő szigorral, következetességgel őrizőket, segíteni a továbbadásra hivatottakat, legyenek bár a legjelesebbek, avagy szürke háttérmunkások. Tette mindezt 1823. január 22-én Csekében a költőnek, rétornak, filozófusnak és politikusnak egyaránt kiváló Kölcsey Ferenc, megírván magyarságunk jelképiségének szavakból felépített, maradandóságában kikezdhetetlen emlékművét: Himnuszunkat. Az immár klasszikussá nemesült poéta költeményének születési dátuma így hát érthető módon — bár a szükségeshez képest megkéslekedett időhátránnyal — lett a Magyar Kultúra Napja. Jó, hogy nem ünnepe a jubilánsok gyakorta öncélúságot sugalló dömpingeseménye értelemben. Akik e mementónapot a hétközi egyformaságok sorából kiemelték, helyesen cselekedtek. Örvendhetünk, hogy a „dologban” szűkebb pátriánknak, az elidegeníthetetlen kulturális kincseink körül önzetlenül szorgoskodóknak kezdeményező szerep jutott, s e tisztükben járhatnak el jelenleg is. Kölcsey örökösei vagyunk hát, társaim: az évezrednél hosszabb hagyományok féltésében, mentésében, a világ előtt megmutatkozás vágyában, küzdelmében, az elfogadtatás, elismertetés csillapíthatatlan szomjával. Pedig, és engedtessék meg, hogy megintcsak Kölcseyt citáljam, egyszerű a „feladat” a legzűrzavarosabb évjáratokban, a legkuszáltabb, már-már kultúra-tudás-idegennek tűnő korszakokban is. Amikor úgy hisszük: meghalt a szó ereje, kifulladtak a dallamok, hamissá lettek a színekben rögzült képi víziók, manír és trükk áraszt el mindent, amikor a silányság villantja ránk vigyorát a pénz hatalmasságának kényszerűségekből emelt pulpitusáról. A halkszavú, sokak szerint félszeg, magába fordulni, elvonulni hajlamos lírikus így ír egyik, máig legfrissebbnek ható művében, a Pa- rainesis-ben: Szeresd a hazát! Az intelmek terjedelmes lajstromának legtisztább, legkönnyebben értelmezhető parancsa ez. És mégis, mi minden rejlik e puritánságában gyönyörű gondolat mélységeiben! Egyebek között az, amiről föntebb már szó esett: a hazával, hogy átvészelhesse a legzivatarosabb századokat, együtt kell szeretnünk — alázattal tisztelnünk — kultúráját, a miénket, a sokszólamúság harmóniáját megszülni képes magyart. A csekei visszavonultságból időnként kilépett gondolkodó kibontja a rövid imperatívuszt: megemlíti az áldozathozatal szükségét. Imigyen: minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Kemény, pontos kitétel. Értsük meg — ha merjük — a lényegét! Kiegészítve egy adalékkal: 1837-ben, amikor a Parainesis megjelent, feljegyezték: ez idő táján dúlták fel Kölcsey vetését, szántóföldjeit, súlyos kárt okozván neki. Miközben ő a haza, a kultúra, a bennünket együtt tartani képes értékek szeretetére int, tanít, figyelmeztet. Tehetünk-e mást és másképp, mi, kései utódok? Kérdezni is fölösleges... Kállai János Kitüntetett pedagógusok Nem terelni — nevelni, Kállai János A Brunszvik Teréz-díj — némi túlzással — a magyar óvodapedagógusok számára egy Nobel-lel felérő kitüntetés. Aki — áldozatos és eredményes, kitartó és következetes munkássága eredményeként — megkapja, joggal lehet büszke e magasszintű elismerésre. Az idén, a Magyar Kultúra Napja alkalmából megyénk óvónői társadalmának egyik jelese is részesülhetett a díjazott- ság örömében. Farkas Sándorné, a nyíregyházi Városmajor úti tagóvoda vezetője — címzetes vezető óvónő — tegnap Budapesten, a Néprajzi Múzeumban vette át sokéves nevelő-oktató tevékenységének jelképben testet öltött jutalmát. — Lehet, hogy családi indíttatásra választottam az óvónői pályát — kezdi vallomását a boldog díjtulajdonos —, bár a famíliámban még csak pedagógus sem akadt. A gyermekszeretet, a kicsikről gondoskodás azonban már iskolás koromban meghatározója volt az életemnek. Kisvárdán, a Bessenyei Gimnáziumban érettségiztem, a szarvasi Felsőfokú Óvónőképző Intézetben 1962-ben szereztem diplomát. Jelenlegi munkahelyemen negyedszázada dolgozom. □ Amikor kézbe kapta a meghívót a kitüntetési ünnepségre, mit érzett? — Örültem, természetesen, amikor megtudtam: miért kell utaznom a fővárosba. A díjban a szakma elsimerését érzem megtanítani kell a manuális Készségén fejlesztése terén úttörő szerepet vállaltak. — A műhely a legelső volt a megyében. Benne a kicsik saját elképzelésüket valósíthatják meg — agyagformázással, festege- téssel, rajzolással, és más kézműves mesterségek furfangjaival. A vizuális nevelés pedig itt mindig hangsúlyozottan fontos szerepet kapott. Jómagam megszállottja vagyok a szépnek: mindabban, ami humanizálhatja gyakran sivár hétköznapjainkat. O Egy ideje a nyíregyházi tanárképző óvodapedagógusainak gyakorlati képzésébe is bekapcsolódtak. Minek köszönhetik, hogy a közel harminc megyeszékhelybeli kisdedóvó közül éppen önöket választotta a főiskola? — A szakvezető óvónők irányítójaként mondhatom: biztos vagyok abban, hogy a munkánk szakmai minősége, színvonala, nem pedig valamiféle személyes szimpátia alapján esett ránk a főiskola választása. A fejlesztő programokra, a módszertani kultúránk csiszolására munkatársaimmal mindig nagy gondot fordítottunk; nyitottak voltunk, vagyunk a legújabb kezdeményezésekre. □ Várnak-e önre, önökre újabb kihívások? Hogyan látja az óvodák (saját munkahelye) jövőjét? — A végén kezdem: meglepett bennünket az önkormányzat „tagóvodásító” döntése, de erről most ne, ez egy másik történet... Újabb kihívások? Nos, közeledek a nyugdíjhoz, de azért a vállalkozó kedvem nem apadt el. Alternatív program kimunkálásába kapcsolódtunk be; folytatjuk az angol nyelv játékos tanítását, működik az ének-zene specializációnk. Azt hiszem, a fentiekből kitetszik: nem terelni, hanem nevelni, tanítani szeretnénk a gondjainkra bízott apróságokat. Munkáról, szorgalomról ymmmí i- mmmsmmm m \ 7m ím v>! 1 Bodnár István Közel negyvenéves pedagóguspályának mondott búcsút Molnár Józsefné két évvel ezelőtt. A nyírmadai tanítónő még ma is szomorúan emlékezik az elköszönés napjára, az utolsó csengetésre. Edit néni egy borsodi kis falucskában, Albert-telepen állt először a katedrára. Néhány éves gyakorlat után került Nyírma- dára, s ott rögtön a „mélyvízbe” dobták, mivel elsősöket kellett oktatnia. Élete végéig nevelte, gyámolította a legkisebbeket. — A legszebb és a legnehezebb feladat elsősöket tanítani. Félve, gyámoltalanul ülnek az iskolapadba, néhány hónap múlva viszont már tudnak írni, olvasni és egy kicsit számolni. Molnár tanító néni mindig igyekezett egy kicsit többet adni, mint ami a tantervben szerepelt. Kis kórusokat szervezett a legkisebbekből, mesemondásra tanította őket, s ha kellett, népitáncba és népi játékokba vonta be a gyerekeket. A nyírmadai iskolában hamar felfigyeltek szervezőkészségéMolnár Józsefné A szerző felvétele re, és ennek köszönhetően sok ünnepi műsort ő állított össze. — A tanár szerepe egy kisebb településen azért fontos, mert a kultúra terjesztője is egyúttal, sok gyerek általa találkozik először az irodalommal, zenével, képzőművészettel. A tanítónak állandóan képeznie kell magát, sokoldalúnak kell lennie. Osztályaiba mindig sok cigány gyerek járt, akik — elmondása szerint — szerették őt. A cigány származású gyerekekkel az első rendű feladat, hogy szerettesse meg magát velük az ember — hallom a kiegészítő — betűvetés közben magyarázatot. A legtöbb szülő, akinek több gyereke is volt, — és az elsőt Edit néni tanította—, örömmel nyugtázta, hogy a többi csemete is az ő osztályába kerüí. Az utóbbi időben pedig az egykori tanítványok gyermekeit okította. A negyven év hamar eltelt. Szerencsére elfoglaltság is akad. Molnár Józsefnének ugyanis három gyermeke és négy unokája van, a legkisebb karonülő. A másik ősszel megy iskolába, de már viszi a kis könyvét: olvasni tanul. A betűvetés tudományát a nagymamától kezdi elsajátítani. Nem lenne teljes a beszélgetés, ha nem kerülne szóba a pedagógusok nehéz helyzete. Molnár Józsefné így vélekedik erről: — Rettentően szomorú állapot, amikor a tanároknak, — akiknek éppen az a feladatuk, hogy munkára, szorgalomra neveljék a rájuk bízott gyerekeket — sztrájkolniuk kell. Nem mindegy, hogy milyen lelkiállapotban lép a tanár a katedrára, és tanítás közben milyen gondok nyomasztják. (Molnár Józsefné a Magyar Kultúra Napja alkalmából Karácsony Sándor-díjat kapott.) Akinek mindig az iskola jelentette az életet Pongó Gézáné A szerző felvétele Kovács Bertalan A kultúra napja alkalmából tegnap a Néprajzi Múzeumban a művelődési miniszter Karácsony Sándor-díjat adott át az arra érdemes általános iskolai pedagógusoknak. A díjazottak között volt Pongó Gézáné komorói tanítónő is. Első és eleddig egyetlen munkahelyén, a Kisvárda és Záhony között úgy félúton lévő község iskolájának egy osztálytermében ülünk le beszélgetni a kitüntetettel. — Igazi pedagógusdinasztiából származom, több felmenőm — közöttük apai és anyai nagyapáim, sőt dédapám is — tanítók voltak. Olyannyira pedagógusvér folyt az őseim ereiben, hogy a legtermészetesebb volt a tanári hivatás továbbélése a családban. Édesapámék négyen voltak testvérek, s senki nem csodálkozott azon, hogy valamennyien tanítók lettek. Jellemző, hogy apósom is tanárember, így aztán, amikor a rokonság akkoriban összejött, az egyszersmind valóságos tantestületi értekezletet is jelentett. Apám 1933-tól volt a komorói iskola kántor-tanítója, majd később ugyanitt igazgató lett. Mivel közvetlenül az iskola szomszédságában laktunk, életünk természetes színtere volt az épület és annak udvara. Akkoriban nemigen volt olyan iskolai esemény, amelyből valamilyen módon ne vettem volna ki a részem. így aztán egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy magam is tanító legyek. — A komorói elemibe csupán négy évig jártam, utána egy évig a nyíregyházi Kálvineum Református Kollégium lakója lettem, majd egy kisvárdai — a ma Kodály Zoltán iskolaként ismert — általánosba kerültem. Ezt követően csak az iskola szomszédjába kellett átmenni, hiszen ott volt akkoriban a tanítóképző intézet. Sokat köszönhetek egykori tanáraimnak: Makay László osztályfőnöknek, az irodalmat tanító Thuróczy Margitnak, dr. Kovács Margit matematika tanárnőnek, vagy az ének szeretetét belénkplántáló Vass Jánosnak. Az egyedül eredményes gyermek- központú tanítás mesterfogásait az itteni idősebb és tapasztaltabb kollégáktól — mint amilyen Jeles Miklósné volt — leshettük el. E mostani elismerés talán őket is illeti — mondja szerényen, ám határozottan Éviké néni. — Harminckilenc évvel ezelőtt fiatal, pályakezdő tanítóként kerültem vissza szülőfalumba, s azóta is itt tanítok. Pályám egyik legemlékezetes pillanata az volt, amikor első tanítványaimmal már mint fiatal szülőkkel találkozhattam viszont. Évike néni utolsó tanévét kezdte idén. Már így is „ráhúz” két évet a nyugdíjas korra, de mint mondja, a most negyedikes osztályát ő akarta a felsős kor küszöbéig vinni. Úgy véli, számára mindig is az iskola jelentette az életet. Meggyőződése azonban, hogy az iskolás évtizedek után sem kell majd unatkoznia, hiszen több ideje lesz majd olvasni, de vannnak növényei, és a ház körül, a kertben is akad majd tennivaló bőven. Legfeljebb eztán már nemcsak képletesen vagdossa — mint tette négy évtizeden keresztül — a vadhajtásokat. testesülni, a személyes megbecsülésemen kívül a kollektívámét. A mi közösségünk — szerénytelenség nélkül állíthatom — mindig a város legel- ismetebb óvodai nevelőgárdája volt; ma sincs ez másképp. □ A városmajori ovinak specialitása a saját erőből létesített hagyományőrző műhely. Úgy tudom, a vizuális nevelés, Farkas Sándorné Balázs Attila felvétele
