Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-20 / 17. szám
1996. JANUÁR 20., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete S88888888888S888888888888888888888888888888888888S888S888S8S8S88S88S8S888SSS88SS888S888S88S888888SS8S888888S8S8S88S888888888S88S888g fi Időutazás a ki Kilencven esztendeje indult az első vonatpár Balázs Attila felvételei is nagyapáink, dédmamáink. Talán csak szebb vagonokban. A kisvonat ugyanis az idén jubilál: pontosan kilencven évvel ezelőtt, 1906. március 4-én indult meg a sárgára festett kocsikban a személyforgalom Nyíregyháza és Dombrád között, napi három vonatpárral. A nagy füstöt eresztő mozdony bizony már akkoriban is meg-megmosolyogtatta a távolból érkező idegent. Margócsy József várostörténész könyvéből még azt is megtudhatjuk, hogy az akkori részvénytársaság NYVKV üzemi helyi értelmezését a rosszmájúak egy nyikorogva nánszorgó kis fonatnak értelmezték. Sok anekdota is született akkoriban, s olykor bajok is akadtak: idétlen gyermektréfaként gyakorta rongálták meg a pályát, a síneket, a jelzőberendezést. Üzemzavar is előfordult néha, de már akkor is napi egy-másfél ezer embert szállított a „kisvici”. A járatok aztán tovább bővültek, 1911-ben megnyílt a Hermina- tanya-Balsa közötti elágazás, és a balsai híd felépítése után mód nyílott a Sátoraljaújhelyig való közvetlen közlekedésre. A háború aztán nagy pusztításokat végzett, végül úgy tűnt, hogy egy rendelkezés után végképp befellegzik a nyírségi kisvasúinak. 1994-ben aztán ki is mondták, hogy meg kell szűntem, mivel nem gazdaságos. Szerencsére mindez a múlté. A kisvasútért nagy lobbizás folyt, s talán ennek is köszönhető, hogy tavaly ősszel újra felragyogott a csillaga. Szeptember 9-én jeles társaság járta végig a kisvicit, és Rigó Zoltán, a MÁV vezérigazgatója bejelentette, hogy a kisvasút fennmaradásáról döntöttek az illetékesek. Az is elhangzott, hogy nem megszüntetésre, hanem felújításra van szükség. Közben a mi kis vonatunk is szépen halad, „alig” negyven perc alatt megérkezünk Kótajba, ahol már vár minket Kallós Zoltánná állomásfőnök, akit a Nyírvidéki Regionális Kisvasút profitcentrikus szerveVezetőállásban zésével bízták meg. Ennek megfelelően hamarosan önálló gazdálkodási egységgé kell válniuk. Meg is kérem a főnökasszonyt, mutassa be, merre és hogyan jár a vonat errefelé. Nos, most két vonalon jár a vici, az egyik járat a balsai Tisza-part- ig megy, ennek a menetideje 108 perc. A másik járat Nyíregyháza és Dombrád között jár, az út hossza 51,5 kilométer, a menetidő pedig 140 perc. Naponta hat vonatpár jár, az első Nyíregyházáról 5.20- kor indul, az utolsó 20 órakor. Tizenkét települést érint, s átlagosan naponta kétezren veszik igénybe. Ami pedig az önállósodási terveket illeti, nos, számítanak a települések támogatására és a teherszállítás növekedésére. Remélik, hogy a kisvasút nemcsak turistalátványosság lehet, hanem a közlekedési hálózat jelentős része, hiszen sokan veszik igénybe. A hosszú beszélgetés után hazafelé tartunk egy újabb vonattal. Sokan utaznak Kótajból Nyíregyházára. Alaposabban megszemléljük a kocsikat is. Lehangoló látvány, hogy a garázda elemek szinte minden második ablakot betörtek. Belül viszont most is kellemes meleg van, és a kilátás gyönyörű. Talán a kisvasút kilátásai is reménykeltők lesznek. Bodnár István nem is áll másból a pálya. Mindenesetre nem árt valóban vigyázni: hiszen a vicinális több település közepén is áthalad, és máshol is többnyire ott tűnik fel, ahol senki sem várja. A mozdonyvezetőnek még olykor a parkírozó autókra is kell figyelnie, mert néha oly közel áll meg egy-egy kocsi a sín mellett, hogy elvinné a vonat. A lassúság másra is csábítja az utasokat, bizony nem ritkán menet közben is le és felszállnak errefelé a fegyelmezetlenebb fiatalok, fittyet hányva a veszélynek. A lassú haladás viszont akár a vicinális előnyére is válna, na persze annak, aki nem siet. A látvány ugyanis itt mindenért kárpótol, hiszen az út erdőkön, mezőkön vezet keresztül. Eleinte ugyan még csak Nyíregyháza csúnyábbik felét látni valahol a konzervgyár körül, de aztán az első megálló után máris az erdőben vagyunk, ami ilyenkor, télvíz idején is gyönyörű látvány. A hóból ugyan csak mutatóban maradt, de a felhők között bujkáló nap különös megvilágítást ad az erdőnek. Dér és zúzmara teszi varázslatossá a fákat, bokrokat. A fák között kanyarog a vonat, a nyomvonal magassága pedig rálátást kínál az erdőre. Gyönyörű lehet tavasszal és nyáron errefelé, nem véletlen, hogy némelyik papa, mama szívesebben viszi Sóstóra a kisvasúton csemetéjét, az út egy szép kirándulással is felér. Ám a vonatban korántsem ilyen hangulatos az út, hiszen az utasok több mint fele jó üzlet reményében a KGST-piac felé tart. A kisvasút számukra a legpraktikusabb közlekedési eszköz, hiszen a vonatról leszállva alig kell cipekedni, hisz a vicinális közvetlenül a piac előtt áll meg. így hát sokan leszállnak. Mi is átmegyünk az egyik vagonba, lássuk, milyen ott a hangulat. Hamar meggyőződhetünk arról, hogy most már otthonos, barátságos belül is. Az utasok nagy része ismeri egymást, a magyar ember ráadásul már kétperces ismeretség után mindent elmond magáról még az idegennek is. A vonat nagy attrakciója a fűtés, amit a vonatokban lévő kályhákkal oldanak meg. A kalauzok kötelessége, hogy időnként megpakolják szénnel a kályhát. Van is jó meleg! Több utas is megerősíti, hogy szívesebben utazik a kisvonat- tal, mint esetleg busszal. Bár lehet, hogy a vicinális lassúbb, de olcsóbb. Manapság ez egyáltalán nem elhanyagolható szempont. A kisvonaton egyébként úgy tűnik, megállt az idő, mintha egy időutazást tennénk. így utazhattak a századelőn A kár valami cirkuszi látványosság! Ott ahol nem kéne, a kanyar mögött nagy csinnadrattával — fü- työlve, sípolva — feltűnik egy parányi vonat. Liliputi méretek: hihetetlenül keskeny sínpár, kicsinyke kerekek, aprócska mozdony. Rögtön a gyerekek,érdeklődésének fókuszába kerül, de még a látványhoz nem szokott idegenek is álmélkodva figyelik. Aztán fékezni kezd, a nyíregyházi állomás előtt megáll. Legalább kétszázan várják: nem is nagyon bizonyos, hogy mindenki felfér a négy aprócska kocsiba. Ráadásul a legtöbb utas nagy batyukkal érkezik. Van is lökdösődés. Végül mindenki feltolakszik: indulhat a vonat. Néhány sípszó, a sínek közelében állók szétrebbennek, kezdődik az utazás. Fotós kollégámmal kivételes helyzetünk van, a mozdonyvezető mellé kérezkedünk fel, hadd lássunk minél többet a rendhagyó utazás során. Szűcs Imre, a fiatal mozdonyvezető barátságosan helyt ad kérésünknek, s így már belülről csodálhatjuk meg a lassan már múzeumba kívánkozó mozdony belsejét. Hamar kitanuljuk a vezetés csínját-binját is, legfőképpen arra kell vigyázni, nehogy száguldani kezdjünk. No erről szó sincs, Nyíregyháza területén többnyire 20-30 kilométeres sebeséggel „vágtázunk”, a sín mellett mindenfelé lassító jelek: néha már úgy érezzük, hogy Vasúti csendélet kályhával a km vendege Az újra visszatérő tanár Györke László Megsárgult újságok, albumok, kéziratos könyvek kerülnek elő. Egy pálya dokumentumai. Egy pályáé, amely gazdag sikerekben, persze nem mentes a kudarcoktól sem. Zsoldos János tanár úrról van szó, aki december 31 -ével fejezte be aktív tanári munkáját. Életéről faggatom. Ahogy mondja, Debrecenbe csak azért „ment” 1935-ben, hogy megszülessen, mert aztán nem sok köze volt a cívis városhoz. Nyíregyházán, majd Ungváron tanult. (Itt kapta az első pofont, mert magyarul mert beszélni.) Aztán Nyírkárász és Kis- várda következett. A tanári pályáig rögös út vezetett, hiszen pályamunkásként kezdte a vasúton, majd Román Mihály főépítésvezető-he- lyettes javasolta, hogy folytassa a tanulást. 1952-ben levelet írt dr. Merényi Oszkárnak, a mai Széchenyi Közgazda- sági Szakközépiskola igazgatónak. Különbözetivel felvételt nyert. Nappalait Kisvárdán az állami gazdaságban, estéit pedig Nyíregyházán a dolgozók esti középiskolájában töltötte. A vonaton, várótermekben tanult, mert kitűnően akart érettségizni. Úgy is lett. Dr. Merényi Oszkár a bölcsészetet, az egri főiskolát javasolta neki, de miután a felvételi vizsga két napja alatt megivott nyolc liter vizet, úgy érezte, nem igazán ez való neki. Budapestre, a „Közgáz”-ra került 1955-ben. Véradás, zsákolás, sópakolás a közeli csarnokban. Mikor 1959-ben befejezte, marasztalták, de nem nyújtotta be pályázatát. Haza szeretett volna kerülni, ám Miskolcra, a Közgazdasági Technikum kereskedelmi tagozatára irányították. Két tan- Zsoldos János évet töltött itt: rögtön diákújságot szervezett, ő volt a város szakszervezeti pingpongbajnoka. Nem tett le arról, hogy hazajöjjön, újra csak Merényi Oszkárhoz fordult, aki kikérte. így sikerült végre Nyíregyházára kerülnie, ahol 1961 és 1970 között a Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola tanára. Elindítja az Ifjúság című osztályújságot. — Mindig fontosnak tartottam, hogy a tehetség kibontakoztatására legyen lehetősége a diáknak. Aztán az akkor még kis „KEFE” (mai hivatalos nevén: Sipkay Barna Kereskedelmi és Vendéglátói- Balázs Attila felvétele pari Szakközépiskola és Szakmunkásképző) következett, ahol annak idején minden évfolyamon csak egyegy osztály volt. Újabb dokumentumok: dolgozatok, naplók és egyéb ereklyék kerülnek elő. — Gyakorlatilag elölről kellett kezdeni az egészet — mondja a tanár úr. — Osztályfőnök voltam, pályaválasztási felelős, kereskedelmi gyakorlatvezető tanár, oktattam világnézetünk alapjait, politikai gazdaságtant. Osztályomnak alighanem Zsoldos-mérgezése lehetett... Most úgy érzi, köszönettel tartozik a meghurcolt, anyagilag és erkölcsileg tönkretett édesapjának, dr. Zsoldos Bélának, aki Bajcsy-Zsilinszky Endre barátja volt, édesanyjának, aki Erdélyből, Gyimesről származik, özvegy Zsoldos Jánosnénak, nagyanyjának, aki 16 éves koráig nevelte. És nem utolsó sorban feleségének, a volt diáktársaknak, akik megosztották vele kenyerüket, a pályatársaknak, akik kiálltak mellette. Harminchat év a pályán. Pedagógusi ars poeticája felől érdeklődöm. Széchenyivel válaszol: — „Amit pályádul választottál, abban légy tökéletes.” De ehhez még harminchat esztendő kellene... Hogy az ember levonhassa a következtetéseket.
