Kelet-Magyarország, 1996. január (53. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-13 / 11. szám
TÁRLAT Fotók Tengerpart Indonéziában TT” 7r amerával járja a világot 1/ Hans Gustav Edőcsfotómű- yész, akinek a képeiből a hé- JL m. fów «y*7í kiállítása Nyíregyházán a művelődési központban. A burgenlandi születésű fotós a művészi indíttatást a soproni fotóklubban kapta. Több elismerést nyert, például Pro Cultura Hungarica-díjban is részesült. Az életerős, hetvenes éveiben járó fotóst számos témája közül elsősorban a kamerájával szemközt álló ember, és annak arca bilincselte le. Ehhez járult a szárazföldi ember vágya a tenger messzeségei után. Korábban Afrikában és Dél-Amerikában járt, legutóbbi utazásai Indonéziában, az indiai és az arab térségbe vezettek. Utazásairól mindig bőséges fotózsákmánnyal tért vissza. Tárlata február 8-ig tekinthető meg Nyíregyházán. Jemeni idill St. Vincente Teveháton Balázs Attila reprodukciói Múltunk megmentett tárgyai Tizenöt hintával gyarapodott a szálkái múzeum kocsigyűjteménye A híres szálkái kocsigyűjtemény egy szelete Elek Emil felvétele Szegény az eklézsia, a pap harangoz maga, hangzik el gyakran a mondás, mely fokozottan érvényes a megye múzeumaira is. A mátészalkaiaknak azonban nemigen lehet panaszuk az idei esztendőre, több mint kétmillió forintot fordíthattak műtárgyvásárlásra, mely sokszorosa a korábbi évekének. A híres kocsigyűjteményt hátul, az udvaron találjuk, egy hatalmas, négyszögletű fészerben. Ez az állomány gyarapodott nemrég újabb tizenöt darabbal. — Már korábban is tudtunk arról, hogy van Gödöllőn egy igen értékes magángyűjtemény, csak azt nem tudtuk, miképpen szerezhetnénk meg — eleveníti fel a műtárgyak megvásárlásának előzményeit a múzeum igazgatója, dr. Cservenyák László. — Kapóra jött viszont a Nemzeti Kulturális Alap pályázata, amely a nemzeti kincseink veszélyeztetett darabjainak megmentését próbálta elősegíteni. A szükséf ;es előkészületek után mi is elküldtük pá- yázatunkat, s legnagyobb örömünkre meg is kaptunk másfél millió forintot. Tudni kell, hogy a szálkái múzeum szekérgyűjteménye már korábban is a legnagyobb közép-európai kollekció volt, de a gödöllői olyan értéket képviselt, amit mindenképpen meg kellett menteni. S lehetőleg egyben, hiszen ha szétszedik, elvész a varázs. Igen ám, de két és fél millió forint volt az ára! Hiába szerezték meg tehát a kulturális alap támogatását, egymillió még mindig hiányzott. □ Ebben a szűkös világban hogyan sikerült összekaparni a hiányzó forintokat? — kérdezzük az igazgatót. — Műtárgyvásárlásra jó ideje alig jut valami pénz, évente ötven-hatvanezer forintot fordíthatunk rá, most azonban az említett másfél millión túl is sikerült hatszázezerre szert tennünk — feleli. — Négyszázezret kaptunk a megyei közgyűléstől, és a mi városunk is a zsebébe nyúlt. Igaz, még így is hiányzik további négyszázezer, de a volt tulajdonos, Nagy Emil professzor úr tett egy nemes gesztust, majd megadjuk, mondta. □ Nem volt sok két és fél millió forint tizenöt szekérért — gondolkodunk hangosan, ám az igazgató kiigazít bennünket. — Kocsi és kocsi között nagy különbségek vannak. Ezek tulajdonképpen hintók, melyek hiányoztak a mi gyűjteményünkből. Egyébként az értékük nem két és fél millió, hanem a többszöröse. Az eszmei értéküket pedig fel sem lehet becsülni, hiszen mindegyik a nemzeti múltunk egy- egy megmentésre váró darabja, melyek nélkül igenis szegényebbek lennénk. De ez érvényes majd mindegyik tárgyunkra, még ha vannak is, akik ezt nemigen értik. A szálkái kocsigyűjtemény zömét dr. Farkas József, a múzeum öt éve nyugdíjba ment igazgatója szedte össze, a múzeum magja pedig Márton Árpád nevéhez fűződik. Húsz éve költözött a mai helyére, s az elmúlt két évtized során az intézet a szatmári népélet igazi kutatóbázisává alakult. E kutatómunka eredményeképpen tökéletesen feltérképezték Szatmárt, s ma már az is elmondható, hogy a néprajzi tárgyak gyűjtése gyakorlatilag befejeződött. □ Nem korai ez, hiszen még ma is gyakran látjuk, hogy itteni, régi bútorokkal felpakolt autók tartanak az ország belsejébe? — Nagyon szerencsés a helyzetünk, hála annak, hogy a kutatók időben ébredtek. Néprajzi tárgyakkal telítve vagyunk, megkockáztathatom, hogy a szatmári népélet jellegzetes tárgyai közül mindegyikből rendelkezünk legalább egy darabbal. Ez viszont nem jelentheti azt, hogy mi örülünk a vidék kifosztásának. Itt a nepperek még ma is olcsón juthatnak a gyönyörű, régi bútorokhoz, melyeket felújítva hatalmas összegekért adnak tovább Ausztriában, Németországban. Mert ott becsülete van az öreg tárgyaknak. Az ember azt hinné, nálunk is kialakult már egy olyan tehetős, és igényes polgár- réteg, mely megveheti e becses darabokat, s nem kótyavetyélik el őket idegenben. Mert szép, szép, hogy ott legalább megmaradnak, de hát azok a komódok, szekrények, karosládák mégis csak nekünk mondanak, üzennek valamit a múltból. — A mi polgárságunk...!? — legyint kesernyésen dr. Cservenyák László. — A tehetős jelzőt elfogadom, az igényessel azonban már komoly gondjaim vannak. Pedig sokan hisznek abban a mondásban, miszerint Európa nem arra kíváncsi, mit vettünk át tőlük, hanem arra, mi, magyarok mivel gyarapítottuk az európai kultúrát. Ám mit szóljon az ember, ha már a tákosi, vagy csarodai templom tövében is a Schöller- jégkrémet reklámozzák!? □ A gyűjtőmunka befejeződött, merre léphet tehát tovább egy szálkáihoz hasonló tájmúzeum? 1— A néprajzi tárgyak felkutatásának valóban a végén járunk, de nekünk nem csak az a dolgunk, hogy a múlttal foglalkozzunk. Gondolnunk kell a mára is, hiszen ötven-száz esztendő múltán a mai kor, a mai életünk lesz a múlt, amit ha nem rögzítünk, dokumentálunk, nem tudnak majd mihez nyúlni az akkori kutatók. És hát persze nem feledkezhetünk meg a határ túloldalán élő magyarságról sem, ráadásul az ő életükben a néprajzos szeme még igen sok fehér foltot fedezhet fel. Úgyhogy van, s lesz munkánk az elkövetkező években, évtizedekben is. TÖRŐ ISTVÁN: Fehéren feketén — Tedd oda a zsákot! — mutatott a gazda a kamrában lefektetett deszkalapra. — És hurcold hozzá a többit! Az idegen először nem értette. A borostás arcából kibámuló szemek bágyadtak, vöröskarikásak. Haja csepűként szétáll. — Még a végén tolmácsot kell fogadni — zsörtölődött a gazda. Majd megmutatta, mit csináljon. Áz idegen elvigyorodott, és fürge léptekkel behurcolászta a pöfögő utánfutóról a tíz zsákot. Zihálva megállt. Nézett a gazdára, pislogva, mint egy hűséges eb, várva az újabb parancsokat. A gazda összeráncolta szemöldökét, bekiabált a házba: — Anyjukom! Hozz neki valamit! Pár pillanat múlva megjelent az asszony. Ennivalót hozott, barna papírba csomagolva. Az idegen kibontotta. Kenyér, szalonna, túrós bukta. Elvigyorodott, majd majszolni kezdte a buktát. Hirtelen kétrét hajolt, megragadta az asszony kezét és a hála jeléül szorongatni kezdte. Áz asszony megijedt, hátat fordított, és befutott a házba. Az idegen nézett a gazdára, majd motyogott valamit. A gazda csak a túrós szájat látta. Valami átvillant az agyán: — Na, ülj fel, te szőrös talpú! — és megindult a csettegő felé. De az idegen csak állt, és egyre motyogott valamit: — Zseny- ka! Zsenyka! — és mutatni kezdte a formákat. — A nyavalya törjön ki, mit mutogatsz? — emelte fel a hangját a gazda. Végül csak megértette: — Miért nem mondod, hogy asszony is van! Hozd a szoknyásodat! Az idegen elrohant. Pár pillanat múlva hozta is az asszonyt. — Enyém, Zsenyka! A gazda szeme felvillant. „Egészen formás kis Zsenyka!” — dörmögte magában, majd megkeményítette vonásait. — Üljetek fel mind a ketten! Az idegen férfi és nő behuppadt a zsákok közé. De a gazda még nem indult. Tétovázott egy pillanatig. Ismét leszállt. Megindult a ház felé, és eltűnt a szúnyoghálós ajtó mögött. Kis idő elteltével előbújt, megindult az udvar végébe, majd pár pillanat múlva két kapával a kezében ismét előbukkant. Nyújtotta a zsákon ülőknek: — Megyünk kapálni. Remélem értetek hozzá?! Az idegen férfi megszorongatta a kapát, majd újból vigyorgott. Jól megrázogatta a fürtjeit a megértés jeleként. Már fél lábbal felszállt a csettegőre, amikor eszébe jutott még valami: — Mondjátok már, hogy szólítsalak benneteket! Az idegenek csak nézték, a vállukat vo- nogatták. — Csak van valami nevetek! Megkereszteltek tán benneteket?! A loboncok között a szempár megélénkülni látszott: — Á! Georgijú, Márija! — mutatott a Zsenykára. — A frászt! Ki sem lehet mondani. Te Gyuri! Ő meg... ő meg Manyi! — mutogatott rájuk. — Jó lesz? — Gyuri, Mányi! — ismételte meg a loboncos. — Jó lesz! Jó lesz! — és még tovább helyeselt volna, de a csettegő indult, és eldöntötte őket a zsákok közé. A répatábla sorai az erdő alá nyúltak. Hatalmas gaz, a növények szinte fuldokoltak benne. Rekkenő hőség. A gazda megmutatta, hogyan kapáljanak. Majd nézte, ahogy a két fiatal dolgozni kezdett. Leült egy kicsit a földje végén. A lány szűk farmernadrágjára bámult, amely alig engedett a hajladozásnak. Manyi, nem törődve, hogy figyelik, megoldotta a derekát, és kibújt belőle. Most már tudott hajladozni. A gazda nyeldekelt. „De pompás farod van! Vajon mit eszel ezen a szőrmókon!” Elővette a vizezett bort: — Igyatok! Melegben nagyon jó! — és lerakta az üveget. — Majd értetek jövök, ha lemegy a nap! — és felmutatott az égre. Gyuri rászabadult az üvegre. A gazda tekintete mégegyszer végigsiklott Manyi combjain a formás lábacskától a hajlatokig. Berúgta a csettegőt, és elporzott a földúton. — Itt nem fognak aludni! — zsörtölődött a gazda felesége. — Tán még tetű is van abban a loboncban! A szukának meg szaga van! — és elfintorította az orrát. — Majd megtisztálkodnak! Adunk nekik ruhákat is. — Még mit ne? Minek jöttek egyáltalán ide?! — Ne zsörtölődj! Nekünk is jó, ha itt vannak! Vagy napszámosokat fizessünk? A gazdáné duzzogva megindult befelé. A gazda utána szólt: Napkelet • A KM hét végi melléklete Öböl
