Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-30 / 306. szám
1995• DECEMBER 30., SZOMBAT Ezeresztendős évfordulón így készült Nyíregyháza a millenniumra 1895-ben — Benczy is muzsikált Balázs Attila felvétele Margócsy József Száz évvel ezelőtt már lelkesen készült az ország, így Nyíregyháza is a honfoglalás évezredes fordulójára. 1895-ben már biztató eredmények, előkészületek tanúi is lehetünk. A helybeli görög katolikus egyház letette új templomának alapkövét abban a reményben, hogy a millennium évében fel is szentelhetik. Erre azért nem került sor, mert az indulás után már messzebbre néztek a szervezők: ne egyetlen, hanem két torony díszítse az Úr hajlékát. Ennyi pénz azonban még nem állt rendelkezésre. 1896- ban a toronykereszteket ugyan feltehették, de az építkezés befejezése, a berendezés csak a következő évre készült el, s csak akkor kerülhetett sor a felszentelésre, 1897 októberében. 1895. novemberének közepére teljesen elkészült a Korona szálloda és vendéglőegyüttes, ennek örömére 14-én este fényes táncmulatságot rendeztek. Az impozáns épület egyébként a régi Koronaház telkére került. Ez a ház a reformkor idején üzletháznak épült, pártázatán tényleg díszelgett egy szépen kifaragott korona. A nevet tovább vitte az új, máig álló épület, amelyen azonban már soha nem volt korona. A lebontott régi ház építési anyagait gondosan raktároztatta a város: ezek fel- használásával építtette fel a községi polgári leányiskolát, amelyet a millenáris ünnepségek keretében avattak fel 1896. május 17-én. A Luther utca 9. számát viselte, egy időben Apponyi Albert nevével együtt: a sávház keleti sarkán állt, végül az V. sz. általános iskola otthonaként. A megye vezetősége még 1894-ben határozatot hozott arra, hogy a Szabolcs megyei történelmi nevezetességeket méltó módon meg kell jelölni. Emlékoszloppal mindenek előtt Szabolcs földvárának a tokaji-zempléni tájakra néző kiemelkedő pontján. Emlékeztetve magára a földvárra, s hogy itt 1092-ben Szent László zsinatot tartott. — Ugyancsak emlékoszlop hirdesse a történelemben sokszor szereplő káliói vár hírét, — immár a város központi terén, a református templom melletti parkban, az egykori Kállay-kúria előtt. — A harmadik Nyíregyházára kerüljön, ahol „minden valószínűség szerint még a husziták idejéből való régi templom állt.” Ezért majd a Kálvin téri kis kertben felállított gránit emlékműre felírták az oszloptól számított távolsági adatokat, ennek északi oldalára pedig az ezredéves ünneplésre utaló szöveget és az avatás dátumát, 1896. május 11-ét. Egy negyedik obeliszket is javasolt az előkészítő bizottság. Nyírkárászra szánták, mert ott az akkor Okolicsá- nyi-birtokban lévő Gara dombon — a hagyomány szerint — többször ország- gyűlést tartottak, és több ízben győzelemmel végződő ütközetek is zajlottak errefelé. Ez azonban csak terv maradt. Néhány helyre emléktábla elhelyezését javasolták. így: a sok, viharos évszázadot megélt kisvárdai várra, Vaján a Vay-kastély falára, a Rákóczi szabadságharcot befejező béke emlékére. A harmadikat pedig a dicsőséges múlt győzelmeire emlékeztetésül a nyírbátori református templom bejáratának közelében. Aki manapság jár a megyében, láthatja, hogy a tervek, Nyírkárászt kivéve, megvalósultak és az emlékek ma is láthatók. Már az ünneplő évtized elejétől sürgetik, hogy a megye egyik kiemelkedő egyénisége tiszteletére szobrot emeljenek. így esett a választás Bessenyei Györgyre. Hosszú előkészületek után 1896 legelején csak a beérkezett pályázatok elbírálásáig jutottak el. Kallós Edének, ma a Bessenyei téri parkban álló szobrát azonban csak három évvel később avatták fel ünnepélyes körülmények között. Végül: éppen száz évvel ezelőtt, 1895 szilveszterének éjszakáján, éjfélkor, amikor minden templom harangzúgással köszöntötte az érkező új esztendőt, rendkívüli esemény következett be a városháza előtti piactéren. Köztudomású, hogy száz éve még otthon szokás várni az új évet, a város kevés szórakozóhelyén csak lézengenek a vendégek, az utcán is. Most száz éve azonban Benczy Gyula, híres cigányprímásunk, 16 tagú bandájával, zenekarával a városháza árkádjai elé vonult, s a Rákóczi induló többszöri eljátszásával kísérte a harangok muzsikáját, köszöntve az érkező 1896-ot, a millennium évét. Másnap, azaz január elsején délelőtt pedig minden templomban a vezető lelkészek a maguk körében ugyanezt tették, áldást kérve a nemzetre, a város múltjára és lakosainak törekvéseire. Krupiczer Antal: Ősök (bronz) Magam és húgom naphosszat verset tanultunk és maszkokat festettünk, fabrikáltunk. Alkonyatra aztán a kertben fellobbantak a töklámpások lidércfényei, bagoly- és medveálarcunkat késznek nyilvánítottuk, a kerge mondókákat is fújtuk már — idikusz-pidikusz, hurka-kolhász belém csússz! — amikor Winettou közölte velünk, hogy vizet kéne hozzunk a kútról. Felkerekedtünk húgommal, kezünkben egy-egy nyikorgó vödör, rajtunk a boháck maskara és elindultunk a Kiserdő felé, melynek oldalában a kerekeskút árválkodott. A fák között, főképp nyaranta hitünk szerint zöld lifi- cek tanyáztak, szortyo- gó-korrogó hangjuk betöltötte az éjszakákat, bár tamáskodó nagybátyáim szerint ez csak a baglyok szerelmi danája volt. Nászi dalnak mindenesetre elég hitvány. Most semmi nesz nem szűrődött ki a behavazott fák közül, ám ahogy közel értünk, meghökkentő látvány fogadott bennünket. Egy magába roskadt férfi kuporgott a kútnál. Lélekszakadva rohantunk visz- sza, és elmeséltük, mit láttunk. Ekkor nagybátyám maga indult a Kiserdő felé, és percek múlva gondterhelten tért visz- sza. Ki az, fiam? — kérdezte nagyanyám, akinek csillogó kötőtűk táncoltak az ujjai közt. Ő minden váratlan hírre, minden ajtónyikorgásra fölneszeit: a fronton elvesztett férjét, nagyapámat várta. Nagybátyám kurtán-furcsán közölte: egy fóti illetőségű férfi az ismeretlen, aki a jeges úton lábát törte. Aztán egy öltözet ruhát, kenyeret és jókora darab kolbászt készített elő sebtében, velem pedig közölte, kerítsem elő Halász bácsit, az öreg garabonciást, aki nemcsak a feketevágásokban jeleskedett, hanem — mint afféle törvényen kívüli lovag — mindenféle ügyesbajos dolgot el tudott simítani. Halász bácsi a falu Göd felé eső fertályán lakott, s mikor noszogatásomra befutott, nagybátyámmal együtt indultak a kút felé. Winettou aztán — már az öreg garabonciás nélkül — visszatért, és közölte velünk: nem láttunk senkit, nem találkoztunk senkivel, punktum. Az óesztendőt — igaz, némiképp boron- gós hangulatban — annak rendje és módja szerint kirúgtuk az ajtón, elmondtuk a versikét is, ám első újesztendei álmunkból nagy ribillióra ébredtünk. Kutyák csaholtak a kertben, s ahogy kilestünk az ablakon, a kapu előtt fegyveres katonákat pillantottunk meg. Nagybátyámat faggatták, aki elgyötörtén tért vissza — valakit keresnek — aztán visszaparancsolt bennünket az ágyba. Még láttuk, ahogy a távoli országúton kivilágított katonai kocsik sora kígyózik Fót irányából a Lóversenytér felé. — Minden rendben — csippentett másnap mongolvágású szemével Halász bácsi. Ezt sokféleképpen lehetett érteni, nagybátyám mindenesetre egy bólintással nyugtázta a hírt... Három évtizeddel később egy könyv került a kezembe. Párizsban adták ki. Egy recski fogoly szökésének és nyugatra kerülésének borzongató históriája. A szerző leírta hányattatásait, hetekig tartó bújdo- sását. A társait — többen szöktek meg — még a Mátra környékén elfogták. Neki, a szerencse kegyeltjének egyedül sikerült egérutat nyernie. Előadja gyalogszerrel, szekéren, tehervonaton való menekülésének keserves kálváriáját. Nekem pedig, okkal- e vagy ok nélkül, nem tudhatom, a könyvet lapozgatva eszembe jutott az a régvolt alagi szilveszter: a hunyorgó töklámpások, a kútnál görnyedő férfi, a birkasubás Halász bácsi, meg az éjszakai kertben csaholó farkaskutyák. MÚZSA Petőfi Sándor: Egy telem Debrecenben Hej, Debrecen, Ha rád emlékezem!... Sokat szenvedtem én tebenned, És mindamellett Oly jólesik nekem, Ha rád emlékezem. — Pápista nem vagyok. És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok. Jó, hogy az embernek csontfoga van, Ezt bölcsen rendelék az istenek, Mert hogyha vas lett volna a fogam, A rozsda ette volna meg. Aztán a télnek kellő közepén Kifogya szépen A fűtőszalmám, S hideg szobában alvám. Ha fölvevéip kopott gubám, Elmondhatám, Mint a cigány, ki a hálóból néze ki: „juj, be hideg van odaki’l” S azt volt derék, Ha verselék! Ujjam megdermedt a hidegben, És ekkor mire vetemedtem? Hál mit tehettem egyébeí? ”~™: Égő pipám Szorítgatám, Míg a fagy végre engedett. Ez ínségben csak az vígasztala, Hogy ennél már nagyobb ínségem is vala. Pest, 1844. július-augusztus (Százhetvenkét évvel ezelőtt született Petőfi Sándor) Balázs Attila illusztrációja
