Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-30 / 306. szám
1995• DECEMBER JO., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Összeölelkezett Kraszna, Tisza, Szamos Gergelyiugornya házait mossa a Tisza Balázs Attila felvételei M ásfél hónapon belül másodszor alakult ki igen komoly árvízveszély a megye folyóin: a mostani nagysága közelíti a tavalyelőtt karácsonykor megéltet, amikor a víz több ponton hajszál híján átlépte a töltéskoronát. Legutóbb főleg Tiszabecs és Tivadar térségében volt aggasztó a helyzet, most azonban Vásárosnamény környékére kellett elsősorban összpontosítaniuk a vízügyes szakembereknek, akik igen tartós árhullámra készülnek. A vásárosnamény-gergelyiugornyai Tisza hídon mindig nagy a forgalom, az emberek többsége azonban ügyet sem vet a folyóra. Lent, szédítő mélységben ballag a Tisza, az aranytiszta víz széles homoknyelveket nyaldos, a híres fürdőhelyen pedig vidáman kurjongató nyaralók. Most, az árvíz negyedik napján, december 28-án azonban egy teljesen más kép fogadja az arra járót. Se aranytiszta víz, se palaj, se vidám turisták; a hídról aggódó emberek kémlelik a szennyes áradatot, lábuk alatt alig méternyire dübörög a megáradt folyó. Félelmetes ez a hang. Mintha csak valahonnan a föld gyomrából jönne, s oly iszonyatos erőt sejtet, hogy az ember jobbnak látja otthagyni a hidat. A gátról mégis csak biztonságosabb. Ámbár... — Jaj, csak apadna már...— sóhajtja egy mellettünk álldogáló idősebb asszony unokája kezét szorongatva. — Itt laknak Gergelyiben? — kérdezzük, de nincs neki most nagy kedve beszélgetni. Különben is akkora a forgalom a hídon, hogy alig győzzük kapkodni a fejünket, ráadásul veszélyes is itt ácsorogni. Egész éjjel szakadt a hó, s még most is pi- linckázik, a korlátok melletti járdát jó arasznyi vastagon borítja, az úton meg hatalmas, jéggé fagyott kölöncök nehezítik az autósok dolgát. Az árteret persze már rég elöntötte a víz, Vásá- rosnaményt elhagyva valóságos tenger fogadja az embert: összeölelkezve rohan a Tisza, a Szamos, a Kraszna. A fák derékig vízben, s a vízügyi igazgatóság gergelyi kikötőjének kerítéséből is alig arasznyi látszik. Az itteni szakaszvédelem központját Vásárosnaményban találjuk, az öreg, máskor árnyas szőlőlugas oltalmában álldogáló, idilli képet mutató épület udvara most autók zajától hangos, a falak között pedig fáradt szemű emberek hajolnak a védekezési tervek, kimutatások, statisztikai adatok fölé. Állandóan csörög a telefon, folyton csapódnak az ajtók, s ha kinézünk az ablakon mit is láthatnánk mást, mint a tőlünk pár méterre rohanó Krasznát. A naményi védelmet Boros Sándor irányítja, de kint van valahol a gátakon, így a helyettese, Ónodi János ad gyors áttekintést a mai napról. — A Szamos torok fölött a Tisza, ha rendkívül lassan is, de már apad, a torok alatt azonban még árad, két óránként két- három centit — mondja elgyötört arccal, aztán némi iróniával folytatja. — Ennek ellenére igazi szenzációval, már ami Önöket, újságírókat igazán érdekelné, hál istennek nem szolgálhatunk. Naménytól Zsurkig jó néhány veszélyes pontot tartunk számon, de igazi vészhelyzet még sehol sincs. — Megkérdezhetem, mennyit aludt az éjjel? — Keveset. De bárkit kérdez, mindenkitől ezt hallja majd. Egyébként kilencven- egy emberünk van, s hiába csak tizenkettő a hivatásos vízügyes, nagyon jó kis csapat verbuválódott össze. Ha nem volna ilyen feszült a helyzet, azt is mondhatnám, élmény a munka velük. Naménytól csupán pár száz méter a társközség, Gergelyiugornya, az ut mégis jó fél órába telik. A lenyűgöző látvány lépten-nyomon megállítja az embert. A túlsó part gátját is ellepte félig már a víz. A folyóból innen már nem sokat látni, de azt igen, hogy lent, Ugornya felől egy asszony csúszkál a hóban, kezében bot, s tart rendületlenül a vízmérce felé. Ott megáll, s mire mellé érünk, már oly nyugodtan szemlélődik, mintha csak a szépen sarjadó májusi vetéseket néznéd — Ó, hol van még ez a víz a hetvenestől! Meg a hetvenkilences- től...— legyint. — Akkor viszont tényleg meg voltunk ijedve, kis híján elvitt bennünket is. — Itt laknak a közelben valahol? — Itt hát, ott a házunk ötven méterre. Na, akkor az uram nyakába vette a megyét, s addig járt, kelt, míg el nem intézte, hogy megemeljék a nyárigátat. Azóta mi nem idegeskedünk. Amúgy írja csak meg nyugodtan, Papp Gáborné vagyok Gerge- lyiből. A nyúlgátról kis vékony betonlépcső vezet a vízhez, négy vagy öt fok látszik csak belőle. Kísérőnk, Kása László lelépked, s leolvassa a vízállást. — Nyolcszázhatvan centi — mondja nyugodtan. — Tavalyelőtt ilyenkor több mint húsz centivel volt magasabb, hetvenben pedig kilencszáztizenkettőt mértünk. Ha az előrejelzések nem csalnak, s marad a hideg, a hetvenes szint alatt maradunk. Naménytól Zsurkig több gátőrjárásban is figyelik a töltéseket, az elsőben, Kisvar- sánynál is javában dolgoznak. Miután lezárták a zsilipet, a belvíz nem tud átjutni a folyóba csak úgy, ha átszivattyúzzák. Erre azonban elég pár ember is, a varsányi töltésen azonban legalább húszán vannak, köztük Csatlós Béla is. — A községházáról üzentek, hogy nem segítenék e..., — néz a távolba. — Már hogy az ördögbe ne segítenénk, hát ki védje meg a falut, ha a helybéliek otthon maradnak!? — Mennyi a fizetség a szolgálatért? — Nem volt itt kérem szó fizetségről. Én egyébként a Nyír-Bau- nál dolgozom, csak csúsztatok a két ünnep között. Nem gondoltam, hogy ilyen ünnepeink lesznek. Folytatnánk még, de ekkor kiabálást hallunk a gát víz felőli oldaláról, s kisvártatva kiderül, mi a nagy izgalom oka. A kertek alól egy őz úszik felénk, de hamarosan elfogy a nyílt víztükör, s ujjnyi vastag jég állja az útját. Kiabálunk, hesse- getnénk, hogy forduljon vissza, ám a félelemtől teljesen eszét vesztett őz csak töri, töri a jeget. Két-három méterenként megáll, első lábaival a jégre könyököl, majd megindul ismét. — Hozzanak már csónakot! — mondják ekkor többen is, de kiderül, a halász csónakja bent vap ártéren, ahol egy kis dombon rekedt egy birkanyáj. És nincs menekvés..., az őz ott pusztul el a szemünk láttára. Az élet azonban nem állhat meg, az emberek nekiindulnak újból a gátnak, mert ki tudja, mit hoz a holnap. És a holnapután. Mert az árvíznek még koránt sincs vége. Lassan már egy hete tesz próbára gátat, gépet, embert. Balogh Géza A kisvarsányi faluszélen a lakosok próbálják felmérni az eddigi károkat Homokzsákokat hordanak a zsiliphez a km vendége Huszonhét nyelven énekel Bodnár István Művészeti életünk kedves tüneménye Dévai Nagy Kamilla. Gitározik, énekel, és verseket zenésít meg. Közel három évtizede járja a világot, s áll pódiumra hangulatos műsorával. Guiness rekordos énekesként is számon tartják, hiszen 27 nyelven énekel. Szerepelt már Erzsébet királynő, Fidel Castro és a nepáli király előtt, de énekelt már havasi pásztorok között is. Legutóbb Nyíregyházán találkoztunk vele. □ Kedves Kamilla! Az egyik újság nagyon találóan hegyek, völgyek vándorának titulálta. Egyáltalán, a világ melyik szegletében nem járt még? — Ezt a legkönnyebb megmondani, hiszen Ausztrálián, Borneón, Dél-Afri- kán és talán egy-két országon kívül mindenütt megfordultam. Most lehet, hogy Ausztráliába is eljutok, meghívtak egy tavaszi turnéra oda, vagy Dél-Ameriká ba. □ Azt írják Önről, hogy 27 nyelven énekel. Ennyi nyelven ért is? — Csak énekelek, de hat nyelvet — az angolt, a németet, a franciát, az olaszt, a spanyolt és az oroszt — egészen jól beszélem is. Azt hiszem, nagyon jó nyelvérzékem van. ö Azt hallani, hogy tanítás ra adta a fejét. — Nagy öröme ez mostanában az életemnek. Budapesten az egyik zeneiskolában tanítok énekgitár előadói művészetet. Régi, gyermekkori vágyam teljesült a tanítással. Úgy érzem, most szereztem annyi él- Dévai Nagy Kamilla ményt és tapasztalatot, hogy bőségesen adakozhatok is belőle. Egy személyiségfejlesztő iskolában is tanítok. □ Egyre több az ilyen tanfolyam, amelyet olykor az ember már gyanakvással fogad... , — Én sem vagyok híve az uniformizált menedzserképző kurzusoknak, amely e k e n többnyire arra képzik az embereket, Balázs Attila felvétele hogyan kell eladni valamiből a legtöbbet. Mi néhány színész kollégámmal afféle zenés terápiát alkalmazunk, amelyen mindenki saját magát valósíthatja meg. Azokat istápol- juk, akik félnek valamitől, és úgy érzik, nem tudták megvalósítani azt, amire képesek. A lélek legmélyebb részébe szeretnénk eljutni, ami — mondanom sem kell egyszerűnek hangzó, ám koránt sem könnyű feladat. □ Ezekben a napokban az ünnepek fényében élünk. Mit jelentenek Önnek ezek a szép napok? — A karácsony nekem a süteményillattal, izgatott csomagolással járó szere- tetünnepet jelenti, amikor találkozik a család. Amikor még édesanyám élt, huszonhat évvel ezelőtt meggyújtottam egy gyertyát, amely megmaradt. Minden karácsonykor újra gyújtom, égetem egy kicsit. Úgy gondolom, ameddig a gyertya kitart, az én életem sem fejeződik he. így kapcsolódik a karácsony az élet továbbviteléhez, az újévhez. „A torok alatt MnÁrad...”
