Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)

1995-12-23 / 302. szám

A KORKÉP

Millecentenáriumra

A

z év egyik kiemelkedő jelentőségű eseménye volt a Fesz- ty-körkép átadása Ópusztaszeren, a Nemzeti Történelmi Emlékparkban. Még sokáig jelent majd csemegét az érdeklődőknek, hiszen a 120x14,5 méteres monumentális festményt egyszeri látásra aligha lehet befogadni. Nemcsak az az öröm, hogy fél évszázad után most újra látható a körkép, hanem az is: a millenniumra készült alkotást éppen időben restaurálták, és a miile centenárium évében sokezren láthatják majd.

Érdekes története van a képnek. Feszty eredetileg a Vízözön bibliai látomását akarta megfesteni — ehhez előtanulmányokat is végzett Párizsban. Apósa, Jókai Mór tanácsára választotta mégis a magyarok bejövetelét a. körkép témájául — megértve a bölcs alapgondolatot: a közelgő millenniumi megemlékezések megszülik a maguk mecénásait. így készült el 1894 májusára a nagy mű.

Nagy Gábor (ISB) reprodukciói

Napkelet • A KM ünnepi melléklete

Ezeréves a magyar iskola

Inas helyett iparos tanuló • A tanoncoktatás kezdetei Nyíregyházán (4.)

Margócsy József

Az iparban, kereskedelemben alkalmazott fiatalokat hetesnek, kifutónak, tanoncnak, inasnak nevezték régebben. A tanonc nyelvújításkori szó, jelentése: valaki valamit tanul. Az inas már régen használatos: ifjú, apród, szolga jelentésben. Először a márciusi napokat követő 1848. júniusban módosított céhszabályzatok írják elő, hogy az inas megnevezés helyett az iparos tanuló szó használandó. Száz évvel később, az 1949-i törvény szövegében ezt újítják fel: ezeket a fiatalokat nem tanoncnak, hanem iparos, illetve kereskedő tanulónak kell nevezni. így van ez ma is.

A kiegyezés utáni ipari fellendülés után egyre gyakrabban vetődik fel a fiatalkorú alkalmazottak iskoláztatási szüksége. Amikor 1883-84-ben ezt már hivatalos rendelkezések is előírják, eleinte mindenütt csak általános ismereteket vettek fel a tantervbe, hogy az elemiben tanultakat megszilárdítsák: az írást, az olvasást és a számolást. így indult ez — némi vasárnapi iskolai előzmények után — Nyíregyházán is: az iparos tanonciskolának 293 tanulójával. Majd szakosított ipariskola csak 1907- től indulhatott, — tudjuk a szakirodalomból, Péter Imrének és másoknak iskola- történeteiből. Ezeket a délutáni foglalkozásokat már hétköznapokon, heti 9 órában, többnyire a városközponti elemi iskolák tantermeiben tartották, többnyire az ott tanító kollégák vezetése alatt.

Az Országos Gyermekvédő Liga e század elején tanulóotthon létesítését szorgalmazta az itt dolgozó, de nem itt lakó ta- noncok számára. A Hatzel tér 10. sz. emeletes házat Pisszer János tervezte, építette a város megrendelésére, a működést a Liga biztosította. Az Otthon igazgatója Ruh- mann Andor lett, az ev. elemi igazgatója, a tanoncoktatásnak kezdettől óraadója. 1931-ben — a gazdasági válság miatt — a Liga nem működtethette tovább az otthont, így viszont az épület az iparitanulóoktatás önálló iskolájává válhatott, részben már főfoglalkozású oktatókkal, s egy ideig, 1945 után is ez az oktatási központ.

Nemsokára azonban, a nagyarányú iparosítással párhuzamosan a tanulók száma is ugrásszerűen növekedett. A Munkaerőtartalékok Hivatalának (MTH) életre hívása után az elméleti és szakmai oktatás kötelezővé tételével együtt, az ipariskola

sikeres elvégzése a szakmunkás minősítés alapfeltétele. Több városi épületben folyik az oktatás, sőt hamarosan megvalósul az, a már a harmincas években kitűzött cél is, hogy a tanulóképzést össze kell hangolni a szakközépiskolai képzéssel. Ennek lett eredménye, többszöri átszervezés, korszerű módosítások után a ma már önálló, modern felszereléssel működő két nagy inságának szakmai irányításával. A kereskedő tanulóknak sem volt önálló épületük, központjuk: ők is elemi iskolákban tanultak, délutánonként. A már említett 1949-i törvény őket is az MTH körébe utalta: így került oktatásuk a 110. sz. intézetbe — 1954-ig. Ettől kezdve az oktatás a Szabolcs utca 8. sz. épületben, a szakközépiskola vendégeként folyt, a Belkereskedelmi

Az első tanonciskola épülete

Balázs Attila felvétele

tézményünk: az Elató szélén kiépült 107. számú (Dugonics u. 10-12.) és a Hímes kert szomszédságában nagyra nőtt 110. számú (Árok u. 53.) iskolaegyüttes. — Természetesen a megyei hálózat is széles körben megerősödött.

Az ipar űzésének szigorúan megszabott keretet adott az egykori céhrendszer, majd pedig az ipart szabályozó törvények szellemében folt a tanulók szakoktatása is. — A kereskedelem ifjú dolgozói azonban más elbírálás alá estek, hiszen a kereskedelem szabadipar, azaz nincs kötve meghatározott szakképesítéshez. Mégis, az érdekeltek — eleinte szintén vasárnaponként továbbképzést kezdeményeztek, de sok ellenállásra találtak. Majd csak 1889-ben szervez a helyi Kereskedők Társulata, városi támogatással alsófokú kereskedelmi iskolát, immáron a tanfelügyelőség és a felsőkereskedelmi iskolák központi főigazgatóMinisztérium szakmai felügyeletével, irányításával. A nagyra nőtt létszámú tanulók más iskolaépületek vendégszeretetét is igénybe vették. Végre 1959-től már önálló szervezete van az iskolánk, 1968-tól pedig már saját, önálló épületük is, a Széchenyi u. 50. sz. alatt. Ez az épület évtizedek óta oktatási célokat szolgált — azóta lebontották, ma az autóbusz-pályaudvar látható a telkén.

Szerencsés fordulat következett be 1975- ben: elkészült a Krúdy Gyula u. 32. sz. alatt a kereskedelmi tanuló- és szakiskola épülete és hamarosan már közös igazgatás alatt, összehangoltan működik a kétféle oktatás, egyre gazdagabb felszereléssel, módszereiben is mind korszerűbb és versenyképesebb körülmények között. — 1988 óta a nyíregyházi születésű jó nevű író, Sipkay Barna nevét viseli a nagyra nőtt intézmény.

ÉSIK SÁNDOR:

Csipkezsófika álma

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de még az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr... A messze szatmári tölgyes, kökényes legelők ölén, a Túr folyó partján, azon a vidéken, ahol éppen az idén letört Petőfi fájának utolsó csonka karja, még jókor tavasszal találkoztam egy koszorús ágú csipkebokorral. Száz virágszem mosolygott rajta, és ezüstös levelek rejtették el ezer tüskekörmét. Ahogy az már tavasszal lenni szokott, a madarak fészkeiket bélelték, a halak ívóhelyet kerestek, az emberek harapták a friss levegőt, és arcukat a simogató napfényben mosdatták. Én magam, a csipkebokorral maradtam kettesben, hiszen a büszke tearózsákra alig alig emlékeztető virágocskái nemigen vonták magukra sokáig másoknak a figyelmét.

Akkor, és ott, már én sem a virágokat láttam. Talán furcsa és szokatlan, de a télre gondoltam. A fagyos napokra, amikor majd a zöld köpeny alól ismét előtűnnek a kökény szomorú, kormos ágai, és varjúkárogástól lesz hangos a szürke ég. A kétkörömnyi csipkerózsák helyén piros csipkebogyó virít majd. Tekintetem lányom után futott, aki a vén diófa alatt labdát kergetett. Élhatároztam, hogy elhozom majd karácsony táján is, és megmutatom néki, hogyan kell csipkebogyót enni. Ahogy

nagyapámtól tanultam, amikor magam is nyolcéves voltam.

* * *

Forróságot lehelt a kocsi ventilátora, amint kedvenc kirándulóhelyünk felé tartottunk. A levegő olyan tiszta és áttetsző, mint kis- vízkor a Tisza. A beregszászi hegy szinte karnyújtásnyi távolságra magasodott előttünk. Zsófikát elzsongította a meleg, és a kocsi monoton zúgása. Szótlanul nézte a mellettünk elfutó tájat. Fejét a megfeszített biztonsági övre hajtotta. Azt hittem, elalszik, de váratlanul megszólalt.

— Apa, hallod, ahogy harcolnak a ba- cilusok?

— Mit csinálnak a bacilusok, kislányom? — kérdeztem értetlenkedve. Megszoktam már gyerekeim merész képzettársításait, ám most semmit sem értettem. Látta szememen a bizonytalanságot. Csengő hangján felnevetett, felém fordította csillagos szemeit.

— Nyomd a füledet a biztonsági övhöz.

Megtettem. Kicsit megfeszítettem, hogy

keményen érjen a cimpámhoz. Beszédes zúgás rezegtette meg koponyacsontomat. A kerekek surrogását, a szél neszét, a kocsi lemezeinek apró nyekergéseit, de még talán a környező kukoricaföldek száraz kóróinak zörgését és a fázva bujkáló mezei nyu- lak nyüszítését is hallani véltem. Ránéztem a lányomra. Tekintete a bizonyságot várta.

— Ugye, hallod, ahogy harcolnak a bacilusok?

— Miért pont a bacilusok,— kérdeztem.

— A bacilusokat nem látjuk, de mindenben benne vannak, mindenütt ott vannak. És harcolnak egymással.

Elégedetten dőlt hátra. Láttam az arcán, hogy büszke a magyarázatra.

* * *

A folyóparton, a fácánnyomos havú föld pucéran mutatta meg magát még a bokrok alatt is. A túlsó oldalon szakadt ruhájú emberek rozzant biciklijükön frissen sebzett fák ágaiból szedett nyalábokat toltak. Egyikük zsíros szovjet katonasapkája alatt nyári halászcimborámat ismertem fel. Harsány hangon köszönt át, kezem üdvözlésre lendült. Zsófika szorongva bujt hozzám.

—Ismered azt a bácsit,— kérdezte.

—Persze, te is találkoztál vele, még a nyáron, — feleltem.

* * *

Kerestük a csipkebokrunkat. A vízparti akácsuhángok között lépdeltünk, elég soknak csak a nyársa maradt, mert elvitték a biciklis tűzifa-gyűjtögetők. Az idén valahogy több nyomot hagytak. Régebben csak a diót tallózták fel, meg az elhagyott tengeriföldet. A korábbi esztendőkben karácsonyhoz közeledve már csak a vadászok nyomába hordta a szél a porhót. Most pe-