Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)
1995-12-23 / 302. szám
1995■ DECEMBER 23., SZOMBAT Grafikák szférák zenéjében Harmincegy éves korom óta tartom magamat „mindennapos rajzolónak” ay y í ■. ■. s-r a «sa« «twaags Msaatamfissi asssssesmt mmsm Kállai János Otthonmeleg. Kellemes, nyugalmas érzés keríti hatalmába a látogatót, belépvén H. Németh Katalin grafikus művész-tanár belvárosi lakásába. Nyíregyházán vagyunk, az egész mégis olyan, mintha valami elva- rázsoltan távoli, egyszersmind mégis földközeli világban járnánk. — Majdnem negyedszázada élünk itt — kezdi a „rajzos” háziasszony a beszélgetést. — A férjemmel — Horváth János festőművésszel — ugyanúgy albérletekkel kezdtük, mint a többi fiatal, valamikor a hetvenes évek elején. Egyébként Kisvárdán születtem, 1945-ben. Nem szégyellem a koromat, sem azt, hogy kisvárosban, középpolgári famíliában nevelkedtem, cseperedtem fel. A csöndesen bontakozgató életút első eriódusáról megtudom: Katalin a" szülői áztól kapta művészi inspirációit. Ma is Kisvárdán, a Káin udvarbeli házban (ami egybeforrt a csodálatos gyermekkorrral) él idős édesanyja, aki valaha amatőr módon, de igen jó érzékkel és manuális készségekkel megáldva festegetett. Édesapja a Császy gimnázium rajztanára volt; akadémiát végzett, felkészült, képzett ember, de mint önálló alkotó sohasem próbálkozott. — Apám nem szólt bele a szándékaim alakulásába; ennek ellenére igen sokat kaptam tőle. Azt a szellemiséget tehettem magamévá, ami belőle és a környezetéből áradt. Igazi egyéniség volt. Emlékszem, viszonylag gazdag családi könyvtárunkban volt egy Rembrandt-album. Halkszavú, téli estéken azt lapozgattam; belémivódtak a képek, ma is látom magam előtt őket... Németh Katalin a szegedi főiskolán szerzett tanári diplomát 1966-ban, magyar-rajz szakon. Ajakra került, az általános iskolába; a nyíregyházi 2. számú gyakorlóba 1970-ben hívta az akkori igazgató. — Az ajaki osztályom zokogott, amikor bejelentettem nekik: Nyíregyházára költözöm. Még visszajártam egy évig hozzájuk tanítani; nagyon kedveltem őket. Hogy miért szerettek? Talán azért, mert motoron közlekedtem, farmert hordtam, nem tudom... Érdekes közbevetése a „vallomástevőnek”: a kezdetekkor — vagyis főiskolásként és pályakezdő tanárként — nem rajzolt többet, mint amennyi egy hallgató* * * Csendesen álltam a bágyadt napfényben, és néztem fáradt pilláimon át, ahogy kitágul körülöttem a világ. Már nem csak a gyűjtögető emberek halk derűjét éreztem szinte kézzelfoghatóan. Minden bokor, minden lengő nádszál élt, halálában is. A Tisza ukrán oldalának fagyos nyárfái, a távoli bércek jeges sziklái, minden, minden... Tétován szemelgettem a bogyókat, és eszembe jutott a lelőtt amerikai pilóta esete a boszniai erdőkben. Neki az életét mentették meg az ehető bogyók, bogarak. O könyvből tanulta mihez nyúljon, mihez nem. Lehet, hogy elviszi majd a gyermekét, vagy az unokáját abba a zordon vadonba, ahol ő maga űzött vad volt. Ahol szusszanni se mert, ha valamilyen neszt hallott. Ahol csak a fű, fa, bokor, és az erdő állatai voltak a barátai. Ahol talán már béke van... És itt, ahol gyermekem őzgidaként szökell, szaladgál, mert nincs mitől félnie, itt béke van. A csendes, a barátságos, és a bensőséges természet békéje. * * * Hm, de emelkedett vagyok, villant belém. Ideje hazamenni, gondoltam. Láttam Zsófi lányomon is a fáradás jeleit. Talán a cipője is elázott. Nem is nagyon ellenkezett, amikor a kocsiba parancsoltam. A lemenő nap pirosló korongja világított a szemembe a hazafelé vezető úton. Zsófi nem sokáig hallgatta a harcoló baciluso- kat. Nagyon, nagyon fáradt volt. Feje oldalra csuklott, végül csendes álomba ájult. Magam maradtam ismét, én és a gondolataim. A biztonsági övre hajtottam a fejem, és elmosolyodtam, amint meghallottam a harcoló bacilusok hangját. Zsófira néztem, aki kipirult arccal, kinyílt szájjal aludt, és talán a csipkebogyókkal álmodott. dig innen is onnan is mozgás, fejszecsapás, reccsenés zaja hallatszott. Az én bokrom viszont megvolt. Szép nagy piros csipkebogyók soroltak az ágán. Megtapintva éreztem, hogy jól átfagyhattak, mert a filmszerű héj alatt lekvárként engedett a pirosság. Zsófika idegenkedve állt mellettem, arca pirosabb volt, mint az istenadta bogyók. Megijedtem. Vajon ízleni fog e néki. Felülről fogtam meg az ágat, ahogy annak idején nagyapámtól láttam, így nem kapaszkodnak belém a tüskék. Levettem egy kövér szemet, lecsíptem a tetejét, a régenvolt szirmok megfeketedett csonkját, és akkor jött a varázslat. Ahogy a tubusból a fogkrém, úgy kígyózott elő a természetadta csipkelekvár a bogyó hegyén. Összefutott Elek Emil illusztrációja számban a nyál, pontosan úgy éreztem csípős, zamatos aromáját, ahogy annak idején. Zsófika felé nyújtottam. — Nem, apa, nem, én ezt nem szeretem— hárította el. — Csak egyszer kóstold meg kislányom, én nagyon szeretem, neked is ízleni fog — kérleltem. Láttam rajta, csak a kedvemért teszi, de elvette tőlem. Aggodalommal vegyes kíváncsiság ült az arcán. — Ez tényleg finom — lelkendezett, és láttam a tekintetén, hogy egy életre el van varázsolva. Szedte a bogyókat, szakszerűen lecsípte tetejüket, és ette, ette. Aztán elszaladt a közeli tócsa jegére csúszkálni, majd visszaszaladt. Hosszú, napbarna haja lebbenve követte mozdulatait. H. Németh Katalin tói, egy pedagógustól „munkakörileg” elvárható. — Harmincegy esztendős korom óta tartom magamat „mindennapos rajzolónak”. Sokan kérdezik a kései start okát, illetve azt: mi volt a döntő momentum a hivatásossá levésemben. Vélhetően a férjem művész volta is közrejátszott benne, de én inkább a saját világomban keresem a motívumokat. Analitikus hajlamú vagyok, sajátomként mondom Stendhal gondolatát: az igazság a részletekben van. Lehet, ezzel hozható összefüggésbe grafikai munkáim aprólékossága, a karcolásnyi, pontnyi nü- anszok tízezreinek kodolgozottsága. És még valamit az inspirációkról! Régtől tudom: a szavakkal majdnem ugyanúgy ki tudom fejezni gondolataimat, érzéseimet, üzeneteimet, mint a rajz eszközeivel. Az irodalom szeretete sohasem hagyott bennem alább, most is, ha tehetném, állandóan olvasnék, de hát az idő... Visszahullunk néhány töredék-képig a gyermekkor messzeségébe. A biztonságos családi környezet, a hangos, durva szavaktól mentes miliő, a tisztes szegénység állapotrajza, a vasárnapi jó ebédek illata... Az erős, erkölcsi és egzisztenciális alapokat adó neveltetés. Kiapadhatatlan forrás az alkotó számára mindmáig. — Ma is úgy ébredek minden reggel: Istenem, de jó élni! Lehet, hogy a korommal magyarázható, de engem egyre kevesebb külső dolog nyugtalanít. Megindult benElek Emil felvétele nem az átértékelődés. Az ember, így, ötvenesen, higgadtabbá válik. A világképem — ha gyökeresen nem is — sokat változott. Vonzanak az ezoterikus dolgok, érdekel a lélekvándorlás, mindent elolvasok az ufókról. Hogy hívő vagyok-e? Mindig tudtam, hittem, hogy Isten létezik. A világ „rendjét”, döbbenetes összefüggéseket mindegyre megmutató tökéletességét nélküle nem érteném meg. Sohasem teszem fel az életemet egyetlen valakire, vagy valamire, de a kapcsolatépítést sem gyanakvással kezdem. És — csodálkozzon —, úgy érzem: boldog ember vagyok. Az aprócska szoba, a műterem zsúfoltságával sem zavaró. Emberléptékű tárgyak, munkaeszközök, sárgult fotók, egy-két kedves grafikai lap, és könyvek, könyvek garmadája. A polcon felfedezek egy kazettát. Nocsak! Jean-Michel Jarre Oxygen-je! — A szférák zenéjét érzem benne, amikor dolgozom — jegyzi meg halkan a művész. Pedig egyáltalán nem absztrakt, amit csinálok. A mindennapokat rajzolom. Az emberre és a természetre egyaránt igaz: minél alaposabban, behatóbban szemléljük, elemezzük, annál fényesebb és tisztább a lényegük. Ami a természetben felfedezhető, az szintúgy megmutatkozik a humán viszonylatokban, a társadalom dolgaiban. Egyedi grafikáimon — amit talán némi kényszerűségből besorolok a lírai realizmus kategóriájába — ezt próbálom kifejezni. Weöres Sándor: Nyolcadik szimfónia (Részlet a 111. tételből) De te mikor jössz el értem? Két álom közt várok ébren, pillantásom gömb-medrében tó és part és ég forog fogam közt kristály ropog mosolyom völgy-teknőjében szőke jegenyesorok mosdanak az éj elé koponyámban befelé úsznak pára-szivarok s tarka bolyhos parazsat gyújt rájuk a pillanat vagy ha élni nem lehet, a perc horgán fönnakadva egy zugolyba lógaszkodna pókhálósán mosolyogva; de széttágult a keret pillantásom hús szelében. De te mikor jössz el értem? Nagy Tamás illusztrációja Úgy érzem, már nem vagyok, és tudom, hiába érzem; mint ültessem el a fényben összeláncolt keringésben ezt az élő csont-magot melynek feszítése láng és hajtása e világi Szívemből a Nap ragyog, mellkasomból csillagok, bizonyos a boldogságom; mért hagysz egyedül örülni, nélküled is fölhevülni a belém-dobott világon? Érzem ajkamon a kebled és elsikló derekad, vad füzvessző-táncodat ahogy suhog fülem mellett s fekete hátam mögött hol a sárkányt megölelted s fellökted az ördögöt; de nem nyugszol soha többet? Előttem az asztalod, rajta minden italod, egyik édes másik mérges ez mint égő kút lobog az mint tenger hánytorog amaz mint a pára kényes, bármelyikből ihatom, nincs szemernyi panaszom; de te meg nem állsz, tudom, hogy ez óceán felett borba dugd a nyelvedet, villám-kárpitod alatt csepp hűsítse ajkadat, kihalt szemgödröm előtt szesszel mosd hevük csípőd, és kiömlött rózsa-vérben pihenjen táncos bokád, míg a telt kristályon át az ital vulkán-tüzében új szemem szemedbe lát — De te mikor jössz el értem?
