Kelet-Magyarország, 1995. december (52. évfolyam, 283-306. szám)

1995-12-09 / 290. szám

1995• december 9., szombat

Napkelet • A KM hét végi melléklete

Tanítók fölött mamutfenyő...

^ Béke telep az ezredforduló felé araszolgat

V

égre, egyszer már nem panaszra, bajra, fürkészendő ügyre mozdulunk! Szíves invitálás, egykor volt tanítvány meghívása vonz a balkányi tanyavilágba. Elő a térképet! Igen: megtalálható, rajta van a picinyke pont: Balkány, Béke telep. Milyen szépen hangzik — mélázok el az ötvenes évek levegőjét idéző elnevezésen.

Szürkülő, ködlő, nedveskés délelőttben kanyarog az út. Erősen figyelünk, kérdezősködünk, vajon merre, hol tette le a jóisten azt a néhány háznyi településcsomót, mely akár lehet a háborítatlanság, a harmónia, az ittmaradt múlt szigete ebben a megbolydult világban.

— Csak menjenek tovább egyenesen — mondja egy balkányi atyafi —, ott az elágazásnál balra, aztán tovább. El sem lehet téveszteni.

Biztos, ami biztos: fejkendős, idősségé- ben immár kortalan asszonytól tudakoljuk újfent célunk pontos helyét.

— Arra, csak előre. Ott a táblán túl majd lesz egy házsor. Az a telep.

Hát, mint kiderül, nem az. Vissza Balkány citybe, s megintcsak ugyanaz a néni (a buszmegállóban ácsorog, úgy látszik nem futott még be a menetrend szerinti...)

— Ugye, maguk voltak az előbb is? — kérdezi, mielőtt még megszólalnánk. Mondom: az iskolát keressük, merthogy oda igyekeznénk. — Ja! — húzza fel a szemöldökét. — Az a koczoghi lesz. Hát, akkor ott a kocsmánál térjenek le! Aztán még vagy öt kilométer.

Telik az idő, múlik a délelőtt. De irányban vagyunk. Szeli a Trabant a kilométereket. Egyszerre kibomlanak a kéklő távolból a házak. Rendezettebb lesz az átmente. Igen, az iskola. A balkányi 2. számú körzeti általános...

Valahogy, hajdani Újléta-Ligettanyán szerzett tanítói tapasztalataimból kiindulva, nem ilyennek képzeltem. Olyan, mint bármelyik városi tanoda. Méretes, tiszta, parkosított környezetű, küllemén látszanak a folyamatos karbantartás, gondoskodás nyomai. Nem messze tőle utcai telefonfülke. Rangosabb és szerényebb házak, vonalban. Szemben egy másik építmény; udvarán gyerekek hancúroznak; a napközi lehet (mint utóbb kiderül: amolyan közösségi ház, kultúrotthon-helyettesítő, de tanügyi funkciókra szintén használják).

— Tizenöt településről járnak hozzánk a gyerekek — kezdi a „bevezetőt” Baboss Csorna igazgató úr, akinek különleges keresztneve etimologizálásán csiszoljuk az agyunkat (állítólag: ő viseli egyedül kies kis hazánkban, amint ezt a Magyar Tudományos Akadémia levele tanúsítja). Abapuszta, Cibakpuszta, Balogh tanya,

Béke telep, Kenderes, Vecser, Jármy, Csif- fy, Petri tanyák, aztán továbbszámlálva: Tormás, Trombitás, Kismogyorós, Nagymogyorós, Nádas. A körzet. Egykori föld- birtokosok tanya-nomenjei konzerválták az elröppent időt; alig szólítanak meg már bárkit is — a „Béke” Koczogh-voltára is csak véletlenül kanyarodik rá a beszélgetés fonala.

— Jómagam 1967 óta vagyok itt — folytatja a direktor —, iskola viszont már a század 20-as éveinek elején működött. A régi 1926-ban épült, a mostani a hatvanas években. Százhuszonhét tanulónk van, egytől nyolcadikig. A tantestület tizenkét fős; két napközis nevelőre, egy ének és egy technika szakosra lenne még szükségünk; egyébként jól állunk.

Majdnem mindegyik gyerek bejáró, ez kiviláglik a pontosan vezetett statisztikából. Az 1975-ös körzetesítés hozta magával ezt a megoldást, melyet azóta majd mindenki megszokott, elfogad. Abapuszta 16 kilométer, Csiffy tanya 2-3 mindössze. Gyalog senki sem jár; mikrobusz, Volán járat, szép időben kerékpár az „eszköz”. Hogy ez így rendjénvaló? Az tudja, aki naponta próbálja. Az igazgató megjegyzi: még mindig jobb az ingázás, mint egy hatéves csöppséget beadni a kollégiumba. így legalább esténként odabújhat a fiúcska vagy a kislány anyuhoz, apuhoz...

— Nincs különleges munkarendünk — veszi át a szót Gergely And- rásné Máté Ibolya igazgatóhelyettes. Nyolc óra után öt perccel kezdünk, nincs nulladik óra, viszont van hatodik. Aztán ebéd, napközis foglalkozások. A menzán 105 kisdiák étkezik. Balkányból hozzák az ebédet, a tízórait, uzsonnát. (Idéntől ugyanis a telepi konyha — ld. racionális gazdálkodás — megszűnt. Öt dolgozót érintett az ügy egzisztenciálisan. De mit lehetett tenni? A „faragás” elérte a békesség telepét is.)

Helyből mindössze tizenkét tanuló jár; a többi utazik. Ha valahol, akkor itt nagyon indokolt az étkeztetés megoldása, a tanulás, a másnapi felkészülés gondos megszervezése. És akkor valami nagyon lényegesről eddig még szemérmesen hallgattunk: az iskolások 70%-ának a szülei (az apa, az anya, vagy mindkettő) munkanélküliek. Alig hiszek a fülemnek, hogy csupán csak egy, egyetlenegy nebuló mondhatja: apu, anyu dolgozik. A hatodik osztályosok körében totális a helyzet: mindegyik szülő munka nélkül, ilyenolyan segélyekből tengeti a napjait. Korábban a mezőgazdaságban, a környező, nagyobb települések helyi iparában dolgoztak.

Jóvágású fiúcska, Olajos Tibor hetedik osztályos számol be hétköznapjairól. Aba- pusztáról buszozik rendszeresen.

— Édesanyám meghalt, édesapám nyugdíjas — vázolja egyáltalán nem könnyű szociális helyzete hátterét. — Egy-másfél órámat vesz el a bejárás, de már hozzáigazítottam a dolgaimat. Kicsit fárasztó, de ki lehet bírni. A leckét a napköziben megcsinálom. Nem vagyok kifejezetten jó tanuló, de azt hiszem, a 4,2 elég lesz a kereskedelmi szakmához. A földrajz, a történelem a kedvenc tárgyaim. Szabad idő? Kevés. Esténként olvasgatok, elköltőm a vacsorámat, megmosdok, tévézek, videózok, aztán lefekszem. Reggel kezdem a napot.

Kicsi ember problémái, sorskérdések mégis, ha úgy tetszik. Pedig az ő élete ebben a muskátlis, kedves iskolában még csak-csak jobbra alakulhat.

Kimegyünk a szabadba. Megszemléljük az intézmény megyeszerte egyedülálló szánkópályáját. Lesiklásban, havas sportban a telepi gyerekek favoritnak számítanak. A dimbes-dombos táj körülölel bennünket, miközben a környék egyik nevezetessége felkeresésére indulunk. A Jármy tanya útnak alig nevezhető gödrös-tó- csás, dágványos földszalagján rodeózunk;

Kurta László tanár úr ügyességének, virtuozitásának köszönhető, hogy ép bőrrel megússzuk az utazást. Pár méterre az egzotikumtól — több száz éves, hatalmas mamutfenyő — kiszállunk. Kemecsei Ferenc szegődik mellénk, vele a sógora Vasas Mihály.

— Hány esztendős ez a fa? — röppen fel

a költői kérdés, hogy azonnal hulljon rá a válasz: több száz. — Nézze csak — jegyzi meg Kemecsei —, ott a völgyben a Jármy uraság sírja, amott pedig a kastély. Körbefordul a tekintet. A már-már idilli hangulat, a csend, a friss levegő az életre szavaz, a súlyos mondatok viszont a jelen kíméletlenségét harsogják.

— Leszázalékoltak, pedig még nem vagyok öreg; a sógorom, Miska hasonló cipőben jár. Dolgoztunk, amíg bírtuk. Most ez van. Én még a kútfúrással is megpróbálkoztam.

— Ötvenhárom éves vagyok, hat gyereket neveltem fel — szólal meg Vasas sógor. Taníttattam őket, nem volt könnyű, elhiheti. Szegénységben éltünk régebben, most sem gazdagodtam meg, mióta változott a világ. Akinek nem volt korábban, most sincs. Az ág mindig a szegényeket veri...

Hallgatunk, lassan visszabandukolva Csiffy tanyára. Az útviszonyok dettó, mint amit már kitapasztaltunk. Szoták György a portája előtt vár ránk. Mögötte a felesége, emberének horgadó indulatait visszaterelendő a normális kérdezz-felelek medrébe.

— Ide jöjjenek a fejesek a Mercedes kocsijukkal, itt menjenek végig, ha tudnak, Horn, na meg Bokros\ — dől a szó az időske formájú emberből, pedig, pedig, hát ötven körüli csupán.

— Szegények vagyunk, ezt nem kell magyarázni. Leszázalékoltak; huszonöt év 135 nap — ennyit töltöttem munkában. Keserves pénzből éltünk mindig. Ezen a tájon a fillérért is ina szakadtáig hajt az ember. Öt gyereket neveltünk fel, most már az unokák nyövik az iskolapadokat.

A koppanó, egyszerűen fogalmazott mondatok mögöttünk maradnak, miközben bekanyarodunk az iskolai menzára. Éppen ebédelnek a gyerkőcök. Gulyásleves, hatalmas dióspatkó, ez a menü. Nincs tolongás, beszélgetés, minden a rend kalitkájában zajlik. A búcsúzkodásra készülődve egyszerre villan belém: vajon az óvó-védő iskola meddig képes kiterjeszteni szárnyait, milyen messze tudja sugározni embermelegét, mikor — s visszarévedek a pillanatokkal előbb hallottakra — tőle alig negyedórányi járásra a múlt század fagyíaló árnyai kísértenek.

A mamutfenyő pedig csak meredezik a kék ég magasába; visszafordul lombszeme időnként a tájra, körbefürké- szi a hangyanépet, majd újabb százados álom vesz erőt a pilláin. A Béke telep pedig közben — kimondva- kimondatlanul — mégiscsak az ezredforduló felé araszol. Bízvást: az unokák tisztességben odaérnek...Csak legyen idő!

Kállai János

Harasztosi Pál felvételei