Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1995-11-25 / 278. szám
P. Szabó Ernő MŰCSARNOK Képek és társművészetek Hiába a történelmi hangulatot árasztó környezet, a méltóságteljes oszlopsor a homlokzaton: a jövőre megnyitása századik évfordulójára emlékező budapesti Műcsarnok, mint intézmény, a művészek és az igényes közönség szemében évtizedekre a középszerű művészet fogalmával társult. Később a középszerű mellé a hivatalos jelző is járult, hiszen a szocialista évtizedekben a hatalom számára a reprezentáció lehetőségét jelentette. Ahogyan puhult azonban a diktatúra, úgy vált egyre inkább a művészet valódi fórumává a Műcsarnok. A rendszerváltás időszakát úgy kezdte el, hogy a falakon belül már nagyrészt megtörténtek a szükséges változások. Az elmúlt években mégis zárva volt az épület: majd fél évtizedes munkával újították fel nemcsak a falakat kí- vül-belül, de — az intézmény új vezetője, Beke László főigazgató megfogalmazásával élve — a szellemiségét is, hogy a jövőben a műcsarnoki jelzőnek végképp ne legyen pejoratív felhangja. Jó művészetet bemutatni, ugyanakkor minél szélesebb közönséget vonzani — nem könnyű e kettős célkitűzés megvalósítása egy olyan korban, amelyben a vizuális kultúrát a lehető legnagyobb heterogenitás, az eltérő minőségek jelenléte határozza meg. Az érdeklődést mindenesetre érezhetően növelheti, ha a kiállítási program valóban a főigazgató elképzelései szerint valósul meg, azaz ha az intézmény elsősorban a hazai művészet élgárdája számára teremt bemutatkozási lehetőséget, hiszen az elmúlt évtizedben művész és néző számos olyan problémával szembesült, amely csak a művészet nyelvén mondható el hitelesen. Az elképzelések szerint az eddiginél nagyobb figyelem jut majd a hatáA Műcsarnok az 1989-es osztrák kiállítás idején a Hősök terére is kiköltözött MTI-felvétel ron kívül élő magyar művészetnek, s a szomszédos országokban élő alkotóknak is. így tágul tovább a kör Európa, illetve a világ kortárs művészete felé, amelyeket a lehető legmagasabb színvonalon dolgozó alkotók munkái reprezentálhatnak. Természetesen nem arról van szó, hogy a jövőben csak átfogó, nagy tárlatokat készítenek elő az intézmény munkatársai; hiszen a Műcsarnokhoz tartozó Ernst Múzeumban is jelentős egyéni bemutatókra kerülhet sor, s a Dorottya utcai galéria a kamarakiállítások igazi otthona lehet a jövőben is. Felújítása után az .épület az eddiginél nagyobb lehetőséget kínál arra, hogy a társművészetek is — a színház, a film, a zene, a performansz — megjelenjen az épület falai között. Szeptemberben megindult már az Elő Művészet-sorozat, októberben indultak a világ videoművészetét bemutató estek. Heti egy alkalommal tartott vetítésekkel december végéig folytatódik a film- és képzőművészet kapcsolatát elemző rendezvények sora, s természetesen a tárlatvezetést igénylő felnőtt vagy gyermekcsoportokat is várják a Műcsarnokba. Napkelet • A KM hét végi melléklete 1995. NOVEMBER 25„ SZOMBAT Nyíregyházi belváros Csutkái Csaba légi felvétele Beszélgetés Szikora Tamás festőművésszel — nyíregyházi kiállítása előtt Himnusz ihlette gobelinek Kölcsey Ferenc Himnusza megihlette a hazai gobelinművészet nyolc alkotóját. A hölgykoszorú — Hauser Beáta, Hegyi Ibolya, Kecskés Ágnes, Nagy Judit, Pápai Lívia, Péreli Zsuzsa, Polgár Rózsa és Solti Gizella — arra vállalkozott, hogy szövött kárpitban örökíti meg a magyar hazafias költészet remekművét. A nyolc gobelin a tervek szerint a jövő év őszén lesz együttesen látható budapesti kiállításon. Az alkotók saját gondolataikat, érzelmeiket fejezik ki műveikben, nem pedig a költemény, az egyes versszakok képi megjelenítését készítik el. A művészek egy év alatt szövik meg — az egyenként négy négyzetméteresre tervezett — alkotásokat. A párizsi műteremben Marik Sándor Nemzeti ünnepünkön 1994-ben kapta meg a művészeti élet egyik legrangosabb elismerését, a Munkácsy-díjat Szikora Tamás festőművész. Az azóta eltelt idő eseményeiről beszélgettünk a napokban, abból az alkalomból, hogy 1987 után most újra kiállítása lesz szülővárosában, Nyíregyházán. — Jó szakmai visszhangja volt tavaly a Munkácsy-díjnak, ami számomra azért jelentett meglepetést, mert a művészeti közéletben egyáltalán nem veszek részt — fogalmaz Szikora Tamás. — A díjra mégis a szövetség javasolt. Ennek pedig számomra az az üzenete, hogy a kollegák méltányolják munkámat. Én egyébként kimeríthetetlen- nek tartom azt a területet, amelyet már hosz- szabb ideje művelek, és úgy tudok jellemezni: a tér problémája a művészeti életben, pontosabban „téri illúzió keltése a síkon”. □ Meglehetősen egyediek az alkotásai, a dobozokat ábrázoló képek és a különböző installációk. Milyen véleményeket kap ezekről? — Nyolcvanban — tehát immár másfél évtizede — volt az első „dobozos” bemutatkozásom az Óbudai Pincegalériában. Ott elég nagy meglepetéssel fogadták az érdeklődők az első ilyen munkáimat. A szakmabeliek — úgy hiszem — tudtak róla, és talán stíluskeresésnek fogták fel. □ Ön persze nem annak gondolta... — A kiállítás idején tudtam, hogy mit akarok, tehát számomra akkor már nem volt stíluskeresési probléma. Úgy éreztem, megtaláltam azt, ami majd kitölti alkotómunkámat. Az, hogy tizenöt éve nem változtattam alapvetően a rám jellemző stíluson, azt mutatja: valóban „belülről” jön, ez én vagyok, ez az enyém. □ Mi történt az elmúlt másfél évben, milyen munkái, sikerei voltak ? — Párizsban voltam tavaly áprilisban és májusban, ahol már korábban is eltölthettem pár hónapot a Pollock-Kras- ner Alapítvány támogatásával. Ez az idén megismétlődött, sőt a Cité Internationale des Arts nagyvonalú ígéretével térhettem haza: ezentúl két-három hónapra minden évben rendelkezésemre áll egy műterem, amit én a lehető legnagyobb dolognak tartok, hiszen a művészetek egyik legjelentősebb európai központjában lehetek jelen. Mivel egy ilyen elkötelezettség rangos francia művészek, művészettörténészek ajánlását feltételezi, azt hiszem, hogy az eddigi párizsi munkáimban fejlődést látnak, száPécsi objekt 1994. (Festett fa, hengerelt acél, 232x240 cm) mólnak velem. Azt gondolom: nem divatos irányzatokat követek, de szellemében bekapcsolódtam a kor áramlatába. Ez talán az előző kérdésre — a visszajelzésekre — is válasz. □ Hogyan telik egy ilyen párizsi két-három hónap? — Az első alkalommal rengeteg volt bennem a feszültség, hiszen Párizs a művészetek Mekkája, szent hely, és szinte minden ismeretlennek tűnt számomra. Később aztán már járt utakat követtem, tudtam, mit várhatok, milyenek a lehetőségek, egyre több volt az ismerős. Az idén nagyon sokat dolgoztam, két hónap alatt negyven kép született. A maradék időmet múzeumokban, galériákban töltöttem, sok francia és külföldi művésszel, művészetbaráttal ismerkedtem meg, rengeteg értékes szakmabeli kapcsolatra, ismeretre tettem szert. □ Hol láthatók az új munkái? — Egy éve a Pécsi Művészetek Háza galériájába kaptam meghívást egy önálló kiállításra. Ez szakmai szempontból rangos hely, itt tavalyi párizsi munkáim legjavát bemutattam. Ezen kívül eleve ide készíthettem egy öt négyzetméter nagyságú fémfa installációt. A „Pécsi objekt” létrejöttét a meghívókon kívül a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta. Budapesten még az idén kiváló lehetőségben lesz részem: egy rangos magángaléria az én alkotásaimmal nyílik. Természetesen legújabb munkáimból hozok el jó néhányat a november 30-án 11 órakor nyíló nyíregyházi kiállításomra is. □ Ennek még kicsit szokatlan, bár természetes a helyszíne: a művészeti szakközépiskola. Miért ezt választotta? — Nagyon sok tehetséges fiatal tanul itt jeles művésztanároktól. Azt gondoltam, hogy a megnyitóra mindazok úgyis eljönnek, akik például a galériába eljönnének, a kiállítás további hetei alatt pedig a legjobb helyen lesznek itt munkáim: egy alkotó- műhelyben, ahol sokat lehet majd beszélgetni a hallgatókkal, a tanárokkal, művészet- barátokkal, amit többször is szeretnék megtenni. Egyszerűen jó, természetes közegnek találom ilyen célra a szakközépiskolát. □ Az élet nemcsak alkotásból áll. Ha éppen nem fest, mivel tölti az idejét? — Ha csak tehetem, hazajövök édesanyámhoz Nyíregyházára. Sokat olvasok is, jobbára művészetekről szóló könyveket. írok is, főként a magam számára összegzem, amit naponta látok, érzek. Egy belső folyamat mozgatórugóit szeretném megörökíteni. Jegyzeteimben helyet kapnak a művészvilágon kívüli tapasztalatok is, de legfőképpen a műteremlátogatások, a művészekkel, művészettörténészekkel folytatott beszélgetések impresszióit vetem papírra. »5- * sj(November 27-tén, hétfőn este Szikora Tamásról portréfilm látható a Szív tévében.) Téri illúziót kelt a síkon Somlósi Lajos felvétele Rosta József felvétele
