Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-11 / 266. szám

1995• NOVEMBER 11., SZOMBAT

Napkelet • A KM hét végi melléklete

Balázs Attila illusztrációja

— Impotens társaság — ezt a fekete mondja félhalkan, talán a sort záró kutyájának, aki farkcsóválva poroszkál utánuk.

Pár perc múlva a mögöttünk álló kamion felől újra orosz beszédet hallani. Zoli éppen egy szintén kamionos barátjának az esetét meséli, amikor Sándor eltűnik. Akkor kerül elő, amikor Zoltán odáig ér a történetben, hogy a kolléga vetkőztetni kezdi az útról felszedett leányt, akinek a hálózsákra dobott pulóvere olyan erős szagot árasztott, hogy a férfinek nyomban elment a kedve a szeretkezéstől.

— Majd máskor — tuszkolná ki a lányt a kabinból, aki könyörgőre fogja a dolgot. — Látja amott az út szélére állított dzsip- pet? — mutat kifelé. Abban ülnek a barátai. Ha pénz nélkül tér vissza hozzájuk, megverik. Talán még a kamionban is kárt tesznek. Hiába nem történt meg a dolog, fizetni kell.

Újra feltűnik a furcsa csapat, a cigarettázó szőke, aki fiatal és csinos, a fekete, akinek lárvaarca van és erősen hiányzó fogsora, meg az imént véleményt nyilvánító kiszolgált házőrző.

— Mari — árulja el magát Sándor, ez a szakállas úr itt beszélni szeretne veletek.

Mari fogatlan szájával mosolyogni próbál.

— tudod, Sanyikám, nekünk ilyen beszélgetésre nincs időnk. Nágya az előbb mondta le két olasz ajánlatát, akik reggelig akartak vele társalogni, igaz, száz márkáért. A te barátod mennyit fizet?

De nincs menekvés. Az „impotens” csapat szorosan körbefogja a két nőt, a vicsorgó kutyát nehéz táskámmal oldalra tolom, s a szőke arcába hajolok. Oroszul kérdezem.

— Újságíró vagyok, ezért érdekelne, hogy ezen a vonalon hányán dolgoztok?

A lány a vállát vonogatja. Mari a gyorsabb. Magyarul mondja.

— Úgy hatan, heten.

— Te mióta vagy itt?

— Három, négy hónapja — emeli fel tekintetét a lány. Szép csillogó szeme talán még húszéves sincs. A vékony fekete selyemblúz kiemeli bőrének üde fehérségét.

— Esténként hány partnered akad?

— Négy-öt.

— Többnyire kicsodák?

— Oroszok. Velük jobban szót értek. Meg mire ők ideérnek, többnyire egy hetes út van mögöttük.

— Szakmád?

— Varrónő vagyok az egyik ungvári ruhaszalonban.

Marit nem lehet tovább elhallgattatni. Jó kerítőnő módjára pereg a nyelve.

— Ne gondoljátok, hogy Nágyá igazi világi... Csak most olyan a helyzete, nincs munka. O biztosan abbahagyja, ha egy kicsit pénzbelileg összeszedi magát. De a többi, itt grasszoló fiatal lány, akiknek semmi szakmája, azok hová mehetnek?

Mi mindenesetre tovább indulunk. Lent a salamoni eltérőnél két magyar kamionos győzködi a forgalmat irányító milicistá- kat: több mint négy óra eltelt, hogy az előttük haladó társaik behajtottak a vámudvarra. Akárcsak a társaik, ők is teher nélkül tartanak haza. S ha a magyar oldalon szerencséjük van, hajnalban a saját ágyukban hajthatják álomra fejüket. No nem a harminchat órás várakozás után igazából nem kívánják az asszonyt, de a nász nélküli hitvesi ágyra is jobban vágynak, mint az itteni lányok gyors és olcsó szerelmére.

Kovács Elemér

Pilóták, árusok, örömlányok

M

ég állt a birodalom, amikor Csapot, ezt az évtizedekkel ezelőtt csöndes kisvárost, hangzatos névvel már a Szovjetunió nyugati kapujaként emlegették. Az utóbbi években a kamionosok körében „Európa leghírhedtebb átkelője” címet érdemelte ki. Nem véletlenül.

Az ipszilonnak nevezett elágazásnál Feri rágyújt mai sokadig cigarettájára, s a kabinajtónak dőlve magyaráz:

— Nézzétek, Moszkvából érkeztem ma reggel. Több mint tíz órája dekkolok itt, s azóta kétszer mozdult ötven-hatvan méternyire a sor. Az már hétszentség, hogy tovább fogok itt ácsorogni, mint amennyi idő alatt megtettem a másfél ezer kilométeres utat. Elborul az agyam, ha arra gondolok, hogy a menyasszonyom meg itt vár Tuzséron. A haverokra mégsem bízhatom a szállítmányt. Hát akkor nem egy elátkozott hely ez?

Első látásra nem tűnik annak. Igaz, hogy a járműsor majd a Latorca hídig húzódik. (Százhuszonnyolc, százharminc gép, számol utánuk barátom, Tibor, aki havonta-kéthavonta egyszer-egyszer MÁZ típus teherszállítóján szintén végigcsinálja az egész idegőrlő procedúrát.) Igaz, hogy a járművekből kidobált szemétből már nem csupán az útszéli árokpartra jutott — tépett műanyag zacskókat lenget az esti szél az itteni fákon —, ám most kellemes az idő, s a kocsik közelében igazán családias a hangulat. A fülékből a rádió hangja szól, az útpadkára állított hordozható gáztűzhelyen fő a vacsora. Józsi, a Minszkből hazafelé tartó hungarokamionos „négyesfogat” legidősebb pilótája paprikáskrumplit főz. A többiek körbeállják. Kettejük kezében sörösdoboz — állítólag alkohol- mentes italt tartalmaznak. Mindegy: legalább huszonnégy órás várakozásra kell berendezkedni.

— Azért ne higgyétek, hogy Európában nincs még néhány hasonlóan elátkozott hely — teszi oldalra a fakanalat Józsi. — Ku- latenál a bolgár-görög határátkelőhelyen is általában összetorlódik százötven-kétszáz kamion. De ott sűrűbb a mozgás, meg azért picikét másak a körülmények. Különösen mióta a holland televízió ősszel filmet készített az ottani állapotokról. Szóval ott minden huszonöt méteren kirakták a szemeteskukákat, s az ember nem a kocsi hátsó kerekénél végzi el a kisdolgát. Meg a tankoló melletti zuhanyozóban tisztálkodik, s nem lavórban mosdik, mint teszem én azt majd egy hete. Most még hagyján, de próbálja valaki mindent megcsinálni 30-35 fokos hőségben. A végén már mindenütt tapad rá a ruha. Forgalmát tekintve talán a szlovák-cseh határon levő Kuty-Breclav átkelő hasonlítható az ittenihez, csak az áthaladás ott is sokkal gyorsabb és könnyebb. No, úgy látom megfőtt a krumpli, jöhet a hagymás, paprikás zsír.

A sor vége felé haladva — míg a kocsik márkáját, rendszámát vizsgáljuk — rá kell jönnünk: Európa népeinek állandó találkahelyén járunk, az ukrán és orosz felségjelű járműveken kívül meglepően sok a szlovén, bolgár, olasz teherautó. De akad olyan is, mely a Kaukázusból érkezett és Németországba tart. Meg a balti államokból Olaszországot úticélul választó kamion. Mint említettük, éppen a vacsorakészítés idején bóklásztunk a járművek között. Nem szeretnénk ócska sztereotípiákkal untatni a nyájas olvasót, de tény: ezen az októberi estén az olasz csőtésztát főzött a csinos gáztűzhelyén, míg a Kurszk mellől érkező oroszok tábori asztalkáján a kenyéren, kolbászon és vodkán kívül egy ötliteres uborkásüveg hívta fel magára a figyelmet.

Csapatba verődött hét-nyolc cigánylány kínálja rámenősen portékáját: kezükben kartonnyi cigaretta, vodka, szatyrokban dobozos sör, kenyér. Ott lebzselnek többnyire a sor végén, hogy a frissen befutó járművet megrohamozhassák. Többnyire

nem eredménytelenül.

Fogy a cigi, a pia. Pedig áruk majd eléri a megszokottnak a kétszeresét.

— Vagy másfél esztendeje fedezték fel az itteni népek ezt a lehetőséget — emlékezik vissza Tibor. — De nemcsak élelmiszert, hanem minden más egyebet — porszívót, villanyfúrót, csillárt stb. — ajánlanak a kamion ablakán bekopogtatok. Az az érzésem, hogy a huszonöt-harminc alkalmi eladót két-három mozgó büfé és bolt nyugodtan helyettesíthetné. Immár némi szakosodás megfigyelhető a mozgóárusok körében. Van aki csak sört kínál a biciklisa- roglyára erősített hűtőtáskából, s van, aki csupán kenyeret hozott: de abból tíz-tizenöt darabot. Valamennyi friss, ropogós. A lágy kenyér mellé idős bácsi szőlőt ajánl, amott kerekezik az alkalmi fagylaltárus... Lobogó hajú fiatalember mellére csatolt táskájában magnókazettákat hordoz: ha kell, öt nyelven szól a lakodalmas rock.

Szürkül. A folyó felől némi köd ereszkedik alá, hűvösebb a levegő, s az eddigi jókedvű zsibongás is szűnőfélben. Kígyóinak a helyzetjelző lámpák, a bent ülők feljebb húzzák az ablakokat.

Hirtelen eltűnnek az árusok, s azon kapjuk magunkat, hogy jó lesz vigyázni: egy ideje errefelé nem szeretik a sötétben a kocsik körül botorkáló alakokat.

Józsi és csapata is megvacsorázott már, most éppen az éjszakai őrködés és váltás időpontjait egyeztetik. Pedig hát a diszkréten oldalra húzott ponyva jelzi: rakomány nélkül tart hazafelé a négy magyar.

— És nem csak mi járunk üresen — folytatja a témát a szőke hajú Attila. — A kamionok egynegyede most is teher nélkül vesztegel. Harmadára, negyedére apadna a sor, ha a rakomány nélkülieket külön sávra terelnék. Hisz az ügyintézés, a papírok kezelése ez esetben pár percig tart. No de hát ki törődik itt ilyesmivel?

Szemlátomást nem akaródzik senkinek a kabinjába bújni: csöndes beszélgetéssel múlatjuk az időt. Régi kamionos történeteket elevenítenek fel, Józsi viszi a prímet.

— A török határ előtt éjszakára rendezkedtünk be — amikor az előttem álló bolgár sofőr úgy tizenegy tájt kiszáll az autójából és lámpájával bevilágít a bokrok közé, s ordítani kezd. No ezt jól kifogtam, a kolléga bezsongott. A dolog mégsem hagyott nyugodni, odamentem. Csibész-szemű török gyerek nézett le ránk az útszéli fáról, rá volt oly mérges a bolgár fiú. Mint megtudtam tőle, a gyereknek az a feladata, hogy a fán ülve kifigyelje: hová helyezi el értéktárgyait fülkéjében a kamionos, valamint az illető mennyire fáradt. Mindez azért, hogy egy alkalmas pillanatban ellopják.

— Errefelé még pocsékabb a helyzet —

veszi át a szót egy másik pilóta, Dezső. Pótkeréktől kezdve szerszámos- és élelmiszeresládáig mindent ellopnak, illetve kirámolnak.

A nagy üzlet itt mégsem az efféle pitiáner tolvajlás. Hogy mi? Ahogy közeledünk a meredek töltéssel szegélyezett vasúti felüljáróhoz, a nyerges vontatóval, annál több reflektor világít a mélybe. S egyre több bottal, zseblámpával felszerelkezett kamionos támaszkodik a fülkeajtónak avagy a motorháznak. Pedig ezek az emberek több mint huszonnégy órája várakoznak itt. Rájuk férne egy kis pihenés.

— Ez a szakasz a legveszélyesebb — magyarázza a kísérőmül szegődött Tibor. — Akkora itt a lejtő, hogy még egy viszonylag vékony csövön is könnyen leszippantják az 500-600 literes tartályok egész tartalmát. A tankfedőket speciális szorítóval távolítják el. A gázolajtolvajok egy másik csoportja olyan hidraulikus emelővel dolgozik, melynek hegyes teteje zajtalanul átlyukasztja a tartályt. A lyuk helyére a gumitömlő tölcsészerűen kiszélesedő vége kerül, s pár perc múlva üres a tank. Nem

rossz fogás, ha arra gondolunk, hogy egy-egy jármű tartályában másfél ezer liter üzemanyag is megakad.

Már tíz órß is elmúlt. Ilyenkor nem szívesen köt ismeretséget az ember. Ám a Don Quijote-kiné- zetű Zoli egészen más kategóriába tartozik. „Őrködünk, őrködünk, atyafi” — megjegyzésünkre az ablakon át parolára nyújtja a kezét.

— Hát ti meg mit kóboroltok errefelé? Hja, az újságtól, az más. No, csak meresszétek jól a szemeteket, mert tegnap éjszaka az akkor itt álló kamionból több mint ezer liter gázolajat eresztettek el...

Zoli Ilosváról faanyagot, az előtte haladó Sándor az Ungvá- ron székelő Riónak szállít szeszes italt, így szinte hetente megfordul ezen a szakaszon.

— Örömlányokról is mesél a fáma, hozzájuk még nem volt szerencsénk.

— Ne is legyen — intézi el a dolgot egy kézlegyintéssel az alacsony köpcös legény.

— Járt itt az imént egy szőke — kap a témán Zoli. — Róla épp az jutott eszembe, hogy a hetvenes években Lengyelországban úton-útfélen kínálták magukat a lányok, most meg, hogy arrafelé jobban mennek a dolgok, egyet sem talál. Szóval, hiába állítják egyesek, hogy valaki annak születik, a megélhetési gondok bizony sok nőt kényszerítenek ilyesmire.

Csöndes a sor, s csak nagynéha húz el mellettünk egy-egy személyautó. Aztán egy fura látomás...

Cigarettacsikk tűnik elő a sötétből, utána egy szőke meg egy barna fej, sarkukban pedig egy ronda barnaszőrű (meglehet hatlábú) eb.

— Gyevuski nado? Sex, szakszofon? — lép a félhomályba egy szőke fiatal nő.

Azért ez nagyon váratlanul jött. Sándor találja fel magát a leghamarabb. Rákérdez.

— Mennyiért?

— Húsz márka — válaszol továbbra is oroszul a szőke. (Európában a legolcsóbb, mormolja Zoltán). S mikor látja a nő, hogy közülünk senki sem kap az alkalmon, tovalibben.

Harasztosi Pál illusztrációja

Európa kapujában