Kelet-Magyarország, 1995. november (52. évfolyam, 257-282. szám)

1995-11-11 / 266. szám

12 I Napkelet • A KM hét végi melléklete tárlat Kótics Ferenc grafikái Antik mítosz Szfinx Harasztosi Pál felvételei Zsuzsanna és a vének T árlat nyílt a nyíregyházi KPVDSZ Művelődési Köz­pontban. A földszinti nagy­teremben a nyírbátori szüle­tésű, megyeszékhelyünkön nevelke­dett Kótics Ferenc grafikus műveinek reprezentatív kiállítását helyezték el a rendezők. Az alkotó még gimnáziumi tanulmányainak idején kezdett ko­molyabban foglalkozni a képzőművé­szettel. Mivel a grafika kifejezőeszkö­zei álltak hozzá legközelebb, szakmai ismereteit e téren fejlesztette, gyarapí­totta. Témavilágára nem a térben levő formák, konkrétumok ábrázolása, új­rateremtése a jellemző. A megtapasz­talt éléményeket építi be kompozíció­iba, velük mintegy ötvözve a tradicio­nális, az antikvitásban gyökerező ele­meket. Üzenetei nemritákán a miszti­kum szféráiból érkeznek, hordozván a biblikus tematikában fogant, az em­berre vonatkoztatható, örök érvényű igazságokat. A most közszemlére tett, mintegy három tucatnyi grafikai lap korábban több fővárosi kiállítóhelyen volt megtekinthető, megyénkben pe­dig Kisvárda, Nyírbátor és Vásárosna- mény közönsége ismerkedhetett meg e sajátos stílusú alkotói világgal. Az iskola tanít, a szülő nevel? Sok gyermek végzi el olvasástudás nélkül az általános iskola osztályait Sok szó esik manapság mindkettő­ről. Eszünkbe juttatva Móricz Zsig- mond megállapítását: „csak azt le­het megírni, ami fáj”. Tanítás, neve­lés ügyében sok minden fáj. Egyebek közt, hogy sok gyermek végzi olva­sástudás nélkül az általános iskolát; hogy ezenkívül még sok mindent nem tudnak igen sokan; hogy neve­letlen társadalomban élünk. A jólneveltség hiánya szembetűnik (a fővárosban inkább, vidéken ke­vésbé), ezért aztán egyre-másra szó- bakerül a nevelés, néha azonban té­ves elképzelések kapcsolódnak hoz­zá, mint például az, hogy az iskola tanítson, a család neveljen. Csak­hogy ezt a két tevékenységet épp úgy nem lehet szétválasztani, mint ahogy a kávéból sem lehet kivonni a már elolvadt cukrot. A gyermeket akarva akaratlan mindegyik környezete formálja. Le­het, hogy rosszul, ha a körülötte élők ridegek, fásultak, közömbösek. Példaképpen hadd mondjam el egy manapság sajnos roppant időszerű emlékemet egy vonatdobáló kisfiú­ról. Régen történt, úgy 10-15 éve, hogy az Állatvédő Egyesület kérésé­re utánamentem egy 9 éves fiúnak, miután az benzinnel leöntött, majd meg­gyújtott egy kutyát. A kisfiúról mindenkit kikérdeztem: osztálytanítóját, édesanyját, a vele foglalkozó gyámhatósági előadót, végül őt magát. Csak az apát nem kérdez­tem, az említettek lebeszéltek a vele való találkozásról. (Mindannyian féltek tőle.) Kiderült, hogy okkal, ok nélkül veri a gye­reket, kicsi kora óta. Szíjjal, bottal, ostor­ral. Ó nem, nem részeges lumpen, hanem jól képzett vállalati főmérnök. Nevelte a fiát? Hogyne. Szadizmusra. A gyermek tük­rözte az apai példát, miközben valakin bosszút is akart állni az őt ért sérelme­kért. Még apja ellentétes érzelmeit is átél­te: ő is barátkozott a kutyával, etette, dé­delgette, aztán kínozta. Ahogyan az apja őt. Beszélgetés közben a kisfiú elmondta, Balázs Attila illusztrációja szabad idejében kijár a vasúti sínekhez, és dobálja a vonatokat, akkor hallottam először iíyet. A legriasztóbb az volt, hogy ez a kedvesnek, barátságosnak, és cseppet sem butának látszó kisfiú sehogy se értet­te meg, miért nem szabad egy másik élő­lénynek fájdalmat okozni. A „részvét” iránt épp oly süket volt, mint a botfülű a zene iránt. Van tehát olyan családi nevelés, melyet az iskolának kellene helyrehoznia, leg­alábbis ellensúlyozni. Bizonnyal teszi is sok esetben, hiszen óriási lehetőség van a bir­tokában: a tantárgyakon keresztül törté­nő nevelés. Elsősorban a humán tárgyak alkalmasak erre. (Háttérbe szorulásuk, óra- számvesztésúk meg is látszik!) Gondoljunk csak az irodalmi hősökre, vagy a törté­nelemre, mint az élet mesterére. Ugyan­úgy az esztétikai tárgyak etikai összefüggéseire, vagy akár a mate­matika logikai gondolkodásra, ren­dezettségre szoktató hatására, vagy a testnevelés fegyelmező, akaraterőt fejlesztő erejére. Minden tantárgy nevel, ha nem teszi, tudás sem ma­rad utána. És nevel a tanár is: a fel­készülésével, a tudományos érdek­lődésével, a mások számára műve­lődő lényével, a külsejével, szerete- tével, barátságos magatartásával, őszinte nyitott személyiségével, má­sok iránti figyelmével — vagy mind­ezek hiányával negatív irányban. De hát a nevelés nemcsak szó — elsősorban példa. Ha a szülő és ta­nár példaadása egybeesik, nagyon valószínű a siker. A gyermekben la­kozó jó adottságok kibontakoznak, a rosszak háttérbe szorulnak. Akár a fa: nemesíteni lehet, metszeni, gon­dozni, permetezni, de azért a citrom­fán nem terem alma, sem a szilván dió. Ám a szilvából lehet szebb, egészségesebb, nagyobb termésű gyümölcs; illúziókat nem szabad táplálnunk, a leggondosabb nevelés sem mindenható, de az adott kere­tek között mégis sokra képes. Ha vagy a család vagy az iskola nem tölti be hivatását, a másik még ellensúlyozhatja a hiányt. A család óriási előnye az érzelmi kötődés; bár némely szülő arra hivatkozik, hogy „nincs ideje” nevelni, pedig a nevelés nem idő kér­dése. Hanem példaadásé; meg érzelem, szándék, figyelem és tudatos nevelői esz­mény kérdése is. Ez persze nem fogalma­zódik meg naponta ilyen világosan, de aki magában hordja a tiszta jellemű, ember­séges, segítőkész felnőtt eszményét, az ön­kéntelenül is ilyen magatartásra ad pél­dát. Hajszolt, fáradt, anyagi gondokkal küz­dő emberektől (és ilyen ma a szülő is, a ta­nár is) a körültekintő figyelmet nehéz el­várni. Mégis, mégis küzdeni kell, mert más­ként utódaink kődobáló, husángot forga­tó ősemberek lesznek. S ha ezt mi talán nem is érjük meg, az ilyen jövő az ő számukra is borzalmakat rejt. BÁLLÁ LÁSZLÓ: Csöndben a teraszon A férfi fekszik a kórház teraszán a nyug­vószékben, szinte külön érzi minden nap­sugár szúrását a bőrén: várja, hogy vala­melyik majd beledöf a vénájába, mint az a sok-sok tű, amely a napnak szinte min­den órájában ott cikázik körülötte a kór­teremben hol egy magas szőke, hol egy kis gömbölyded barna nővér kezében. Egy pillanatra eszébe villan, hogy bárcsak e su­garak valóban injekciós tűk volnának, és belemélyednének az erébe, belefecskendez­nének valami csodálatos napenergiát, amelynek segítségével legalább még egy­két évig... De igazából nem remél magá­nak egy teljes évet sem. Álnok, gonosz tűk ezek a napsugarak, az ő számár nincs ben­nük élet. Aztán másfelé tereli a gondolatait. Az óráját nézi. Igen, már itt kellene lennie. Már hét perce. Vajon mivel lép ki ide a teraszra, mit mond majd? Mit lehet egy ilyen találkozáskor mondani? És jön is már. Jön is már a nő. És csak azt mondja, hogy „szervusz”, és könnye­dén megérinti az ajkával a homlokát. Áb- ban a pillanatban vissza is húzza az arcát, s a férfi nem viszonozhatja a csókot, hisz nem bír fölkelni a székből. „Szervusz” — mondja ő is. Már az előbb elhatározta, nem fogja feltűnően megnézni, nehogy a másik azt gondolja: ő most vizsgálgatja, látszik-e, hogy az asszonynak le van vág­va a melle. Hát csak az arcát figyeli. Az arc... Mintha harminc év alatt nem válto­zott volna semmit. És feltűnően nyugodt, kiegyensúlyozott. Nyugodt, ebben az álla­potban... A férfi előtt kerek asztalka van, ennek a másik oldalán egy kis pad. A nő odaül, nézik egymást. A férfi — mióta tudomást szerzett róla, hogy a nő meglátogatja — rengeteget töp­rengett rajta, miről is fognak beszélgetni. Kérdezze meg tőle? „Hogy vagy?” Nevet­séges kérdés volna, talán sértő is. Elmond­ták neki: egykori párja pontosan tisztá­ban van az állapotával, feltárták előtte a végzetes diagnózist is (ragaszkodott hoz­zá), azt is, hogy körülbelül mennyi ideje van hátra. Hát kérdezze ezek után, hogy „hogy vagy?”. A férfi diagnózisa nem végzetes, ebből a betegségből létezik kilábalás. Már annak, akinek. Hanem őt hiába biztatják, ő érzi, hányadán áll. Ki tudja, melyikük fejezi be előbb? De lehet, hogy a nő többet is tud az ő dolgainak az állásáról, mert ő sem kérdi, hogy „hogy vagy?” Nos, miről is fognak beszélgetni? Hát úgy látszik: egyelőre semmiről. Csönd. Nézik egymást. A férfinak nehezére esik azoknak a har­minc esztendővel ezelőtti időknek a fölidé­zése. Gyenge, még a gondolatait sem tud­ja túlságosan megjáratni, már ettől is ki­fárad. A nő még szellemileg egészen friss, de benne meg szinte amolyan lelki össze­omlást okoz szerelmük napjainak fölidézé­se, hisz akiben akkor úgy lobogtak a min­dent elsöprő érzések, aki testének minden porcikájával annyira akarta akkor őt, az most félig lehunyt szemű roncsként fekszik előtte. „Hát valóban te volnál az?” — kér­di, de persze, csak magában. Ezt a kér­dést viszont önmagának is föltehetné. De rajta még nem látszik annyira. Ez a be­tegség lassan öl. A férfiban azért fokról fokra mégiscsak megelevenednek a régi idők. Bizonyára egé­szen másképp alakult volna az élete, ha ak­kor... Le kellett győznie a büszkeségét, ha kell, társának a lába elé borulni, úgy kér­ni bocsánatot. Nem gondolta akkor, hogy képes örökre elmenni, őt otthagyni. Teher­ben volt. A születendő gyerek hozzákö­tötte. Az a késői abortusz... nagy kocká­zattal, utóhatásokkal... Könnyen lehetsé­ges, hogy az asszony mai betegsége is on­nan eredeztethető... Igen, neki akkor inkább bocsánatért kel­lett volna könyörögni, megalázkodni, mint így, kivert kutyaként élni végig harminc évet és most, a vég küszöbén, magára ha­gyatva... A nő pedig azon töpreng, hogy társa — mikor már hivatalosan is kimondták a vá­lást — miért nem nősült meg. Már akkor is neves, fölfelé ívelő pályájú tudós em­ber, kapott volna, mint mondani szokás, minden ujjára tízet. Vajon annyira nem tu­dott mást maga mellé képzelni őutána...? A nő valószínűnek tartja, hogy így volt. Bár ő második házassága után más város­ba, sőt más országba költözött, lakott a közelében egy hajdani közös barátjuk. En­nek a férfi minden újonnan publikált tu­dományos munkáját elküldte, meg a meg­hívókat a világ különböző részein tartott, rangos szimpóziumokon elhangzott előadá­saira. Ez a közös barát nem volt szakma­Bozóky Éva

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents