Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)

1995-09-23 / 225. szám

TÁRHAT Dohánytörténet Pipatórium A nyíregyházi Sóstói Falumú­zeum különleges időszaki ki­állítással kedveskedik a láto­gatóknak. A Dohánymagtól pipaszóig elnevezésű bemutató a do­hány termesztése és felhasználása his­tóriájába kalauzolja el az érdeklődő­ket. A rendhagyó tárlat eredeti fotók, tárgyak segítségével követi nyomon a dohánymag útját — a termesztéstől a felhasználásig. Mivel megyénk az or­szág dohánytermelésének jelentős ré­szét adta és adja ma is, a kiállítás for­gatókönyvírója, "Bodnár Zsuzsanna azt tartotta szem előtt, hogy a régióra oly jellemző paraszti gazdálkodás, a dohánytermesztés munkafolyamatát, eszközkészletét, a dohányzás régi vo­natkozásait bemutassa a közszemlére tett rekvizitumokkal. Az ipar- és ag­rártörténeti, néprajzi érdekességekben bővelkedő tárlat október 31-ig tekint­hető meg. Kötegelt dohány Dohányvágó Pajtarészlet Balázs Attila felvételei „Fogj kezet magaddal...” Kell a csoda a Csodák Palotájának • Jó lenne állandó hely a kiállításnak A száz éve született Öveges professzor gondolatát megva­lósítva látható Budapesten, a Vasas pasaréti sportcsarnoká­ban a Csodák Palotája című rendezvény. A kiállítás alap­elve játszva, könnyen tanulni, megismerni a világ jelensé­geit övegesi tanítás Nagy Gábor (ISB) felvétele KÁfMáfta Azok a felnőttek, akik most minden ener­giájukat, idejüket, erejüket arra fordítják, hogy létrehozzanak egy olyan múzeumot, ahol a gyerekek játszva ismerkedhetnek meg a természettel, a fizikával, a kémiá­val és más csodás dolgokkal, még jól em­lékeznek Öveges professzor szavaira. Az éppen száz éve született, s a televízió jó­voltából az ország természettudományos tanárává lett Öveges József ugyanis azt val­lotta, minél korábban szerettetjük meg a természetet, a tudományt a gyerekekkel, annál jobban fognak érdeklődni iránta. Öveges professzor vágya-álma volt egy természettudományos játszóház. Olyan, mint a kaliforniai Éxpoloratórium vagy a párizsi La Viliette. Ahol a kis és nagy lá­togatók mindent megfoghatnak, kipróbál­hatnak. Ez az álom most megvalósulni látszik. Már úgy felében, harmadában, amúgy ma­gyar módra. Mert éppen most nyílt meg Budapesten a II. kerületben, a Vasas te­niszcsarnokában a Csodák Palotája. De csak ideiglenesen. Épp úgy, ahogy a koráb­bi két 1994-es esemény a Műegyetemen il­letve a Közgazdaságtudományi Egyetemen. — És éppen ez a baj, hiszen az installá­ció új és új helyen felállítva sokkal többe kerül, mintha csak egyszer kellene beren­dezni egy állandó múzeumot — mondja Kádár Edit, a Csodák Palotája vezető me­nedzsere. — Persze tudjuk, itt, ahol évti­zedeket kellett várni, míg a Természettu­dományi Múzeum méltó helyet kapott, ahol a Műszaki Múzeum százötven éve vár épületre, nem sok reményünk lehet. Ezért aztán létrehoztuk a Budapest Science Cen­ter Alapítványt 1993-ban. A Csodák Palotájának ötletét Öveges Jó­zsef halála után az azóta tragikusan el­hunyt Ferenczi György fizikus karolta fel. Az Éötvös Loránd Fizikai Társulat, vala­mint a Rubik Nemzetközi Alapítvány és a Magyar Tudományos Akadémia hozta lét­re az alapítványt. És szervezte-szervezi a bemutatókat. Az idén megszerezték a Mű­velődési és Közoktatási Minisztérium tá­mogatását is, és fővédnökül megnyerték Göncz Árpádot. Se szeri se száma a mozgó, forgó, sis­tergő dolgoknak, a csodás játékoknak. Ter­mészettudományos jelenségeket lehet szó szerint kézzel foghatóan tapasztalni, mond­juk a suttogó tükör, a hőlégballon, a vi­deotelefon, a hanglabirintus vagy a „fogj kezet magaddal” nevű berendezés által. Meghívták Svatopluk Král kinetikus mű­veit Prágából, vannak tudományos játékok Pozsonyból, távvezérelt robotok Ameri­kából. És persze önfeledten játszó, szóra­kozó gyerekek, meg felnőttek. Mert hogy a felnőttnek épp úgy szüksé­ge van a kézzel fogható élményekre, mint a gyerekeknek, azt Rubik Ernő így magya­rázza: „A gyerek a világ legkreatívabb te­remtménye. Számára nincs lehetetlen. Vi­szont, ahogy kikerül az iskolapadból, ahogy eltávolodik a naprakész ismeretanyag­tól, úgy veszti el alkotó energiáit. Fontos a Csodák Palotája, hogy felnőttként is ál­landó kapcsolatban marad­hassunk a tudással és a tu­domány világával. Ismerjük meg az emberi gondolkodás csodáit! Minél inkább él- ményszerűen tesszük ezt, annál inkább részesedünk belőlük mi is.” A világban több ezer cso­dák palotája működik. Kü­lönösen azokon a tájakon, ahol az oktatásnak nagy szerepet szánnak. — A téma több tízezer négyzetmétert, többszázezer látogatót érdemel — mond­ja Boldizsár Gábor, a kul­tusztárca képviselője. — Hi­szen ez az út vezet át a 21. századba, úgy, hogy a fel­nőttek elavult tudásanyagát is saját megtapasztalható is­meretekkel újítja meg. Bár minden erkölcsi támogatá­sunk az alapítványé, azt senki sem képzeli, hogy a minisztérium finanszírozni tudná egy ilyen múzeum lét­rehozását. Sajnos — teszem hozzá. De azt minősíthetet­lennek tartom, hogy az ala­pítvány által megtalált hely­színről még csak tárgyalni sem hajlandók az illetékesek. □ Hogyhogy? — Arról van szó — veszi át a szót Ká­dár Edit —, hogy megtaláltuk az ideális­nak tűnő épületet. Azt a mintapavilont, amelyet az expó céljaira építettek. Ott van helyileg az egyetemvárosban, a terület is az egyetemé, ez külön előnyt jelent a hasz­nosításban. De az épület lebontásra ítélte­tett. És úgy tűnik, nem tárgyalnak velünk. Pedig még azt is felhozhatnám érvül, hogy a Csodák Palotája kiállítást a Vendégség­ben Magyarországon rendezvény is felvet­te programjába. , □ És akkor mit tesznek? — Tovább harcolunk.. A nagy nevű támogatók révén talán si­kerrel. De éppen ez az, ami elszomorít. Mi­ért nem képes nálunk az ilyen ügy önma­gában sikeressé lenni?! FARKAS JÓZSEF: A bikszádi búcsún A hajdani Szatmár megye északkeleti ré­szében fenséges völgykatlan ékelődik be a Vihorlát-Cibles erdős trachyt vonulatába. Ez az Avasság! A kies szépségű völgyet he­gyek zárják körül, ahol tizenhat község van közel egymáshoz. Avasújvárost (Orasu Nou) és Kőszegremetét református magyar­ság lakja, magyarok vannak még Vámfa­luban (Vama) és Rózsapallagon (Prilog) a többi község viszont egészen román, azaz osán. Az osán férfiak magasak, erősek, bar­nák, az öregek még ma is vállukig érő ha­jat viselnek. Bajuszukat rövidre nyírják, or­ruk alatt kissé kiborotválják, szakálltala- nok. A nők inkább alacsonyak, tövesek (zö­mök testalkatúak) kemény húsúak, rend­kívül teherbíróak, az elfáradást nem is­merik, szívósak, kellemesen barnák. Ruhá­zatuk finom vászonból készült ing, bő uj­jakkal, alsó nemű nélküli szoknya, melyre még rávesznek egy virágos mintás karton szoknyát is, ha templomba mennek. Ré- gente finom box bőrcsizmát húztak, ma már műbőr panglis lakkcipőt, melyet kéz­ben tartva lóbálnak maguk mellett temp­lomból jövet, hogy az úton a durva kőda­rabok ne koptassák, így a magukkal ho­zott papucsban csoszognak. Ott élő román barátaim évek óta unszol­nak, hívnak a messzeföldön híres bikszá­di búcsúra, főleg a kisebbikre, a hegyen lé­vő baziliták által lelkileg gondozott szep­tember 8-i Mária-napira. Enyhe verőfényben autózunk rádiós ba­rátom és a keleties szépségű tolmács leá­nyunk társaságában a völgykatlan közepén emelkedő kolostordomb, amely kb. 300 méter magas, irányába az öklömnyi nagy kavicsokkal terített kanyargós, keskeny úton. Ahogy rázkódik alattunk a kocsi egyre azon gondolkodom, hogy vallásos-e a ro­mán ember? A hegyre érkezve aztán kide­rül. A kolostortemplom körül színes öltö­zetű, ünneplőben imádkozó tömeg. A csecsszopótói az aggastyánig családi für­tökben az illatos gyepszőnyegen állnak, tér­delnek, guggolnak, ülnek, feküsznek, jön- nek-mennek, miközben a misés énekkö­nyörgést hallgatják, élik, félik. Három pap az emelvényre ácsolt oltár előtt felváltva szolgál, az emelvény tövében népes gyer­mekkórus tanítónőjük karjel intésére ének­kel ministrál. Féllábú, félkezű, kezetlen, vi­lágtalan, elnyomorodott, rongyos koldu­sok tömege az imádkozok közt a gyepen csúszik-mászik. Talpig feketébe öltözött ol- tári szépségű apácák, talán novíciák asz­talkáikon sorakozó kegytárgyaikat szótla­nul kínálják. A templom előtt fedeles vasasztalokon sárga égő gyertyácskák sokasága. A temp­lomban két sorban előremozgó, hangtala­nul térdelve imádkozó tömeg arra várva, hogy a Mária-kép elé kerülhessenek, azt megcsókolva vigasztalódást nyerjenek. A kolostorteret szimbolikus kerítés vá­lasztja el az ősi gyümölcsfákkal benőtt kerttől és gazdasági udvartól. Gondozott konyhakert, szénaboglyák fatalpakra rak­va, tehén és lóistálló, disznóól, féleresz alatt hatalmas cefréskádak megrakva sárga, ap­ró nyárikörtével a pálinkafőző üst mel­lett, majd béklyóban bóklászó lovak, ké­rődző tehenek, kecskék, báránykák, apró­jószág mind, mind arról árulkodik, hogy a szerzetesek nemcsak a lelkeknek, hanem a gazdaságnak is jó gondozói. A mise misztériumától távol egy sóvári almafa tövében nagyidejű adatközlőmet faggatom a román ember vallásossága fe­lől. Emígyen mondja: „A románság vallá­sos, istenfélő nép. Napi munkája közben Istenről sohasem feledkezik meg, Isten ne­vével kél fel reggel, fekszik le este és lát hozzá munkájához, étkezéséhez. A temp­lomot rendesen járja. Papunk a pópa nagy ember, bennünket a bölcsőtől a sírig elkí­sér, sőt a keze a túlvilágra is elér... A csa­ládban minden nagy eseménynél jelen van. Nagyon tiszteljük, mivel ő az Isten szol­gája és megvéd bennünket az ördög ha­talmától.” Mondja, hogy az ő felesége preskurica, azaz preszkurasütő. A preszkura fehér bú­zalisztből készült szentelt kenyér, majdnem negyed kilónyi, kereszt, vagy henger ala­kú. Preszkurát csak öregebb, már megállapo­dott asszonyok süthetnek — bizonygatja — akiknek gyermekei már megházasodtak. A preszkurasütő nők tiszták, erkölcsösek, évente négyszer gyónnak, áldoznak. Min­k Napkelet • A KM hét végi melléklete

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents