Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)

1995-09-16 / 219. szám

12 I

tárlat

Farkas Eszter

festményei

Kati

A Nyírbátorban született, s a nagybányai művésztelepen tanult Farkas Eszter reprezentatív tárlatának megrendezését jól időzítették a bátori múzeum „gazdái”. A világhírű Nagybányai Festőiskola — festőnk művészete e talajból szívta életnedveit — ugyanis az idén jegyzi létesülése századik évfordulóját. Farkas Eszter „Bányán” tanulta a természet, a plein-air odaadó szertetét, mely áthatja majd mindegyik művét. Tájképeinek finoman, árnyaltan hangolt színei, lírai tolmácsolásai egy harmóniára törekvő lélek rezdüléseinek. Alkotásaiból országszerte igen sokat fellelhetünk köz- és magántulajdonban. A Magyar Nemzeti Galériában is őrzik néhány kiemelkedő szépségű művét; az egyik leggazdagabb anyag (közel száz kép) viszont — hála az adományozó művész nagylelkűségének — a Báthory István Múzeumban tekinthető meg.

Csendélet

Leányakt

Csopaki táj (részlet)

Elek Emil reprodukciói

Kálmán, a művelt király

Kilencszáz éve koronázták meg

A magyarok krónikája és más művek

Kálmán király pecsétje

püspök kisebb legendáját. Ami azonban Könyves Kálmán emlékét napjainkig fenntartotta, s amire igazán büszkék lehetünk, az felvilágosultsága. 1100 körül Tarcalon országos gyűlést tartott, amelyen felülvizsgálta Szent István törvényeit, rendezte a bíráskodást, kijelölte az istenítéletek hivatalos színhelyeit, és sok mindenben enyhített a büntetéseken. A leghíresebb szakasza Kálmán I. decretu- mának pedig így került bele a Magyar Törvénytárba a decretum 57. pontjaként: „boszorkányok ellen semmi vizsgálat ne legyen, mert ilyenek nincsenek.” Vagy más fordításban: „boszorkányokról, akik nincsenek, többé szó (kérdés) ne essék”.

Ennek a gondolkodás- módnak következménye Kálmán törvénykönyve, amely ma is csodálatra ragad meghatározásának szabatosságával — írja Marczali Henrik —, a benne rejlő politikai bölcsességgel és az általa megteremtett államszervezet tartósságával. „Bátran mondhatjuk — folytatja Marczali — hogy azon korból Európa egy nemzete sem dicsekedhetik hasonló, vagy csak megközelítő értékű törvényhozási emlékkel.”

Géza király két fiát, az árvaságra jutott Kálmánt és Álmost nagybátyjuk, Szent László, a haza bajnoka (atthleta patriae) nevelte, ki bátyja fiaiban talált kárpótlást, mert neki csak leánya született. Mindkettőt kiváló nevelésben részesítette, de kedvence a kisebbik, a daliás Álmos volt. Őt szemelte ki utódjául. Az egészen kivételes szellemi képességű Kálmánt papnak szánta. A francia Odillo saint-gillesi apát 1091-ben László király udvarában járva Kálmánt a világi mértéken túl buzgól- kodó, az egyháziratok tanulmányozásában és a szent kánonok tudományában bővelkedő ifjúként ismerte meg. Az egykorú lengyel krónikás a tudományban kora összes királyainál jártasabbnak mondja. Amikor azután elérkezett pappá szentelésének napja, hogy azután László óhajának megfelelően püspöki székbe ülhessen, Kálmán egyszerűen kiszökött az országból, s Lengyelhonban talált menedéket.

László király 1095 tavaszán hadat vezetett a cseh fejedelem ellen. A hadjárat közben megbetegedve átgondolta a trónutódlás kérdését, és arra a meggyőződésre jutott, hogy bár Álmos a lovagias, katonás jellem, országa kormányzását az egyébként is elsőszülött, képzett, okos Kálmánra kell bíznia. Hazahívta. A 22 éves ifjú tüstént jött, hiszen sohasem akart pap lenni, s joggal készült az uralkodásra. Koronázásának napját nem ismerjük, valószínűleg néhány nappal László király július 29-i halála után, 1095 au!

gusztusában, kereken 900 esztendeje he- yezték fejére a koronát. 1116-ig uralkodott.

Kálmán tovább folytatta elődjének országgyarapító munkáját: megszerezte Horvátországot és Dalmáciát, 1102-ben Horvátország királyává koronázták.

Kálmán király nevéhez fűződik az első és még jó néhány kereszteshad átvonulása hazánkon. Ezeknek a százezres létszámú

seregeknek az élelmezése és kordában tartása nagy és új próba elé állították az ifjú királyt. Itt mutatkozott meg igazán Kálmán uralkodói és kormányzási rátermettsége. 1096-ban Gauthier Valter francia lovagjainak engedte meg az átkelést az országon, hogy eljuthassanak a Szentföldre.

Kálmán király (Túróczi krónikájának augsburgi kiadásából)

Segítette a második csoport átvonulását is, de már a harmadikat garázdálkodásaik miatt Nyitránál és Fehéregyháznál szétverte. Uralkodásának mozgalmas évei alatt sem feledkezett meg Kálmán (akit a magyarok Könyves Kálmánnak neveztek tudománya, tudós hajlama és képzettsége miatt) irodalmi és történeti művek kiadatásáról. Elkészíttette a magyarok krónikáját trónra lépéséig, amelynek azonban csak egy része maradt ránk, megíratta Szent Imre herceg legendáját, és feldolgoztatta Hartvik győri püspökkel a kisebb és nagyobb legenda alapján Szent István harmadik, napjainkig kútfőként használt legendáját, továbbá megíratta Szent Gellért

MOkNOS LAJOS:

Hétköznapi történet

Tegnap öngyilkos lett egy hangya. A patak fölé hajló fűzfa ágáról vetette magát az alatta zajló vízbe.

Szempillantás alatt megfulladt.

Szó sem lehetett balesetről; arról például, hogy figyelmetlenül csúszkálva, jobbra- balra bámészkodva véletlenül pottyant volna le az ágbegyről, bele a zajló vízbe.

Láttam, figyeltem, hogyan araszolgat fel a fácska törzsén, egyre feljebb, aztán ki a legmagasabbra nőtt, a víz fölé behajló ág végére. Olyan határozottan lépegetett, hogy nyilvánvaló volt: pontosan tudja, mit akar.

Midőn kiért az ághegyre, megállt. Úgy tűnt — legalábbis nekem —, hogy gondolkozik, valamin nagyon töpreng. Ekkor még nem sejtettem, hogy mi a szándéka. Arra gondoltam: tapasztalatlan, hogy úgy mondjam, süldőhangya, kit meglep, félelemmel tölt egy váratlan helyzet, s ijedtében moccanni sem mer, azért állingál ott a mélység fölött mozdulatlan, jobbra, balra, hátra és előre-alá nézkelődve.

Már-már nyúltam volna utána, hogy lecsippentsem a számára szédítő magasból, nehogy véletlenül belepottyanjon a vízbe, de ekkor hirtelen, egy határozott hátraarccal megfordult, és elindult szaporán visszafelé. Egy darabig céltudatosan, már-már szinte futva, menekülve haladt a törzs irányába, aztán egyre lassabban, mintha elbizonytalanodva, tűnődve, mígnem újra megállt. Ismét töprengeni, tépelődni látszott, jobbra, balra, előre, hátra nézkelődve.

„Mi a nagy gond, kisöreg?” — kérdeztem volna meg tőle, ha tudok „hangyául”. Nyilván és sajnos, nem tudok. így hát csak néztem, figyeltem, most már némi izgalommal vegyes kíváncsisággal is. Vitathatatlannak tűnt már számomra, hogy nagy gondban van ez a kis hangya, valamiféle nagyon fontos elhatározás, döntés előtt áll. Olyan lépés előtt, amely alapvetően meghatározza egész további életét, sorsát.

„Nahát, még egy ilyen aprócska, semmi kis hangyának is lehetnek gondjai!” — ámultam el a még mindig töprengő hangyát figyelve, amely, láthatóan nehezen tudott dönteni.

Bevallom: eladdig soha még csak meg sem fordult a fejemben, hogy például egy méhnek vagy hangyának is lehetnek saját, egyéni problémái. Úgy véltem, nyilván,

hogy a méhecske vagy a hangya mint egyed (egyén, egyéniség) tulajdonképpen nem is létezik, csak a méhcsalád és a hangyaboly van mint kollektív lény, amely minden egyede helyett is gondolkodik, érez, dönt, feladatokat ró ki és teljesít. És lám — vettem tudomásul meglepődve —, ím, itt egy hangya, egy egyed, egy részecske abhól a bizonyos kollektív lényből, amelynek igenis most éppen nagyon egyéni gondjai vannak.

A hangya mintegy két-három percig töprenghetett, aztán, mint aki döntött, végső elhatározásra jutott — irányt változtatott, s elindult vissza, ki az ághegy felé. Nyugodtan ment, már-már tempósan, nem néz- kelődött se jobbra, se balra, mint az előbb.

Mikor ismét kiért arra az ágbegyre, amelyről az előbb visszafordult, megállt, mintegy még egyszer körülpillantani, aztán egy határozott, elszánt nekirugaszkodással ugrott.

Annyira váratlanul ért ez az ugrás, hogy mire moccant a kezem, hogy kifogjam, már el is nyelte, tova is sodorta a zajló patak.

Hát így történt. Ennyi történt. Egy por- szemnyi, mind közönséges hangya öngyilkos lett egy napsütéses délutánon.

Napkelet • A KM hét végi melléklete