Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-16 / 219. szám
Aszatoló, gagucs, köpülő Gazdaságtörténeti kiállítás egy ácstelepen helytörténeti múzeum helyett Asztalos- és ácsszerszámok A szerző felvételei és krampácsok. A különlegességek közé tartozik például a dongagyalu, a csínvágó (falcgyalu), a marógép elődje, mellyel akár cirádás képkereteket is lehetett csinálni. És persze a fűrészek, melyek közül a sarlóból készült tolvajgyalu ugyancsak egyedi darab. De érdekes a do(u)ngókas (mézlopó); ezzel ügyeskedtek a restek, hogy a méhésztől elcsalogassák a mézelő méheket. De van itt guzsaly, meg fonószék is. És persze a mezőgazdaság számos fontos szerszáma, mint például a gagucs (cirok-, nádvágó), az aszatoló (isztikelő). — Ha ma használnánk — jegyzi meg kalauzom —, nem szenvednének annyi sokan a parlagfűtől. A kovácsműhely a szabadban egy egyszerű eresz alatt volt annak idején. így mutatja be a kiállítás is. Fújtató, különböző fogók, célszerszámok, kézzel hajtott fúrógép, szekéralkatrészek már vannak. Egy üllő még hibádzik. — Meglesz az is — mondja Szabó András. Egyébként a kiállított tárgyakat tulajdonosaik (már amelyiknek van) önként hozták be, s akkor viszik el, amikor akarják. De vajon lesz-e folytatás? Lesz-e valamikor Nyírmihálydiban valódi helytörténeti múzeum? — Van egy régi épület, melyet harangozóháznak hív az egész falu. Üresen áll. Igaz, elég rossz állapotban van, de helyrepofoznánk. Alkalmas lenne erre a célra. Csak hát egyelőre a tulajdonos nem hajlandó a falunak adni... A nyolcszáz éves Nyírmihálydiról Balogh László tanár úr jóvoltából több publikáció is megjelent lapunkban az idén. Arról azonban eleddig nem szólt a fáma, hogy e közel kétezer lelkes dél-nyírségi településen megteremtették egy majdani helytörténeti múzeum alapjait. A történet azért is érdekes, mert a régi kézműves, mezőgazdasági szerszámokból, háztartási eszközökből álló kiállítás meglehetősen szokatlan környezetben kapott helyet: a Szabó és Fia Kft. telepén. Szabó András asztalos- és ácsmester úgy két-három éve építette telepén azt a létesítményt, amelyet talán „szociális helyiségnek” lehetne nevezni. Mivel azonban az előszoba túlságosan nagyra sikeredett — valószínűleg nem egészen véletlenül —, alkalmassá vált arra, hogy itt helyezzék el a kiállítási tárgyakat. Augusztus 20-a alkalmából nyitották meg a látogatók előtt. — Amolyan hézagpótló ez — mondja Szabó András —, hiszen a faluban nincs, és nem is volt soha hely- történeti múzeum. Bár ez sem az, hiszen az itt kiállított szerszámok, eszközök csak egy csekély hányadát képezhetnék egy valódi helytörténeti múzeumnak, ám úgy gondoltuk, ezeket a tárgyakat érdemes megmenteni, kezelésbe venni és megőrizni, amely egy későbbi — mert bízom benne hogy lesz egyszer — múzeum alapja lehet. Bár nem régen nyitottak, a vendégkönyvbe már sokan írtak be. Az első bejegyzés Kremniczky Károly polgármesteré. (Ezt azért érdemes megjegyezni, mert korábban nem volt teljesen felhőtlen a vállalkozó és a község első emberének kapcsolata. Úgy látszik, ezen a ponton találkoztak.) — Igaz, még van egy kis munka — mondja Szabó Andrásné, Zsuzsán- na asszony, aki oroszlánrészt vállalt a gyűjtésben, s akinek otthon is van egy szobája régiségekből berendezve —, hiszen a kiállított tárgyak neveit még nem írtuk ki. Azt is célszerű feltüntetni, hogy mikor készült, kié volt a szerszám, az eszköz. Persze, ha tudni lehet. Sok szerszámot már kidobtak, úgy hoztuk, hozták el. Érdemes néhány érdekességet név szerint is megepilíteni. Egy háromszáz éves viharlámpával kezdjük, mely fából készül. Mécses égett benne, még sincs sehol megpör- kölődve. A sarokban egy suszter széke, asztala, szerszámai, sőt, még faszeg is a talpa- láshoz, meg sámfák minden méretben. A másik falon fúrók. Ezek mind egyedi darabok, hiszen a nyírmihálydi kovácsműhelyben készültek vagy két-háromszáz éve. Az egyik sarokban a „stelázsin” szalmából készült tojástartó kas. Érdekessége, hogy vessző és szalma „ötvözete”. Többféle méretű fa- teknő; mindegyiknek más-más volt a funkciója: az egyikben Mai kézben a régi köpülő gyúrták a tésztát, a másik a kovásznak volt, a harmadik pedig a húzóteknő: ebben pucolták a disznóbelet. Aztán egy (vaj)köpülő következik — természetesen fából —, melyet errefelé zürbölőnek hívnak. A nádfedés szerszámaiból néhány darab: az ereszelő és a nádvágók, melyek egy furcsa kiskaszára hasonlítanak. Arról hogy az asztalos- és ácsmesterség igen régen honos a településen, árulkodik a számtalan gyalu, menetvágó, a bárdok Azt hiszem, aligha tudható, magyarázható meg, hogy végül is mi késztette erre a szörnyű, kétségbeesett, végzetes tettre ezt a szorgalmáról, bolyhoz-ragaszkodásáról, csak-a-bolyért-élő, lehetetlent nem ismerő, ezerszer is nekivágó, bölcs kitartásáról közismert, jelképpé magasztosult aprócska előnyt. Csak annyit sejthetünk, hogy okkal tette, amit tett. Ám hogy mi lehetett ez az ok? — azt a Jóisten ha tudja. Döbbenetem múltán megkerestem a bolyt. A tett színhelyétől nem messze, minthogy húsz-huszonöt méterre találtam rá. Nem vettem észre semmi különöset rajtuk, vagyis a hangyákon. Egyetlen, az ember által észrevehető jel sem mutatott arra, hogy a bolynak tudomása volna a történtekről, s ha netán igen, ez megzavarta, felborította volna a kollektív lény bár aznapi életét. Á boly — úgy tűnt nekem — éli a maga megszokott, természetes, hétköznapi életét. Az, hogy valamiféle oktalan állat beletaposott a bolyba, amely beletaposás nyomait éppen akkor igyekeztek eltüntetni, helyrehozni — nos, ez aligha volt számukra rendkívülinek mondható-tekinthető dolog, hiszen a hangyaboly — amint az köztudott — mindig is ki van szolgáltatva a rátaposó lábnak, a szétverő-szétszóró eszközöknek. Mint láthattam, a boly rendbetétele, újra építkező munkája nem volt kapkodó, pánikszerű. Tették a dolgukat a hangyák ezrei, nyugodtan, megfontoltan, szakszerűen — mint máskor is. Emlékszem, megesett már mifelénk, hogy július derekán térdig érő hó lepte el a határt. És előfordult az is, hogy az egyik udvaron, nem sokkal karácsony előtt, csikorgó, erős télben kivirágzott egy orgonabokor, s ami még ennél is nagyobb csoda volt: napokig nem fagytak le a pompás mélylila fürtök. Borzongó lélekkel jártak csodát látni az emberek, még egészen távoli vidékekről is. Oka, magyarázata nem akadt ennek a különleges, csodás történésnek sem, legalábbis ésszerű, megérthető s így el is fogadható oka-magyarázata sem. Most éppen nyár végére jár, gyönyörűséges az idő. Azt álmodtam az éjszaka, hogy öngyilkos lett egy hangya. Ne hagyj magunkra Úristen; csak magunkra ne hagyj!... MÚZSA Léka Géza: Nagymama szemében Akkora csizmám volt gyermekkoromban, mintha a falu bástyáiba léptetett volna nagyanyám, pedig hol volt már a harminchatos árvíz. Nem éltem akkor, apám meséli csak, hogy a Sajó a küszöbünkön táncolt, s a fiókos láda alján megpenészedtek a kendők, november volt, tülekedő tél. Nézd a nagyanyád kontyát, a töve abban az évben őszült karikára, s menne, futna haza ma is, lélekszakadva, ha úgy adná az Isten, dehát már rég nem adja, láthatod szegényt, ha szemébe nézel hiába január, hózivatar, csak nézd figyelmesen, ott vagyunk benne mind, a novemberi árvíz emlékével megrakottan, s akkora csizmád soha nem lesz már, soha nem lesz már akkora csizmád, mint amit ott, azon az egyetlen télen örökre kinőttél. Szikra János: Balassi imája Editnek Északra húznak újra a darvak... Hol van a társam, hol van a régvolt szerelem? Kihamvadt, eltűnt hát minden, mi hajdan enyém volt? Üres az égbolt? Adj szelíd hatalmat gyönge karomba, s roppant nyugalmad csillag-palástját borítsd szívemre — ó nagy kerek kék ég! Nagy Tamás illusztrációi Gyórke László 1995. SZEPTEMBER ló., SZOMBAT
