Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)

1995-09-02 / 207. szám

12

TÁRLAT

Holló László képeiből

Önarckép

A Báthory István Múzeum és Művészetbaráti Köre jóvoltából tekinthető meg Holló László — Munkácsy- és Kossuth-díjas — festőművész alkotásainak kiállítása a nyírbátori múzeumban. A tárlat vázlatos keresztmetszetet ad a tócóskerti művész életművéből, abból a hatalmas anyagból, mely a Holló-hagyatékból Debrecenben maradt. A Déri Múzeum gyűjteményéből válogatott kollekció igazolja: Holló László művészete az alföldi festészettel rokon, ám mégis egyéni karakterű ouvre. Egyik méltatója így fogalmaz: „...világa egy olyan művészet, amely kapcsolatai révén hagyomány- őrző, de egyszersmind egy kivételesen gazdag személyiség bátor felfedező útja a lélek és az emberi lét ismeretlen tájai felé.” Az 1904-1909 között tanulmányait végző festő ecsetje alól utolsó éveiben (1967-ben hunyt el) jobbára csendéletek, műterembelsők, tájképek kerültek ki. Jelentősek önarcképei, ak- varelljei és grafikái.

Putri előtt Elek Emil reprodukciói

Napkelet • A KM hét végi melléklete

Finnugor kutatók között

Komi, udmurt, észt, magyar és finn szó Pirkko asszony lakásában

Révay Valéria

Komi, udmurt, észt, magyar és finn szó kavarog abban a kis jyväskyläi lakásban, amelynek finn tulajdonosa, Pirkko asszony évekkel ezelőtt a debreceni nyári egyetemen a felsorolt rokon népek képviselőivel együtt a magyar nyelvet tanulta. A komi ember finnül beszél a háziasszonnyal és szavait oroszul tolmácsolja közeli nyelvrokonának, az udmurt kollégának, majd a magyar szót is oroszra fordítja. A sors most úgy hozta, hogy az egykori csoporttársak — ma ismert finnugor nyelvészek

— ellátogattak Finnországba. Az apropót ugyan nem a csoporttalálkozó adta, hanem a VIII. Nemzetközi Finnugor Kongresszus, amelyet 5 évenként rendeznek meg 1960 óta.

Az 1990-as debreceni kongresszust követően most a közép-finnországi Jyväskylä egyeteme adott otthont az uráli nyelvek és népek kutatóinak, akik e nyelvek európai és ázsiai elterjedése ellenére az egész világon megtalálhatók, hisz Kanadától az Egyesült Államokon át Ausztráliáig mindenütt foglalkoznak ezekkel a nyelvekkel. így hát nem csoda: a kongresszus 1000 résztvevője 26 különböző országból érkezett, hogy augusztus 10-15. között megvitassa az uráli nyelvek és népek helyzetét és kijelölje a következő évek tennivalóit.

Rendkívüli volt ez a találkozó, hisz a volt Szovjetunió kis finnugor népeinek képviselői számára a hosszú évtizedekig át tartó elzártság után most adatott meg először, hogy nyugati országba utazzanak, ahoí többek között az ő nyelvükkel és kultúrájukkal foglalkoznak napokon át a résztvevők. A kongresszus fő témájául is ezt választották: az uráli nyelvek és kultúrák az új történelmi helyzetben.

A híres finn építész, Alvar Aalto által tervezett jyväskyläi egyetem nagyelőadója is szűkösnek bizonyult a rokon népek képviselői és kutatói, valamint az érdeklődők számára, akik még a távoli Szibériából is érkeztek a megnyitóra. A nyitó ünnepség

— az ünnepi szónokoknak és különösen Heikki Leskinen professzor úrnak köszönhetően — már előre vetítette azt a bábeli nyelvkavarodást, ami végig jellemezte a rokon népek találkozóját. Az ünnepi szónok nyolc nyelven szólt a résztvevőkhöz, köztük a három nagy finnugor nyelven — finnül, észtül és magyarul —, valamint a

kongresszus hivatalos nyelvein, németül, oroszul, angolul, továbbá franciául és svédül. A későbbiekben is gyakran előfordult, hogy a kongresszus „hivatalos nyelvei”, az orosz, az angol vagy a német segítette át a távoli, egymást már nem értő rokonokat a nyelvi nehézségeken.

A megnyitón felszólalt az Észt Köztársaság elnöke, Lennart Meri is, aki szerint a finnek, magyarok és észtek erkölcsi kötelessége, hogy támogassák a volt Szovjetunió területén élő kisebb rokon népeket, és nyújtsanak segítséget helyi kulturális

központok kialakításához Joskar Olaban (a marik fővárosában), Sziktivkarban (komi földön) és Hanti-Manyszijszkban (a vo- gulok és osztjákok székhelyén). Véleménye szerint a létesítendő kulturális központoknak kicsiknek és hatékonyaknak kell lenniük, mert „az erdők mélyén rejtőzködő kis népeknek csak így tárhatjuk ki a kaput a nagyvilág felé.” Ez már nem a régi, romantikus rokonságkeresés többé, hanem a különböző kultúrák védelmének és megőrzésének módja.

A kongresszuson mintegy 600 előadás

hangzott el a szekcióüléseken és szimpóziumokon. Többen foglalkoztak a 23 milliónyi uráli népesség jövőjével, a kihalóban lévő kultúrák és nyelvek megmentésének lehetőségével. Külön szimpóziumon vitatták meg áz uráli népek irodalmi nyelveinek helyzetét. Talán erről folyt a leghevesebb vita, mivel az irodami nyelv megteremtése a legfontosabb eszköz a nyelvi széttagoltság megszüntetésére, ugyanakkor viszont egyes rokon nyelvek nyelvjárásai ma már olyan mértékben különböznek egymástól, hogy nehéz a közös nyelvváltozat kialakítása, időigényes, és azt sem köny- nyű eldönteni, melyik nyelvjárás szolgáljon hozzá alapul. Nagy érdeklődést váltott ki az uráliak ősi szállásterületével foglalkozó előadás, mely szerint az uráli nyelvet beszélő népesség sokkal nyugatabbra is eljutott már évezredekkel ezelőtt, mint ahogy eddig hittük. A finnek betelepüléséről, a finn nyelv kialakulásának körülményeiről, a génkutatások újabb eredményeiről és a sámánhitről szóló előadások vonzották a legtöbb érdeklődőt.

Mint általában más nemzetközi találkozóknak, úgy ennek is az ismerkedés, a kutatók kötetlen eszmecseréi, a tapasztalatok személyes kicserélése volt a legfontosabb célja, s ehhez a rendezők és szervezők számtalan lehetőséget biztosítottak az esti programok, kirándulások és különböző kiállítások és kulturális műsorok szervezésével. Mindezek színessé és hangulatossá tették a Finnországban ritkaságszámba menő meleg nyári napokat.

A VEI. Nemzetközi Finnugor Kongresszus színhelye, a jyväskyläi egyetem főépülete

Amatőr felvétel

SZIWÁSI CSABA:

„Mint a tücsök cirpelése”

Tizenöt évvel ezelőtt, egy gyönyörű augusztusi délután egyik kollégám a tivadari strandon „játékból” — „Dodikám, nézd meg, nem vagyok-e ott?!” — elküldte az ötven méterre lévő Tisza-hídhoz négyéves kisfiát. A gyerek visszajött és komoly arccal bejelentette: „Apu, nem vagy ott. Itt vagy!” — kiáltott fel boldogan, felragyogó arccal.

A kisfiú pontosan tudta, mi a különbség az „itt” és az „ott” között. Akkor még én is. Ma már legfeljebb nyelvtanilag vagyok biztos benne.

Negyedik éve, hogy a „pacsirta-vágy” visszaröpített Tatabányára. Mint a pitypang árva bugáját, szárnyára kapott a szél. Jó itt lenni. Szeretetteljes, baráti légkörben dolgozom. Nem „ordítjuk le” egymást, odafigyelünk a másikra. Jó szóval, figyelmességgel kedveskedünk egymásnak. Ha csak azt nézem, hogy csupa „földi” vesz körül, már mosolyognom kell. Szabó Jani Tiszabecsen született, Szarvady Bandi bácsi Kemecséről, Szántó Béla Kisvárdárói, Dohos Imre Tiszavasváriból, Sigér Zoli Téglásról került ide. Kiss Béla Paposról, Bede Pista pedig Tarpáról jött. A napokban találkoztam Virág Alberttel, aki a „Pa- ládok”-ról származik. Buszsofőr. Büszke arra, hogy több mint egymillió kilométert vezetett balesetmentesen és hogy kisebbségi önkormányzati képviselő Tatabányán.

„Kit bármilyen szél eltéphet a tőtől, s amelyen lombja kivirult, a földtől, csak lenge gyom, mely az avarból nőtt fel.” — írja Váci Mihály.

Mi ez a „kormos bányászváros?” A szabolcsi, szatmári, beregi lelkek gyűjtőhelye, „temetője”? Mi szél hozott ide bennünket? A mindannyiunkban ott szunnyadó csavargóösztön? Menekülni akartunk kis kenyércsaták elől, netán a „nagy Hisztérika”, a „Siker” nyomába szegődtünk?

Vajon ezek az emberek „otthon”, Keme- csén, Tiszavasváriban, Paposon, Tarpán „harapósabbak” lennének? Ők is elgáncsolnák a náluk magasabbat, hogy fekve már sokkal kisebbnek tűnjön náluk? Vagy ugyanilyen derűsen és kiegyensúlyozottan viselnék a „senki sem lehet a saját hazájában Próféta” sorsát? Ők ilyen kérdésekkel aligha foglalkoznak. Szatmár, Bereg, Szabolcs nekik már nem „itthon”. Ők itt vannak „otthon.”

De én, aki már itt is „otthon” vagyok, tudom, hogy csak ott lehetek „itthon”. Még akkor is, ha majdnem biztos vagyok benne, hogy „elszervetlenedett” lényem nem a gyarmati temető, a „Kecskerét” földjében, hanem a tatabányai hetes telepi domboldalban szívódik fel a végtelenbe.

Azért, ha mosolyogtam is rajta, jólesett hallani, hogy mostanában a gyarmati Viktor fodrászatban az a hír járta „megbízható forrásból származó értesülések szerint”, hogy visszaköltözünk Tatabányáról.

„Gyökértelen — ezért nincs lombja. Földje nem volt, — nem lesz égboltja” — írja „Moha” című versében az én drága jó földim, Váci Mihály, a mi Váci Mis- kánk, aki — nekem ez is szívszorító élmény — szintén innen való társat választott magának. Az ő élete párja is, akárcsak az enyém, tatabányai.

Ä költő hitvese, aki nemrég járt a városban „a nyolcas telepi félsoron”, az én feleségem a szomszédos „hetes”-en született.

A napokban a dolgozók középiskolájában helyettesítettem, nem messze az említett városrészektől. Magyar nyelv órát tartottam. Szívügyem, szenvedélyem az anyanyelv. Fáj, hogy a magyar stílus mennyire elfakult. Egymás után cseperednek fel a nemzedékek, amelyek egyre színtelenebben fogalmaznak, egyre kevesebb szót ismernek, egyre helytelenebbül beszélnek. Ahogy belépek a terembe, az egyik diák éppen valamit kér a szomszédjától. „Add oda” — mondja. Kénytelen vagyok nyelvhelyességi kérdésekkel foglalkozni. Megmagyarázom, hogy nekem csak „ideadni” lehet, az „add oda nekem” ugyanolyan képtelenség, mintha arra a kérdésre, „hol vagy? azt válaszolnám: ott vagyok”.

Nem nagyon értik a hallgatók. Azt sem, miért rossz az „elveszik a pénzem”, „meg-