Kelet-Magyarország, 1995. szeptember (52. évfolyam, 206-231. szám)
1995-09-02 / 207. szám
1995• SZEPTEMBER 2., SZOMBAT I 13 Népi diplomácia Vállajon Száz kilométeres kerülő • Megélénkültek a kapcsolatok a határ mentén Vállaji sváb porta Elek Emil felvétele Vállaj, a nyírségi svábtelepülés neve rendszerint évente egyszer kerül be a magyarországi és a romániai sajtóba, méghozzá egy időben a tőle alig egy kilométerre, de már az országhatár túlsó oldalán lévő szintén svábok lakta Csa- nálossal. Ez az egy alkalom a Nyírbátori Zenei Fesztivál, amikor pár napra felemelik az említett utat lezáró sorompót, hogy aki akar meghallgasson egy-két hangversenyt, felkeresse a szomszédban élő rokonságot, elnézzen a legközelebbi bolhapiacra. Ilyenkor Vállaj forgalma a két világháború közti évtizedeket idézi, amikor egy jóval szegényebb világban is jutott pénz a határátkelő működtetésére. Révész Antal Vállaj polgármestere meséli, hogy a kettős birtokosságból eredően a gazdák átjártak a határon a többnyire családi örökségből származó földjüket művelni. Csak felmutattak egy igazolványt a határőrnek és máris hajtottak tovább. Ma pedig, ha a vállaji ember fel akarja köszönteni nevenapján a csanálosi vagy mezőfényi sógort, testvért, nagymamát, Csengernek és Szatmárnémetinek kerülve, legalább száz kilométert kell utaznia. Ugyanezt az utat járja be akkor is, ha odaát rokont kell temetni. Mondják: nemrég egy idős vállaji asszony, akinek Csanáloson meghalt a testvére, egyenesen és gyalogosan indult neki, mint fiatalkorában, vállalva a „határsértéssel” járó büntetést. Úgy hírlik, mindkét oldalon emberek és nem bürokraták ítélték meg „tettét”, vagyis nem büntették meg. Ami arra utal, hogy azért lassacskán változnak a dolgok, ha nem is nyílnak mindenütt határok. Erre vall az is, hogy amikor Révész Antal és lényegében az egész község vendégeként kimentünk megnézni a régi határátkelőt, a romániai oldalon járőröző katonák magyarul köszöntek vissza román üdvözlésünkre. Ilyen korábban elképzelhetetlen lett volna, hisz a katona nem használhatta csak az állam nyelvét a másokkal való beszélgetésben. veszik a kutya” kifejezés az „elvész a pénzem”, „megvész a kutya” helyett. De van egy közöttük, egy piros arcú, fekete kislány, akivel az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon vagyunk, akivel a szó nemes értelmében „egy húron pendülünk.”. Testünk zárt, a bőr takarója szigorúan elhatárolja, meddig tart egyik egyéniség és hol kezdődik a másik, de nem egyszer tapasztalom, hogy a szellemnek nincsenek ilyen határai, s az igazán nagy pillanatokban a különböző lelkek — látszólag minden előzmény nélkül — képesek egymásra hangolódni. Több vendége volt Szent István királyunk napján Vállajnak. A két polgármester, nevesen Mellau József és Tempfli Tibor vezetésével egy-egy küldöttség a határ túlsó oldaláról, Csanálosról és Mezőfényről. Lapka Tibor üzletember, a Szatmár megyei Román-Magyar Baráti Társaság társelnöke (s vele a krónikás, aki úgy érezte, hogy a jelenlétével is támogatnia kell a Vál- laj-Csanálos-Mezőfény háromszögében kibontakozó népi diplomáciát, mely kevésbé látványos ugyan, de máris vannak eredményei.) Itt volt Tóth János, a Külügyminisztérium államtitkár-helyettese és Bitay Károly külügyi tanácsos, aki korábban a bukaresti magyar követségen teljesített szolgálatot. Bár a határ Trianon óta elválasztja az itt élőket, még a meghurcoltatásban is találkozik sorsuk. Mellau Tibor annál a Marcsa néninél szokott megszállni, mikor Vállajra jön Csanálosról, aki az ő édesanyjával együtt volt a malenkij roboton. Vállajon és a vele egybenőtt Mérken ugyanolyan gyakoriak az olyan svábnevek, hogy Szolomájer, Tempfli, Mellau, Resz- ler, Baumgatter, mint odaát Csanáloson, Fényen, Mezőpetrin, Csomaközön. A rendszerváltást követően megélénküljem alföldi véletlenül?” — teszem fel a szünetben a kérdést a kislánynak. — A szüleim igen — válaszolja. — És hová valók? — Fehérgyarmatra. Megszoktam már, hogy itt szinte hetente találkozom szabolcsi, szatmári ismerősökkel. Legutóbb két fiatal gázszerelővel, — egyikük a fiam osztálytársa volt — futottunk össze. Most mégis akkorát dobban a szívem, mint egy üstdob, s egy pillanatra el kell fordulnom, mert csordultig töltő meghatottság fog el, könny szökik a szemembe és valami fojtogatja a torkomat. tek a kapcsolatok, a vezetők többször is találkoznak, az öregfiúk focicsapatai oda-visz- sza mérkőzéseket játszanak. (Bár a csanálosiak az István- napi mérkőzésen kikaptak, polgármesterük szépségdíjas gólt rúgott. Mellau József a felajánlott dinnye helyett egy üveg debrentői hárslevelű mellett döntött, mivel dinnye náluk is terem elég sok.) Lapka Tibor segítségével és a Szatmár megyei tanács jóakaratával (itt Chis loan elnök és Szabó István alelnök nevét külön meg kell említenünk) az idén először a kulturális szférára is kiterjedt a kapcsolat. A Nyírbátori Nemzetközi Zenei Fesztivál egyik szép műsorát, Vállajról átvitték Nagykárolyba. Nyolc-tíz nemzet fiatal zenészei szólaltatták meg a károlyi római katolikus (barokk) nagytemplomban, Kovács László dirigálásával és Kovács Dénes hegedűművész közreműködésével Beethoven hegedűversenyét, s Dvorák Új világ szimfóniáját. Idős helybeliek mondták a krónikásnak, hogy évtizedek óta nem volt ilyen rangos zenei esemény Nagykárolyban. Persze, hogy lesz folytatás. Mi több, Vállaj, Fény, Csanálos polgármestere és Lapka Tibor elhatározta, hogy anyagilag is támogatják azokat a fiatal romániai tehetségeket, akik ott szeretnének lenni az immár európai hírű nyírbátori zenei táborban. íme, a zene, mint a barátság, a közeledés eszköze! Joggal mondta a károlyi koncert utáni fogadáson az egyik román kultúrvezető: amit a politika elront, a zene próbálja helyrehozni! Csak sok a hely- rehoznivalója, túl sok! — tehetjük hozzá. Mind a helybeliek, mind a szomszédból jött vendégek felsorakoztatták érveiket: mennyi és milyen haszon származna mindkét oldalon, ha megnyitnák a határt Vállaj és Csanálos közt, kezdetben akár csak a hétvégeken is! Gépekkel, vetőmaggal, növényvédő szerrel segíthetnék egymást, később megszervezhetnék a mezőgazdasági termékek közös feldolgozását és értékesítését. Ketté vagyok hasadva, mint a villámsújtotta fa, s belőlem egy darab — lángoló eleven bumerángként — már repül is vissza a szatmári táj meleg tenyerébe. Zölden kiált a Szervehát, kéken suttog a Bir- hó felett az ég. Nagyapám, nagyanyám sziklából fakadó tiszta forrás ízű hangját hallom. Kóborolok a lágy füzesekben, mezítláb futkosok a puha, forró homokban, leheveredek a lekaszált szénába. A kislány, amikor megtudja, hogy én is gyarmati vagyok, szinte kivirul. Ragyog, kacag a szeme, mint a réti virág a Gőgő partján, Ján- kon, tavasszal. Mert kiderül, hogy a nyarakat ott tölti a nagymamánál. Hát még amikor számba vesszük közös ismerőseinket, Szalai Laciékat és a többieket! Amikor megtudja, hogy Jánkon, Majtison is ismerős vagyok! A jánki erdő! Ahol minden fának emberarca van, ahol ő is, én is, megértjük a lombok meleg sóhaját, hívó susogását! Csak egy pillanatra gondolok a hetes telepi hatalmas sírkertre, ahol már „eltemettünk” egy darab gyarmati földet, s ahol egy gyönyörű milotai diófa van elültetve, hogy majd ott lombosodjon fölöttem. Benne cellulóz, gyanta, zsír, olaj, csersav és különböző más ásványi anyagok csodás keverésében is szatmári tavaszok sokféle nedve kering. Hazai „erei”, „idegei” vannak, tiszaháti könnyeket sír, és velem rokon- lelke van, mint Melindának, ennek a ján- ki-gyarmati kislánynak. Azt mondják, az ember lelke olyan erős, olyan dús, ahány más emberélet van beleszőve. Most megint gazdagodtam. Ajándékot kaptam. A bennünk a közös élmények átélése közben kilombosodott jóság, barátság és szeretet érzését. Ott is „itt” vagyok, itt is „ott” vagyok, s a boldogság, mint a tücsök ciripelés, szétárad a mellemben. MÚZSA Nagy István Attila: Daphnisz éneke Olyan az arcod, a szemed is, ugyanúgy simogat a kezed is, úgy lobban fel benned is a vágy, mint a nyári kazalban a láng, formás két melled is úgy ragyog, mint szerelmes szájban fogsorok, kulcsoló lábad is úgy szorít, hogy boldogan vállalom a kínt. A gyötrődés, a fájdalom, a harag elsimul jó tenyered alatt, messze fut az esti félelem, ha öledbe hajthatom fejem, és olyan a hangod neked is, nem tudom, az álom neszez itt, vagy a sípok szólnak messze lent a völgybe nyúló réteken. Fűszálak harmatcseppjeiben rég kihunyt csillagok remegnek. Kis Benedek: Napos folyó, holdas folyó Fehér folyó, napos folyó, tajték lombjaid közt a nyár begytollait fitogtató császármadár. Holdas folyó, sötét folyó, lépes lombjaid közt a hold — soha ilyen megsápasztó viaszbagolyt! Fehér folyó, sötét folyó — színek fényes szaunája! Csontom velőm: elporlandó szürkemárga! Nagy Tamás illusztrációi
