Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)

1995-08-26 / 201. szám

12

TÁRLAT

Párizsi kínáló

Constantin Brancusi: Mademoiselle Pogány (1957)

A fények városában a Georges Pompidou-ról elnevezett művelődési, kulturális és szórakoztató központ (Centre Georges Pompidou) mint építészeti extremitás már önmagában is lenyűgöző látványosságot szolgáltat a jövő-menő turistáknak. A hatalmast hipermodern objektum belsejében pedig a nyári, koraőszi hónapokban több, figyelmet érdemlő tárlat várja a művészetek barátait. Megtekinthetik —egyebek mellett—a román származású szobrász, Constantin Brancusi sejtelmesen egyszerű kompozícióit, vagy az orosz „gyökerű” Nathalie S. Gontcharova és Michel F. Larionov közös bemutatóját. Picasso-képekért sem kell a szomszédba menni; tucatnyit kínál a Pompidou a rájuk kíváncsiaknak. A kiállítások rendezői, szervezői gondoskodjak retrospektív életmű-kollekciókról is. Robert Morris (1961-1994) poszt-szürrealista produktumai a művészi pálya legmeghatározóbb állomásain vezetnek végig.

Pablo Picasso: A szerenád (L’aubade) (1942)

Nathalie Gontcharova: Szent János szertartáspalástja (1915-27)

KM-reprodukciók

Napkelet • A KM hét végi melléklete

Egy kuruc talpas levelei

Molnár Mátyás születésének 72. évfordulójára egy könyv ürügyén

A vajai vár épületének a megmentése, benne a Vay Ádám Múzeum megalkotása, a Múzeum Baráti Kör működtetése mellett nagy „húzása” volt Molnár Mátyásnak a várkertben a kuruc szoborgaléria létrehozása. Pusztán ezen utóbbihoz hasonló tettért szokványos képességű és nagyobb párttámogatású emberek már általában jelentős kitüntetéseket kaptak Molnár Mátyásnál ez szóra sem érdemes; egy alkotása a sok közül. Születésének évfordulóján mégis úgy érzem, hogy illő megemlékezni nemzeti kultúránk ezen szerény napszámosáról.

Molnár Mátyás nem Szabolcsban, hanem Heves megyében született: Kará- csond községben, 1923. augusztus 14- én. Hároméves korától kezdve azonban megyénkben élt: Tiszakóród, Túristván- di, Szatmárcseke és főleg Vaja községekben. Sokat költözött, utazott, s így szükségszerűen kiterjedt levelezést folytatott.

Ez utóbbi Molnár Mátyás munkásságának eddig eléggé figyelemre nem méltatott és értékes része. Ma is őrzöm 25 levelét, amelyek a Zay Anna: Herbárium (1718) kéziratának 1979. évi nyíregyházi kinyomtatásával kapcsolatosak. Ezek felhasználásával emlékezem Reá. Molnár Mátyással közelebbi kapcsolatban a Hazafias Népfront Honismereti Akadémiájának 1978. július 29- i vajai látogatásán kerültem. Itt hallottam először Zay Annáról és a lengyel- országi bujdosása alatt megírt orvoskönyvről. nyomban felvetődött bennünk az értékes kézirat megjelentetésének gondolata. Megindult levelezésünk a Herbárium kiadásának elősegítője, eszköze volt.

Mátyás már 1977. április 28-án megírta végleges elhatározását: „Jó lenne, ha kiadhatnánk. Egyébként szeretném, hogy egyszer tartanál előadást Vaján a témából.” Ezért rövidesen megszerezte az országos Széchenyi Könyvtár fotólaboratóriumából a Herbárium pozitív és negatív másolatát (1977. június 1-i levél). A kinyomtatást eredetileg 1978-ra tervezte. Már 1977. augusztus 26-i levelében hivatalosan felkért hosszabb bevezető tanulmány megírására.

, Felvetette a kérdést 1977. október 28-i levelében: „De ki legyen a lektor? Ezen gondolkozzunk.” Én dr. Antall Józsefet, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtár és Levéltár mb. főigazgatóját javasoltam, aki „igen jónak” találta a tanulmányt, s Molnár Mátyáshoz küldött 1978. január 20-i levelében dr. Szlatky Máriát, tudományos kutató munkatársát (ma: főigazgató) bízta meg a lektorálás gyakorlati feladatával. Ezen levél másolatát én is megkaptam. Ezután a Megyei Kiadói Tanács tervébe kellett bevétetni a kiadványt (1978. január 30-i levél), majd a Kulturális Minisztérium Kiadói Főigazgatóságának az engedélyét is megszerzi. Már 1978. március 6-i levelében közölte: „Elindítottam útjára Zay Anna Herbáriumának a kiadását. A mai napon postára tettem a kéziratodat a Kiadói Tanácsnak... Elküldtem a lektori jelentést is... Arra kérlek, hogy a Herbáriumról készített fotóanyagot vidd be a Megyei Művelődési Osztályra.” A fényképeket javaslatomra Zsák Zoltán barátom, nyíregyházi fotóművész készítette (1978. március 8-i levél). Nemsokára közölte Mátyás: „A nyomdában azt mondták, hogy rendben van a dolog”. (1978. ápr. 6-i levél). Rövidesen mégis dörgedelmet kaptam tőle: „Arra kérlek, hogy sürgősen menj el Zsák Zoltánhoz, hogy azonnal csinálja meg a nagyításokat.” (1978. június 26-i levél). Én is nagyon elfoglalt ember voltam, azonban Molnár Mátyás „kéréseinek” nem lehetett ellenállni, mindent nyomban megcsináltam.

Hátra volt még a hazai Herbárium-kézirat hiányzó címlapjának a megszerzése. Erről 1978. szeptember 27-én így írt: „Sajnos, Marosvásárhelyről igen nehéz megszerezni a Bolyai-, illetve Teleki-tékából a kívánt fényképet. Mindenesetre megpróbálom”. Már elkezdték a nyomdai előkészületeket, de a címlap fényképe nem volt kezünkben. Erről így írt 1979. január 14-én: „bizonyára szedés előtt még lesz lehetőséged a kiegészítéshez.” Végül nekem sikerült 1979. január 31-én a Herbárium eredeti fedőlapjának a másolatát megszereznem dr. Spielmann József orvostörténész professzor (Marosvásárhely) révén. Természetesen Mátyás is nagyon örült: „Köszönöm, hogy megírtad a jó hírt, hogy Erdélyből megérkezett az 1766. évi másolat. Voltam bent a nyomdában és láttam is.” (1979. február 5-i levél).

Némi késéssel, 1979. július 27-én megjelent a Herbárium 2000 példányban, a Folia Rákocziana sorozat első tagjaként (2. sorszámmal). De készíttetett Molnár Mátyás még 200 drb. dísz- kötéses könyvet is, amelyek 1 hónap múlva kerültek ki a nyomdából. Ez utóbbiak lettek a tiszteletpéldányok.

A további levelek már a Herbárium nagy sikeréről szóltak. így 1979. november 13-án jelezte: Dr. Schultheisz Emil egészségügyi miniszter a tiszteletpéldány köszönetképpen 2 díszes orvostörténeti munkáját ajándékozta a múzeumnak. Tény, hogy Zay Anna Herbáriuma (1718) a Vay Ádám Múzeum egyik legsikerültebb kiadványa volt, rövidesen 15 elismerő recenzió jelent meg róla és anyagilag is hasznot hozott. Érezte Mátyás is a sikert: „a Zay Anna Herbáriumának a kiadása kultúrtett volt.” — írta 1980. március 20-i levelében.

Ma is elsősorban ez a „kultúrtett” jut eszembe, ha Molnár Mátyásra emlékezem vagy a nyíregyházi Zay Anna Egészségügyi Középiskola nevét hallom.

Molnár Mátyás az űrhajózás korában is egyszerű „talpas” volt, a kuruc katonák hűséges utóda, aki mindig Rákócziért, mindig a kurucokért, azaz a hazáért, a honismeretért talpalt.

Molnár Mátyás a várkertben Balogh Ádám szobra mellett A szerző felvétele

LŐRINCZ GYÖRGY:

Még a koldusok közül is kivált

Aznap nagyon vidáman ébredt Petőházi.

Nemcsak az első tavaszi virágok — a város fölötti dombon, a gyümölcsben, virágozni kezdtek az almafák, almavirágillat töltötte be a várost —, éjszaka boros-pezs- gős kiruccanáson vett részt, fiatal, szép, alma-, körtemellű, gyönyörű nők társaságában, fennköltség és szellem áradt mindenkiből, belőle is, sziporkázott, valósággal gyönyörködött saját logikájában, nyugtázta, amit már százszor nyugtázott: az élet szép!, sikerélményeit idézgette, sikereit, amelyek önfeledtté, feledhetetlenné varázsolják az ilyen napokat..., még tíz fekvőtámaszt is megcsinált, mielőtt megborotválkozott volna, mert azt már ébredése, álom-lebegésű, könnyű ébredése pillanatában elhatározta, aznap ugyanott folytatja, ahol az este abbahagyta, lemegy a városba, végigsétál a főtéren, a Kossuth, alias Ferdinánd király, Május 1. utcán, a városka egykori sétálóutcáján, hátha összetalálkozik valakivel, valakikkel, akikkel az este együtt volt, bárkivel, mással, akikkel fecsegni, sziporkázni lehet, megihat egy féldecit.

Kávét főzött, dudorászott, cigarettázott, aztán a felöltőjét csak úgy a karjára dolp- va kilépett az ajtón.

Kint még sűrűbb lett a tavasz és virágillat, a tiszta, derűs, kék ég alatt szelíden szálló szellő simított az arcába — végtelennek és varázslatosnak tűnt az élet.

A lakásától kis girbe-görbe utcákon át lehetett megközelíteni a főteret: Kút, Király, Szent Imre utcán, omladozó párházas utcácskákon, amelyek annyira jelentéktelenek voltak ereszes-pitvaros házaikkal, hogy neveiket sem változtatta meg a hatalom, nem lett belőlük: Avram láncú, Cézár Boliac, Tudor Vladimirescu utca, jelentéktelenségüknél fogva megmaradtak Szent Imrének, Királynak, Kútnak...

Itt már az alma-, körteillat a borostyán virágéval ötvöződött-vegyült, muskátlik virítottak az ablakokban, szivárványragyo- gású lett még a csend is.

Könnyedén ment, mintha párnán, pázsiton lépkedne, kiért az egykori Szabó Károly vendéglő előtti Kőkereszt térre, ahonnan valamikor, mulatozó urak, főurak indultak borgőzös hajnalokon éjjelizenét adni, húzatni álmaikból ébredő, hervadó feleségeiknek, álmodozó szépasszonyoknak, s már ki is ért a főtérre, amikor a gyógyszertár előtt megpillantotta a koldust.

— A fene — rezzent össze —, hogy ezzel is most kell találkoznom, s úgy érezte,

hogy hirtelen vissza is csöppent a földre, hétköznapokba.

Ugyanaz a koldus volt, aki már az elmúlt ősszel is bosszantotta, akkor jelent meg a városban — a várost egyszerűen ellepték az idegenből jött koldusok —, ott virrasztónak a patikák, templomok, kórházak előtt, merthát ugye a szenvedő emberek adakozóbbak, ráadásul ez még a koldusok közül is kivált, más volt. A jobb keze, a felkar felétől hiányzott, persze ezt nem lehetett volna látni, de ő, hogy jobban láthatóvá tegye nyomorúságát, a jobb kezén lévő ingujját válltőből levágatta, így hi- valkodóbbá, még feltűnőbbé vált a csonk, ráadásul még a fagyos őszutói napokon, amikor már zúzmarát virágoztak a fák, jeget az ablakok, akkor is ott ült, ingujjban, szinte hetykén-hivalkodón, s hogy a szánalmat fokozza, nem vett az ingre szvet- tert, kabátot se.

Petőházi megborzongott, gyomra görcsbe rándult: „Mit keres az én boldog, önfeledt napomban, örömömben ez a koldus” — villant benne. Miért kell ezeknek mindenütt, hogy ott legyenek? Miért kell nyomorúságukkal hivalkodva tönkretegyék mások örömét? Eszükbe juttatniuk a szenvedést.