Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-19 / 195. szám
szegélyeznek, a kökénybokrok közül meg akkora tölgyek magasodnak elő, hogy a napot is eltakarják. Azt a hatalmas tábla földet harminc éve nem szántotta eke, kövér, nyakig érő fű nőtt benne. Gyönyörű volt... * * * Attól kezdve F. Balázsnak gyakran vezetett arra az útja. Öreg barátja.is vett egy hasonló földdarabot, együtt töprengtek azon, hogy mi is legyen később. Kézenfekvőnek tűnt a megoldás. Közel a határ, Ukrajnában olcsón lehet gázolajhoz jutni. Az idős igazgató keresztfiának van egy kivén- hedt traktorja, majd az szánt, vet. Úgy is történt. A fiatal gépész a szokásos ár feléért feltört a huszonhétből héthét holdat. Napraforgót vetettek. Igaz, az eke kétszer is eltört a vaskemény földben, tárcsázni háromszor is kellett, de végül mégis földben pihent a mag, s az esők is időben jöttek. Kikelt a forgó. F. Balázs ritkán érzett akkora boldogságot. De aztán valami ismeretlen betegség támadta meg a növényeket, a már két arasznyi forgó szára ujjnyi vastag gyűrűben száradni kezdett, s két nap múlva egyszerűen letörött. Drótféreg, gyanakodott a két gazdász. Fehér penész, mondta a szakember, s igaza volt. Szerencsére száraz koranyár jött, és a forgó magához tért. — Milyen jó, hogy nem tengerit, vagy árpát vetettünk — néztek el a szürkés-barnává aszott mezők fölött —, most futhatnánk a pénzünk után. * * * Egy szép, októberi napon vette fel a forgópénzt F. Balázs. 79 995 forintot kapott, s attól kezdve még a világot is másképp látta. Nem morgott már a méregdrága Audik, BMW-k láttán, s a csodapaloták sem ingerelték. Mi lesz itt jövőre, ha az első évben, tapasztalat nélkül ennyi a bevétel!? Otthon aztán számolni kezdett. Ennyi a szántás, ennyi a tárcsázás, a vetőmag, a kombájnolás, a szállítás..., tíz-egynéhánye- zer forint volt a nyeresége. ❖ * * Közben már fel is szántották újból a hét holdat, a távoli barát búzát vettetett bele. F. Balázs már csak telefonon üzent: „Te vagy a gazda! Tégy úgy, ahogy jónak látod!” A hazai föld illata dal kényszerítették a téeszbe, elindult hát, hogy valóra váltsa az álmát: hogy újból hallja a nagyapja földjén hajlongó búzakalászok zizegését, érezze az otthoni tarlók nehéz, buja illatát. A községházán azonban széttárták kezüket a hivatalnokok: — Baj van, nem tudnak megegyezni az emberek! Most mi legyen? — tűnődött, és zavartan visszaült az öreg Zsigulijába. Keletnek indult, szembe a folyóval, valahol a negyedik, vagy ötödik faluban fékezett. Az iskola előtt megállt, bekopogott a szolgálati lakásba. Nyugdíjas igazgató barátja nyitott ajtót, megölelte, s bodzaszörppel kínálta pályatársát. — Hogy miképpen élek...? — gondolkodott el az igazgató. — Ahogy egy vén szivar élhet az Isten háta megett. — Itt legalább nincs miért bosszankodnod. — Dehogyis nincsen! Nézz körül, parlagon a fél határ, nem kell a föld senkinek. Igaz, kinek is kelljen? A nyolcvanéves özvegyasszonyoknak ? Abban a faluban azon az őszön á második árverést tartották már, de nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A hatalmas kultúr- ház kongott az ürességtől, csak az igazgató, F. Balázs, meg egy öregasszony idegeskedett a kárrendezők asztalánál. A licitálást egy koros, tapasztalt agrármérnök vezette, sajnálkozva nézett F. Balázsra. — Ne ijedezzenek — mondta, s hangja elárulta, tisztában van ő azzal, hogy a földet nem a mama, hanem az a kunfajta, kezét törtedelő férfi veszi. A mama kárpótlási jegyével. De a hangjában volt valami más is, amit, ha F. Balázs figyel, nyomban észrevesz: „Meggondolta maga uram mindezt...? Mihez kezd azokkal a sovány, hat arany koronás földekkel?” Ő azonban már csak a földre gondolt, a huszonhét holdra, amit juhar-, és szilfák Balázs Attila felvételei Egy téli napon ment legközelebb a birtokra, de semmit se látott, hó fedte a vetést. Két hónap múlva üzenetet kapott: baj van, a belvíz elöntötte a vetést. Pár hét múlva újabb üzenet érkezett: az őzek letaposták, lelegelték a búzát. Hitte is, nem is, de amikor április derekán végre szemügyre vette a birtokot, kis híján szélütést kapott. Pedig iszonyatos munkát végzett az öreg barát. Húsz méterenként szabályos árkokat ástak, hogy levezessék a vizet, a műtrágyát pedig kézzel szórták ki, hogy kíméljék a vetést. F. Balázs akkor nagyon elszégyellte magát. Hogy ennyit vesztett a lelkesedése, hogy másnak kell gondoskodnia az ő földjéről is. De láss csodát, a búza nekividult! Igaz, hektáronként még harminc mázsát se adott, F. Balázs azonban még ennek is örült, hiszen a bevétel majdnem százezer forintra rúgott. Visszajött a pénze, s még egy kis nyereség is volt rajta. * * * így fordultak az 1995-ös évbe. A szomszédok ekkor már parlagon hagyták a földet, F. Balázs és a nyugdíjas igazgató azonban kitartott. Kukoricát vetettek. Csak másodjára kelt ki, mert kiette a magot a varjú, de aztán nekieredt. Ám júniusban eltűntek a felhők, hamarosan méternyi mély rések tátongtak a kiszáradt földben... És a kukorica darvadozni kezdett. Két héten belül megsárgultak, összeaszalódtak a szárak. Odalett az év. ► * * * Egy augusztus eleji délelőttön kint, a lugasban ült a két gazda, szótlanul boroz- gattak. F. Balázs a harmadik pohár után megtörte a csendet: — Én jövőre nem vetek semmit. Az öreg igazgató sokáig hallgatott, majd felemelte a poharát. — Van nekem egy tanítványom, most jött haza Keszthelyről, egyetemi adjunktus volt már. Vett tizenöt holdat ebből az istentelenül sovány, tiszaháti földből, s mikor ráripakodtam, tudod mit felelt? Igazgató Úr, mi lenne, ha mindenki itthagyná ezt a tájat, a ficfás Tiszahátat...!?-k -k 'k Meggondolta magát F. Balázs is. Jövőre is fog vetni, de már egyre fogyó hittel, reménnyel. Balogh Géza Alkonyodott. F. Balázs középiskolai tanár kint állt a lakása erkélyén, és messze, keletnek nézett. Szervizút övezte a lakótelepet, mögötte már erdőfoltokkal tarkított szántóföldek húzódtak. A búzatáblákon, melyek egészen a lakótelepig kúsztak, még lábon álltak a kalászok, ám az esti szél nehéz, fojtós illatokat hozott, melyek F. Balázs számára furcsán ismerősnek tűntek. — Aratnak... Hát persze, aratnak — sóhajtotta, s kint maradt egészen késő estig, míg ragyogni nem kezdett a hold, míg el nem ült egészen a szél. * * * A Tanár úr a versbéli nagy szemű, künfajta férfi volt, de nyomát se lehetett felfedezni benne az Ady-féle lázongó hajlamnak. Valahonnan a messzi Tiszahátról sodorta ide az élet, és sokszor elgondolkodott azon, hogy nem jó világban született ő. Móricz, s még inkább Krúdy melankolikus, múltba révedő hőseinek sorsa volt az övé, akikben titokzatos vágyak szunnyadtak, akiknek lelke folyton bolyongott, akik folyton hazavágytak..., de már nem tudták, merre a haza. F. Balázs azonban még tudta. Igaz, már csak az emlékeiben élt a ficfás ártér, a csókafészkekkel megtűzdelt akácos, a sással, kákával felvert morotva, de ahogy teltek az évek, úgy lettek egyre fényesebbek az éjjeli dűlőutak, fehérebbek az öreg házak falai. Rég nem járt már otthon. Anyja évekkel korábban meghalt, az apja egy ideig még bírta a magányt, aztán eladta a házat, s beköltözött a város melletti faluba, a lakótelep szomszédságába. Talpon maradt, s gyökeret vert, és nem tudta mire vélni, hogy a fia miért emlegeti oly gyakran az otthoni éveket. * ❖ * így jött el kilencvenkettő nyara. A földosztás lázában égett akkor már a vidék, s F. Balázs úgy döntött, visszaszerzi az ősi jusst. Nagyapját annak idején nyolc holdSzent István falvai Szent István királyt már röviddel halála után nyilvánosan is szentként kezdte tisztelni a nép. Az őt követő trónviszályok, belső háborúk és lázadások, hatalmaskodó uralkodók alatt szenvedő köznép emlékezetében István király megoltalmazta az ország függetlenségét, törvényeivel rendet, békét teremtett és igazságot szolgáltatott, tehát igazi király volt a szó legtisztább, eszményi értelmében. 1083. évi szentté avatása után pedig már az egyházban, a templomokban is joggal fordulhatott feléje, mint a szentek közösségébe hivatalosan is bejutott magyar uralkodó felé a pártfogásáért esdeklő magyarság. Az első időkben fehérvári sírjához, majd 1084-től az István király Szent Jobbjáról elnevezett apátságba is elzarándokolhattak. A Szent Jobb 1433 előtt visszakerült Fehérvárra, s ez időtől ismét az ősi koronázóváros volt a Szent István-tisztelet központja 1543-ig, amikor is a török elfoglalta a várost. Nem mindenki zarándokolhatott azonban Fehérvárra. A távolabbi helyekről az országot gyakran sújtó háborús, bizonytalan világban az utazás nagy kockázattal járhatott. És miután annak a tiszteletére, akit az egyház szentté avatott, oltárt, templomot lehetett emelni, sok helyen úgy döntöttek, hogy saját szülőföldjükön, falujukban építenek templomot Szent István tiszteletére, s otthon imádkoznak a magyarok legfőbb védőszentjéhez. A Szent István nevét viselő települések túlnyomórészt első királyunk tiszteletére épített templomuk után nyerték el megkülönböztető elnevezésüket. A múlt század közepén nyolc falu viselte a Szentistván nevet Baranya, Borsod, Pest- Pilis-Solt, Sáros, Torontál és Veszprém vármegyékben. Szentkirály nevű településeink ugyancsak Szent István után, a neki szentelt templom révén kapták nevüket, számuk tizenkettő, az ország legkülönbözőbb vármegyéiből. A Veszprém megyei Szentkirályszabadja viszont nem temploma miatt viseli nevét, hanem mert lakói mentességet kaptak bizonyos szolgáltatások alól, s a hagyomány szerint e kiváltságot Szent István adta. A mai Magyarországon már csupán egyetlen Szentistván található, mégpedig Borsod-Abaúj- Zemplén megyében. A többi valamilyen szóösszetételben őrzi évszázados nevét: Szentistván- baksa, Királyszentistván, Mátra- szentistván. Szentkirály nevű fal- vaink megkülönböztető előtagot kaptak: Bakonyszentkirály, Ker- kaszentkirály, Rinyaszentkirály, Parragszentkirály, Szabadszentkirály. Az egyik középkori Szent- istvánt Bajához csatolták, s most annak egyik városrésze. Már csak temploma utal hajdani önálló voltára. Molnár-C. Pál metszete: Szent István egyházat rak 1995. augusztus 19., szombat Napkelet • A KM ünnepi melléklete ______
