Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-12 / 189. szám
1995• AUGUSZTUS 12., SZOMBAT Múlt századi aranyérmesek Különös szempontból válogatott alkotások a Magyar Nemzeti Galériában Id. Markó Károly: Táj rommal Különös szempontból válogatott alkotások töltik meg november ötödikéig a Magyar Nemzeti Galéria földszinti termeit. Képek, szobrok, kisplasztikák, grafikák és pályadíjak a Galéria, a Magyar Nemzeti Múzeum, a pécsi Janus Pannonius Múzeum és az Esztergomi Keresztény Múzeum gyűjteményéből. A kiállítás címe: Aranyérmek, ezüstkoszorúk — Műpártolás és művészkultusz a 19. században magyarázatot ad a műtárgyak szokatlan párosítására. Hiszen egyáltalán nem biztos — és erről a tárlat is meggyőz —, hogy csakis a legjobbak, legtehetségesebbek nyerték el a pályázatok díjait, a művészeti versenyt kiírók jutalmait. Bár kétségtelen, remekművek is arattak sikert. A múlt században, amikor csak két művészi értékű gyűjteményt látogathatott a közönség (a Nemzeti Múzeum képtárát és az 1865-ben Bécsből Pestre költöztetett Es- terházy-képtárat), igen nagy jelentősége évenként három pályadíjat tűzött ki a tárca hazai festészetünk érdekében. Részt vett ezeken a vetélkedéseken Benczúr Gyula, Madarász Viktor, Orlai Petrich Soma, Székely Bertalan, Than Mór. Évenként ismétlődött az a pályázat is, melyet Ipolyi Arnold tűzött ki egyházi jellegű festményekre. A Műcsarnok évenkénti tárlatain pályadíjként adományozták a Ráth-, Rökk-, Wahrmann-, Forster-, Rudics-alapítványok kamatait is. Néhány nagyobb szoborpályázat is zajlott — Deák Ferenc, Baross Gábor, Garay János (Szekszárd) és Ybl Miklós emlékszobrára, s egy máig el nem készült szabadságharc-emlékműre. Munkácsy Mihályt, aki minden díjat és elismerést megkapott, éppen a Képzőművészeti Társulat segítette pályája kezdetén. Hivatkozik a kiállítás azokra a közönségsikerekre is, amelyeknek példája Székely Bertalan Egri nők című képének sorsa. A történelmi festményt ugyanis az egri honleányok, asszonyok vásárolták meg a művésztől, és ajándékozták a nemzet múzeumának. A képek, szobrok mellett sokat elárulnak a korról és a korszellemről az ugyancsak kiállított arany- és ezüstkoszorúk, művészeti díjak és kitüntetések, az elismerésként sokszorosított és terjesztett lapok, reprodukciók. Az MTl-press reprodukciói Liza szó nélkül bemegy a lakásba. Rábán a nap felé fordítja arcát, világtalan szemét, és hallgatja a hegedűszót. Békesség árad szét benne. Nem tudja, mit játszik az az alak odalenn, de mintha folytatódnék az álma, amiről mit sem tud Liza; mintha még mindig ott lenne a folyóba hajló fűzfák alatt, és láthatná azt a fiatal nőt, aki feléje tárja karját. — Na, itt vagyok! — hallja a feleségét. — Egy húszas. Többet nem vagyok hajlandó... — Betekerted egy kis papírba? Mert úgy kell... — Betekertem. — Dobd le neki! Rábán érzi Liza mozdulatát, ahogy áthajolva a gang gang korlátján a muzsikus elé hajítja az adományt. Egy pillanatra megszakad a hegedűjáték. — Köszönöm! — hangzik visszhangozva lentről; aztán újra felcsendül a dalian Nagy Tamás illusztrációi — De most már igazán felteszem a kávét. — Liza! — Tessék! — Add a kezed. A kezed. — Mit csináljak? — A kezedet kérem. Egy kicsit csak. Na, hadd fogjam meg! — A kezemet? — Liza vonakodVa enged. Rábán gyengéden két tenyerébe zárja, lassan végigsimít Liza karján. — Mit akarsz a kezemmel? Öreg kéz. Ráncos. — Nem érzem öregnek. Szép. Szép, keskeny kezed van. És a karod is... Emlékszem a kezedre. A simogatásaidra. Egyre többször emlékszem rá, Liza... Kis csend. Liza nézi a férjét. Nézi üres tekintetét; mégis mintha világtalansága ellenére látna. Amikor annyi kínlódás után bele kellett törődni a változtathatatlanba, mindketten kétségbeestek. Rábán nem volt már fiatal, de még dolgozhatott volna. Bőrdíszműves volt, szerette a szakmáját. De hát a szürkehályog, aztán a retina leválása; azt mondták, rutin műtét, legfeljebb két ezrelék a rizikó. Két ezrelék. Beleesett ebbe a két ezrelékbe. Előbb csak a jobb szem, aztán a másik is. Ennek már három éve. — Na, engedj! De Rábán nem engedi. Még az álma foglya; magához húzza a feleségét, keze végig- siklik a testén. Szorongva érzi, hogy az nem az álombéli, mégis öröm tölti el. Arcát a csípőjéhez szorítja, ujjai Liza ölén matatnak. — Mit csinálsz?! Ide látnak! Zavartan eltaszítja, bemegy a konyhába. Rábán arcán szomorú mosoly. Elhallgat a hegedű. Léptek kopognak az udvar kövén. Biztosan a muzsikus távozik. Az udvar most csendes. Rábán jól ismeri. Ismeri az emeleti gangokat is, a szemközti tűzfalat, aminek hámló vakolata ember- meg állatfigurákat rajzol ki; a valaha díszes márvány kút csorba kagylójára is emlékszik, a repedezett betonra, meg arra is, hogy a földszinti lakások előtt oleanderek virágoznak zöld fahordókban. Ahogy ott ül a gangon és csak a távolabbi meg közeli hangokat hallja, a lakásokból kiszüremlő rádiózenét, beszédfoszlányokat, ablakok zörrenését, edények csörömpölését, világtalanul is jól tudja, mi történik. Mi történik a zárt ajtók, a lefüggöny- zött ablakok mögött. A szobák mélyén. Fülel. Vajon mit .tesz most Liza? Milyen gyönyörű volt a folyóparton! Karcsú, kívánatos, fiatal. Rábán élvezi a langyos, kora őszi napfényt és az estére gondol. Lizára. Most arra vágyik, hogy hozzábújhasson az ágyban. Hogy megérintse a testét. — Liza! Csend. Liza nem válaszol. Rábán hátraveti a fejét, és álmodozik. * Szakonyi Károly e kisregényével — amelynek egy részletét közöljük — III. díjat nyert az MTI-Press pályázatán.) MÚZSA Rózsa Endre: Elszáradva potyog le Lopakodik a mérges gáz, s a nincs tövén göcsörtös likacs. Súlyos széndarab izzik föl a rétegek legesleg-alján. Pattanó bogár a kőben moccanatlan lapul magában. Falepke röpül tárt szárnnyal a fa mélyén mindörökre már. Hernyó araszol. Borostyánba rántatik szöcskeálom is. Sárga barlangfal zuhanó lángot temet. Sátán kortya éj. Zúgó hártyaszárny érinti a lét vizét, s ázottan csöpög. Fej, tor, potroh, láb elszáradva potyog le az irdatlan semmibe, s még és még alább. Ács Jenő: Mint a bölényt s ily nagyvadat Talán szívének udvarol a tenger, s lélegzetének mestere a szél? s ha április színjátékán átnéz, csöndbe robban száján a beszéd. Milyen anyagból készülsz, vereség? testre s lélekre, ki szab téged? s ki napba készül, nein vesz más irányt, csak vére rajzol rettentő térképet. Mint a bölényt s ily nagyvadat, egyenként kerítik s ejtik el a férfit; s jöhet hajnal, vagy ritka délután, óceán-szem örökre kivérzik. volt, ha kiállíthatott a művész. 1861-től két kiállításokat rendező egyesület működött a fővárosban, az 1840-ben alapított Pesti Műegylet — mely egykor szép céllal indult útjára, de egyre kevésbé szolgálta a magyar művészetet —, és az 1861-ben megalakult színmagyar kiállítótársaság, a Képzőművészeti Társulat. Mégis a Pesti Műegylet nevéhez fűződik az a ' pályázat, amely történeti festményeket várt a magyar művészektől. Nemhiába. Az első díjat Madarász Viktor nyerte Hunyadi László siratása című festményével. Nagy visszhangja volt az építészeti terveknek, amelyeket egy ideiglenes országházra, meg a Tudományos akadémia palotájára írtak ki. Ekkor zajlott a szegedi takarékpénztár és a győri zsinagóga megépítésére kiírt pályázat elbírálása. Szobor- pályázat döntötte el Lendvay Márton és Széchenyi emlékművének sorsát. Az előbbin Duna- iszky László, az utóbbin Engel József nyerte el az első díjat. Amikor Eötvös József báró volt a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Vaszary János: Aranykor
