Kelet-Magyarország, 1995. augusztus (52. évfolyam, 179-205. szám)
1995-08-12 / 189. szám
1995■ AUGUSZTUS 12., SZOMBAT A ZENE VILÁGA Tenoristák kerestetnek Góxon István Az elmúlt évtizedekben ők hárman voltak „az igazi tenoristák”, de Luciano Pavarotti, Placido Domingo és Jósé Carreras uralmának vége. A kíméletlen kritika szerint a lassan hatvanéves Pavarotti felett eljárt az idő, az 54 éves Domingo — ha egyáltalán énekel — már inkább bariton, a legfiatalabb, a 47 éves Carreras hangját pedig a gyilkos betegséggel, a leukémiával vívott kegyetlen küzdelem gyengítette el. A három nagy ma már csak a szabadtéri megakoncerteken tündököl, ahol a látványosság a lényeg, a belA három tenor Archív felvétel cantónak ezekhez az előadásokhoz semmi köze. A stúdiókban a technikának köszönhetően még óriások, de a színházak zárt világában már a ki- füttyüléssel is számolniuk kell. Az igazi kérdés az, hogy ki jön utánuk, ki foglalja el helyüket a közönség szívében és a nagy színházak, lemezcégek költségvetésében — írta legutóbbi számában az olasz L’Espres- so című hetilap, mely a kérdés megválaszolásához európai, amerikai és ausztrál szakértőkhöz fordult segítségért. Nos, a helyzet nem túlságosan bíztató. A lehetséges olasz utódj elöltek között csak egyetlen név hangzott el: Andrea Bocellié. A fiatal énekes tavaly a San Remó-i dalfesztivál felfedezettje volt, minden adottsággal rendelkezik. Ám Bocelli 16 éves kora óta vak, s ezért senki nem számol komolyan vele. A legtöbb szakértő szerint Roberto Alagna a legkomolyabb ígéret. Az olasz emigráns tenorista Franciaországban született fia még nincs harmincéves. Vele szemben az Egyesült Államok csak a 38 éves Bruce Fordot tudja felvonultatni. A többiekkel szemben komolyabbak az ellenvetések. Az argentin Raul Gimenezt például a legjobb Rossini-énekesnek tartják, de épp a közelmúltban bukott látványosan a milánói Scalában Rossini Tankréd című operájában. Az angol Anthony Rolfe Johnson, Philip Langridge és lan Parridge, vagy a német Josef Protschka az ötvenes éveiben jár. Kiváló énekesek, de távol állnak attól, hogy szupersztárok legyenek. Az olasz iskola egyik legtekintélyesebb szakértője, Rodolfo Celletti szerint „a tenorista mitikus szerepe már nem vonza a fiatalokat. A romanti- cizmus halott és a fiatalok képzeletében a tenorista nevetséges, nem a mai világba való figura”. Ráadásul a tenorista az, akinek talán a legtöbbet kell tanulnia, a legtöbbet kell áldoznia. S az áldozatvállalás nem garantál semmit. Az egy Pavarottira, akinek sikerült, ezer olyan jut, aki még egy kis vidéki színházban sem kap bemutatkozási lehetőséget. Kölcsey Ferencnek (1790-1838), a reformkor nagy költőjének, a nagyhatású politikusnak, nemzeti himnuszunk szerzőjének Budapesten szép szobra található. Az évfordulók, koszorúzások alkalmával az ünneplőknek feltűnt a szobor rohamosan romló állapota, s anyagiak vállalása mellett kezdeményezték felújítását. A múlt héten lapunk is közreadta a hírt: a hányattatott sorsú köztéri alkotás ismét eredeti szépségében látható a Batthyány téren. Kallós Ede szobrász (1866-1950) műve eredetileg Nagykároly legszebb terét díszítette, de Trianon után megsemmisült. 1939-ben elkészítették a másolatát és a költő halálának 100. évfordulójához kapcsolódó ünnepségsorozat keretében leplezték le a fővárosban. 1950-ben térrendezés címén raktárba vitték, s csak 1974-ben kapta vissza helyét — igaz, a tér egy másik pontján. Most a Kölcsey Társaság újíttatta fel, a költségeket közösen viselte a főváros I. kerületi önkormányzatával. A költő születésének 205. évfordulója alkalmából helyreállították Budapesten a Veress Pálné és a Kölcsey utcában található két emléktáblát is — tudtuk meg dr. Hamar Pétertől, a Kölcsey Társaság titkárától Színház a kocsiszínben Komoly kihívás a film • Kisvárda színháztörténetéhez (2.) Az 1879-től bevezetett színikerületi rendszer, mely az olyan színtársulatok játszóhelyeit rögzítette, amelyek nem egy helyen, hanem több helységben működtek, valamelyes rendszerességet vitt a vidéki színházi életbe. Mivel a kerületi beosztást évenként, illetve évadonként alakították ki, ez megfelelt a művészek érdekeinek is. Az 1870/80-as évek fordulóján szerepelt Kisvárdán Gyöngyi Izsó. Nagy sikert aratott Offenbach: Dunanan apó c. operettjében. Itteni fellépését évek múlva több is követte, emlékezetes szerepe volt Kövessy Albert: Új honpolgár c. művében Goldstein Számi alakja. 1881-ben Hubay gárdája tisztelte meg a közönséget, ők is eljátszották a Dunanan apót, s hogy a műsoruk mennyire követte az újdonságokat, azt jól érzékelteti, hogy Győry Vilmos: Nótás Kata (1879), valamint Aggházy Károly-Balogh Tihamér: Borzáné Marcsája c. műve kis repertoárjukban szerepelt. Ez utóbbit egy évvel azelőtt írta meg alkotója, s éppen 1881-ben zenésítette meg Aggházy. Ezekben az években is léteztek helyi és vidéki műkedvelő társulatok, bálok és estélyek nélkülük alig létezhettek. Az amatőrök közül említést érdemel a Nyírbalkányi Művelődési Egyesület által prezentált Szigeti mű A vén bakancsos és fia, a huszár. A csoport fellépéséről a Nyírvidék adott hírt. Egy év múlva helyi szerző darabját adta elő egy Kisvárdán vendégeskedő társulat. A művet Nyíri József álnéven közzétevő szerző eredeti nevét nem ismerjük, az előadás azonban olyan fogadtatásra talált, hogy A Nyír szépe c. művet augusztus 6-án ismét eljátszották. Szintén ebben az évben volt a városban Sa- ághy Zsigmond kompániája „... a közönség meleg részvétele mellett.” Az 1884-es színházi műsorból Lászy Vilmos társulata nyújtott kiemelkedőt. A megyei lap megkülönböztetett figyelmet fordított az egyik szereplőre, Eszéki Emmára, mint elsőrendű fiatal hősnő, jellem, szende és társalgási színésznőre. Eszéki Emma pályafutása Nyíregyházán kezdődött, ő az ottani telekkönyvvezető, a későbbi törvény- széki bíró leánykája volt. Emma a ’70-es évek közepén mint műkedvelő lépett fel, idővel aztán az ország több színházában bizonyította eredeti tehetségét. A kritikák magasztalták a kisvárdai alakításait. Csiky Gergely: Bozóti Mártájában Vilmát jelenítette meg: „... ma ismét fényes eredményt mutatott be átgondolt és meleg játékában...” Abonyi Lajos A betyár kendője c. művében Örzsét játszotta „... meleg és érzelemteljes játéka, mély fájdalmának szelíd színezése szép tanulmányra vall...”. A kintornás családban mint Marinak több jelenetet sikerült a drámai szépség és igazság magaslatáig emelnie — írták róla. 1886-ban Báródi Károly eperjesi igazgatót és alkalmazottait látta vendégül a település, a következő esztendőben Miklósy Gyula és csapata járt itt. Solymossy Elek, a Népszínház tagja, szintén ekkor volt vidéki körútja során Kisvár dán. Azt akarta Kisvárdán bebizonyítani, hogy a velencei kalmár Shylock-ját humoros formában is eljátszhatnák. Igaza is lett, nevetett a közönség, a humor oka azonban nem az volt amit a művész tervezett, hanem az, hogy a színészek nem tudták a szöveget, minduntalan a súgóhoz fordultak, míg végül Solymossy lekergette őket a színpadról és maga monologizálta el a darabot. 1888- ban kapta Kisvárda az egyik legjobb szín- társulatot, mely korszakunkban ide ellátogatott. Egy véletlennek volt köszönhető, hogy Jakab Lajos székesfehérvári kompániája — mielőtt feloszlott — eljött a teleRégi kisvárdai színházi plakát pülésről. Kitűnő zenekar, karszemélyzet, sok híres vidéki színész és színésznő, jó darabok jellemezték ezt az előadássorozatot. A kocsiszínből átalakított ős-színház minden este megtelt. A csoport tagja volt a Nemzeti Színház későbbi művésze Kovács Mihály is. Még ebben az évben mechanikai színház fellépését adta hírül a helyi sajtó. Kiss Adolf vezetésével egy marionett társulat mutatta be tudását a publikumnak. A ’90-es években Gerőffy Andor, Halmay Imre, Kömley Gyula, Tiszai Dezső, Csóka Sándor és Krémer Sándor Aágh Ilona által vezetett actorok évenként kérelmezték a fellépési lehetőséget, s nem kevésbé a közönség támogatását. Krémer direktor egyik művésznőjével, Hegyesi Marival esett meg a következő történet: A fejedelmi termetű gyönyörű asszony éppen A kaméliás hölgy szerepét alakította, s mi tagadás, nehezen tudta elhitetni, hogy sorvadás kínozza az erőtől duzzadó testét. Armand Duval éppen a halálba készülő hölgyét siratta egy ajtófélfának dőlve, mikor a közönség köréből egy szobalány imigyen szólt hozzá: „Ne sírjon fiatal úr, nem hal az meg száraz betegségben!” A közönség derültségét csak sokára sikerült lecsillapítani. A századforduló előtti éveknek azonban az eddig bemutatottakon túl igazából két kiemelkedő színházi eseménye volt, ez Jászai Mari és Újházi Ede nevéhez köthető. Jászai először Kiss József Jehova című művével lépett fel 1893-ban a Várkertben lévő táncteremben. Megrezdült konduló haranghoz hasonlatos gyönyörű mély hangja... írta a fellépés egyik szem- és fültanúja. Mintegy 10 év múlva a Kereskedő Ifjak estélyére jött el ismét a művésznő, ekkor több verset is szavalt, pl. Három a daru, és Kozma Andor Békák című költeményét. Az előadás után, mivel irtózott a dohányfüsttől és az italtól, visszavonult vendéglői szobájába és udvariasan kitessékelte az őt vacsorához invitáló küldöttséget. Kit Jászaihoz mérhetünk, Újházi Ede, a század utolsó évtizedének közepén járt Kisvárdán. Balogh Árpád színtársulatához szerződött három előadásra. A Lengyel zsidóban tragikus hőst alakított, a Pont Biquet családban ragyogó humorát, Halévy: Constantin abbéjában jellemformáló készségét csodálhatta meg a Nagyvendéglő kocsiszínjében ülő közönség. A századforduló táján a színházi események kezdtek megszokottá s ezáltal lényegtelenebbé válni. Megépült az említett vendéglő földszinti színházterme, mely tulajdonképpen táncterem volt, kőszínpad- dal, öltözőkkel, ezt a fejlődést azon- ba egy komoly kihívás a továbbiakban gátolta. Megjelent a film. A publikumot az újdonság jobban vonzza, így érthető, hogy a közönség a Mozgóba siet. Az 1916-os évben átadják az állandó mozit, a színházi élet lankad. így elmélkedett erről a kortárs: „Egy, a szokottnál tágasabb vendéglői terem hátsó vége ki van nevezve színpadnak, a többi része úgynevezett nézőtér. Két oldalt néhány zöldre mázolt ketrec, amik páholynak mondatnak. A nézőtér és a színpad között egy felfordított szemetesláda, bordó rongyokkal bevonva, ez a karmesteri emelvény. Köröskörül rozzant székek, melyek a legkisebb mozdulatra keservesen nyikorognak, hátrább kopott padok, kiszolgált lócák. Öltözőnek az egész társulat használatára egy szűk ki szoba áll rendelkezésre. Folyosó, büfé nincs. Az udvara kocsiszín, istállók és amik használtatnak. És ezt nevezzük mi színháznak. Hát nem nagyzási hóbort ez?” Mi, kései utódok ne ítéljük el az akkori viszonyokat. Gondoljunk inkább a mai vidéki kultúrintézmények állapotára. (Vége) Napkelet • A KM hét végi melléklete Né ő I tv *
