Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)

1995-07-22 / 171. szám

12

TÁRLAT

Kisplasztikák

Jiri Víach (Cseh Köztársaság): Röntgen

H

allani mostanság: a képzőművészetmásodik vonalába szorult vissza az érmé- szet, a kisplasztika, mint a szobrászat leágazásai, sajátos műfajai. Nos, e feltételezést cáfolni látszik a Nyíregyháza-Sóstón immár tizenkilencedik alkalommal megrendezett Nemzetközi Éremművészeti és Kisplasztikái Alkotótelep idei, igen gazdag termése. A produktumokat megyeszékhelyünk Városi Galériájában tették közszemlére, s aki vette a fáradságot, hogy ellátogasson a zárótárlatra, saját szemével győződhetett meg a tucatnyi alkotó magas színvonalú munkálkodásáról. Igaz, az érmékből a korábbiakhoz képest valamivel kevesebb került a tárlókba; a kisplasztikák sokszínűsége, a hagyományos kifejezésmóddal, technikákkal gyakorta szakító kivitelezése igazolta az alkotótelep életképességét, nemzetközileg elismert kvalitásait, jó hírét. Lapunkban már több alkalommal kínáltunk olvasóinknak — reprodukciókban — válogatást a művekből. A sort ezúttal újabb mutatványokkal gyarapítjuk.

Szatmári Juhos László (Magyarország): Illés szekere I.

Michel Kanter (Amerikai Egyesült Államok): Petőfi Sándor I.

Elek Emil reprodukciói

Napkelet • A KM

HÉT VÉGI MELLÉKLETE

A költő joga és hatalma

Megemlékezés Nagy László születésének hetvenedik évfordulóján

Nagy László összegyűjtött műveinek címlapja

KM-reprodukció

Sakajsza András

Hetvenéves volna. A múlandóság zsoltárral szólva, most telnek be életre, alkotásra engedett esztendei. Betelnének, ha ama kocsi úton posztoló Hold nem marad megrabolt, s az Egész nem esik szét darabokra. Hetven volna, ha nem üti meg a koradér, s nem zúdul szívére korom és üszők, hosszú hószakadás, hogy végül befagy az ábrándok tengere. Művelte mégis a lehetetlennek látszó csodát, arccal a tengernek, megcsókolva arcunkon maradék emberségünket. Nagy László nem hagy kétséget: „dolgom: el ne moccanjak innét, / legyek élet s halál határa.” Dantei léptű arc poetica szüli énekesét: tündér-szépet s rettenetest még mondhatok. Ezért vésődtek világsértő arcára földrengések, téli látomások. Ezért íródtak töredezett Lear orcájára napfogyatkozások, virágok, veszélyek. Szájzárlatos, virágtérdeltető korban szegődött a gonddal kelőkhöz nyugtalansággal nyugvókhoz maga is száj havert énekes. Élni küzdeni. Élni építve dalra dalt úgy érdemes, aki égre abroncsolja a szivárványt, föl is feszül rája. A szenvedésben is szépen. Illőn temetik aztán időnap előtt fut vele egy rossz szekér. Zsoltárban kimért koron innen, ötvenen alig túl. Virrasztó igéivel együtt borítanák bakacsinba, ám ő pirosán áttör időn és ködön.

Apró falutól elbóklászó szélső házban született Felsőiszkázon, Bakonyra merengő tájon. Iszkázi Rimbaud... hajóra szállj — halljuk a költőtárs, Kormos István biztatását egy új jégkorszak kezdetén. Olyan föld nevelte Nagy Lászlót versben bujdosóvá, erőteljes, a küzdelmet és fájdalmat jákóbi harcban bíró költővé, mely szépségével és zordságával Berzsenyit is megragadta. Húsz évet betöltve, Istentől lángot, fényeket kér, félvén a hitdőléstől. A hívás parazsa perzseli ajakát, fényben, égdörgésben, háborús apokalipszisben érik felnőtté. Éánglakodalom múltán tavaszi dalt énekel, tüzes hittel bizakodik a száguldó időben, hogy szegény ország, szegény ember fölemeli a fejét, a májusfák nagyra nőnek, s megvalósul végre József Attilával vallott igénye: a szabadság lesz a rend. Itt is köszönésben, s azon túl: eluralkodó zsarnokság. („Levegőtlen prés” — írja rá a tisztaságban társa Pilinszky).

A nap jegyesének első jajos szavai a Téli éjszaka költőjének fegyelmezett fölmérését is idézik: Hóharmat mardos... ideje jött a zablátlan erőknek — mondja merészen. Országos aszály, hamis húron pendülő dalok, örömét vesztő Nagy László a szocializmus alapításának negyedik évében. Elhalkul ugyan a virágének, ám fölerősödik a rapszódia: Gondok kórusát nem lehet leinteni — figyelmezteti a hitdúló, hitgyalá- zó új módi barbárokat. Rettenetest s tündérszépet egyetlen döbbenetes képbe tömörít: szétzüllött a csillagok égi kertje. (Juhász Ferenc látása is megfeketedik A tékozló országban, ahol a tavasz üszkösö- dött meg.) Idegen vérű Heródes s fizetett farizeushada alatt nem eshet csodák csodája, véres áldozat nélküli nemzeti újjászületés. Sorsdrámaként süvített a válasz: népfelkelés, forradalom, s újra csak szabadságharc. S újra csak megtorlás, vérfagyla- ló kezű vész, kidöntött májusfák tövében sarkantyús csizmájú medvék, fűben táncoló keselyűk. Az első Nagy László kötet címe nem lehet más Deres majális (1957) Megrendülése Vörösmarty megrendülésével mérhető, körülveszik őt is a pokol tél látomásai. Vadászok lépnek... villogásuk az égig ér, nap helyett bárd világol, karácsony, fekete glória. Sortüzek szédületében konok virrasztó, ébren álmodó, ki azt álmodja Lorcát meggyászoló versében, hogy bűnös a bűnért felel. Hát lett havon delelő szivárvány, s mint Ady, templomépítő. Katedrálist emelt káromkodásból dúlt hiteknek. Ki viszi át a Szerelmet kérdezzük azóta is, s halála után egyre halkabban.

Meggyérültek a tücsök hegedűsök, meggyarapodtak a maguk féltők, akik itthon vannak az innenső parton. S még csak nem is szomorkodnak a túlsó part távolodásán. Ha érdemes, ha nem, így találtatunk könnyűnek, vagy szikíagörgetőnek. Hiszen a hazánk csak a magasban lehet, egy szál reménységet szorítsunk a szánkba legalább. Tűz c. versében is égnek lendül a költő termű, teremtő mozdulata: jéghegyek fölé piros bálba viszi a Szerelmet. Szerelem, piros bál. Ordas csillagok alatt egyetlen esélyünk. A fagyban, falban eladat ereket verővé varázsolja, ki dúltságában, rongyoltságá- ban is oltalmazza hitét.

Himnusz minden időben (1965) hirdeti diadalmasan Nagy László második gyűjteményes könyvének címében, s klasszikussá érlelt költeményeiben. A legnagyobbaknak sikerül csak: a kor fortéiméit rövid mának tudva, hathatósan gyakorolja a költői jogát és hatalmát. Megteheti. Mint költő Csokonaival szólva teremt új dolgokat, / S a semmiből világokat. Világok versbe örökítőjeként tisztán és keményen él, teremtő fegyelemben a sorsot kimondja. Tisztán, mint a jácint, és gyönyörű szenvedélyben, örök tilosba röptető tűzben. Szüleiről szóló regéje kapcsolta egybe e két jelképet. így marad mindörökre rettenti a keselyűt döggé dalolja a varjakat, verseiben megdicsőül a vér s a korom. Interjúban vallotta: Hatalmam van a szavakon, mondandómon. Ez a szólásjog, szóhatalom a tudjam, hogy végül is kinyújtnak tisztesség találjárban mérlegel és ítélkezik. Számbaveszi az emberi lét lényegét: égi, földi virágzásban teremni muszáj, magot hagyni. Lerogyni nem szabad élve.Versben bujdosó Nagy László az utolsó évtizedben is izzik és ítél a hűség tövisei közt, hisz embernek lenni, maradni tragikusan nehéz. Óva int: Nehogy elmúljon hit s harag. Halálig nem múlt el. Utolsó, posztumusz könyvében már karolják a harangok, mert fény vagyok immár. És siratták a legnagyobbak, Weöres Sándor: összefut szánkban a halál, Zelk Zoltán: Maga is remekmű volt... remekmű ötvenhárom éve, Ratkó József: Himnusz ridogál utánad. Csoóri Sándor Siratóénekében a vágyig emeli gyászunkat: Ez a nép téged szemelt ki, hogy megmutassa: veszteségek és kudarcok után mire képes még. Milyen vonzásokra és emlékezetre.

Nagy Lászlót olvasva, szeretve, s szavait sajátunknak vallva meg tudjuk tartani magunkat, s létünk értelmét el ne vetéljük.

KRÚDY GYULA:

Miből éltünk?

Éjszaka valahol Csap vagy Tokaj környékén, ahol a Felvidék kezdődik, útitársaim beszélgetni kezdtek a vasúti kocsiban. Feljegyzem, mit mondott az egyik:

— Ó, sok emberrel megismerkedtem én Pesten és Magyarországon, amíg mindenféle ügynökösködéssel tartottam fenn magamat. Nincsen olyan kemény dió, amelyet fel ne lehetne törni, sem olyan elszánt akarat, amelyet lebírni ne lehetne.

Vegyük csak például, drága barátom, azt az időt, amikor életbiztosító voltam. Nincsen a télnek olyan behavazott városkája, falva, tanyája, ahová be ne állítottam volna pálinkás reggelt kívánni. Zergetollas kalapomat, vadászmellényemet, jókedvemet ismerte túl a Duna, túl a Tisza, de Erdély bérce is. Különösen kedvemre volt a karácsony és újév előtti időszak, mert ebben az időben az emberek magukba szállnak, amint búcsúzkodni kezdenek az óévtől. Könnyű velük megértetni, hogy ismét öregebbek lettek egy esztendővel, könnyebb velük boldogulni, mert a tétlen ünnepnapok egymást követik, ráérnek gondolkozni azon, hogy mi is lesz a gyerekkel, feleséggel, az öregséggel?... Magyarországon a karácsonyi idő tulajdonképpen már Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának napjától

kezdődik. Ebben az időben kezd sűrűbben szitálni a hó a göndörfüstű kémények felett, az országutakon nagy messziségbe hangzik a csengők hangja, fehér dunyhák alatt álmodó hegyek és völgyek között messzire megy a kiáltás, a befagyott néma folyók felett különös hangon döngenek a fahidak, a fák gallyairól az emberek nyakába hulló hó oly hideg, mint a múlandóság — majdnem úgy megörülnek ilyenkor a falvakon és tanyákon a jókedvű vigéc- nek, mint a névnapnak. Benyargaltam magányos földesuraságokhoz, akik már csak ásítani tudtak, mint a száraz vadásztarisznya.

Belejtettem a borpiros-arcú falusi jegyzőkhöz, terjedelmes szolgabírákhoz, rava- szi bérlőkhöz, akik nyomban félretették a múlt heti újságot, amint megpillantottak. Végigjártam hivatalokat, városházákat, vármegyeházákat, ahol a hivatalnokoknak egyéb dolguk sem volt, mint politizálni, a déli sörre várakozni, pletykálkodni, közben szép hosszú körmöket nevelni. Benyitottam bortermő, hegyi városokba, Ung- várra, Munkácsra, Kassára, ahol nyomban azzal a vendégszerető kérdéssel fogadtak, hogy ismerem-e Máljánszki vagy Fánika vagy a Csillag korcsmáját, ahol bealkonyodás előtt a helybeli úriemberek találkoznak?

Mennyi furcsa dalt, csodálatos adomát, különös embert találtam a borospincékben a városvégén, ahol az emberi kor legvégső határáig bort iszogatnak csorba poharakból, füstölt húsokat, fokhagymás kolbászokat, sódarokat nyeldesnek, kiverese- dett arccal kacagnak semmiségeken, oldal- szakállt nevelnek, nem ismerkednek meg a boldogtalansággal, nem törődnek se Kanttal, se Hegellel, ellenben számon tartják egymás nevenapját, amikor rogyásig lehet inni és közben kifejezést lehet adni mindazon hő baráti érzelmeknek, amelyek megdagasztják a szíveket, mint a folyók megdagadnak, ha idejük elkövetkezett.

Soha se kívánkoztam én Pestre, amíg csizmám, bundám, étvágyam és jókedvem volt, amellyel keresztül-kasul bejártam az országot. Az életbiztosítási ívek, a könyvrendelő lapok, az előfizetési felhívások csak arra voltak jók, hogy pénzt szerezzek velük, amely pénzzel a fuvarosomat kifizethessem. Ámde az igaz barátságot, a jóérzést, a vidám életmódot köszönhettem annak, hogy mindig pontosan tudtam a névnapokat: József napján üdvözöltem a Józsefeket, mintha csupán ebből a célból ér-