Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-22 / 171. szám
10 ÍRÓJEGYZET Szalonzenekar Bemáth László A lfa szalonzenekar mindenesetre már van. Kocsis Zoltán ugyanis így nevezte el a maga dirigálta kis együttest, ami az ünnepélyes aláírási aktus előtt és után szórakoztatta a Budapest Kongresszusi Központban a 25 országból érkezett meghívottakat és a magyar vendégeket. Az alapító okiratot Albániától Ukrajnáig minden résztvevő ellátta kézjegyével, ami természetesen nem több, mint a szándék jelzése: valóban szeretnének létrehozni Alfa névvel egy olyan televíziós égi csatornát, ami 400 millió potenciális nézőnek kíván naponta műsort sugározni. Ünnepélyes szavakban természetesen nem volt hiány, hiszen az aláírási aktus után Horn Gyula miniszter- elnök üdvözölte a tervet — aminek előkészületeihez a magyar kormány eddig 50 millió forinttal járult hozzá —, de az ENSZ és az Európa Tanács jelenlévő megbízottai is lelkesen helyeselték, és még a pénzbeli támogatás reményét is megcsillogtatták. A fogadás pazar volt, és egy nagy álom valóban túllépett az irrealitást és a valóságot összekötő hosszú folyosó első kapuján. Az meg külön szépsége a tervnek, legalábbis a mi számunkra, hogy míg 20 kis nyelvet csak feliratozva tud majd adni ez a csatorna, öt nyelven szinkronizálva lehet az adósokat fogni és az öt közé bekerült a magyar is. Ami azért természetes, mert nekünk idehaza állandó kisebbségi érzéseink vannak, a szó szoros értelmében is, pedig csak Európában 15-16 millió ember érti és tudja használni a nyelvünket, és ezzel egyáltalában nem tartozik a kicsik közé. Szívmelengető része volt az aláírási aktusnak, hogy szerbek, horvátok, bosnyákok sorban ellátták kézjegyükkel az okiratot. Ha van értelme egy ilyen televíziónak, akkor elsősorban éppen az, hogy e térségben a megbékélést, megértést szolgálja. Csakhogy: Budapestre jámbor, jóindulatú művészek, szerkesztők, újságírók jöttek el, közöttük olyan világhírű rendezők, mint a cseh Jirzy Menzel, vagy az orosz Elem Klimov. Könnyű nekik megegyezni, közöttük valóban nincsenek ellentétek. Csakhogy ez a mennyei Alfa nem működhet a kormányok beleegyezése, támogatása nélkül. Márpedig elég, ha meghallja mondjuk a... — ne is mondjuk, könnyű kitalálni milyen kormányokról lehet szó —, hogy az öt szinkronizált nyelv között benne lesz a magyar, de az ő nemzetének nyelve nem, mert hát csak 5-6 millióan beszélik, máris kész a botrány, a tiltakozás, a kilépés, bármit gondolnak a közreműködő művészek. S a nyelv csak az egyik lehetséges konfliktusforrás. Itt vannak azonban maguk a művek. Ezek nem okoznak konfliktust csak... Jó ötletnek látszik, hogy 25 országnak olyan film-, képzőművészeti és zenei értékei vannak, amelyek bőven elláthatnak egy ilyen csatornát programokkal. Pompás, mondhatnánk erre a javaslatra az első pillanatban és eszünkbe jut: milyen szívesen nézünk mostanában a Duna Televízióban régi magyar filmeket. Szórakozva figyeljük, hogy apáink, nagyapáink vagy már mi magunk milyen ruhákba jártunk, kik voltak akkor a népszerű színészek s még az is feltűnik, hogy az a kor, amiről olyan egyoldalúan beszélnek manapság, sokkal árnyaltabb lehetett, erről tanúskodnak a filmek. Am mit kezdjünk mondjuk a grúz félmúlttal, amiről semmi fogalmunk nincs, a színészekkel, akiket sohase láttunk? Pláne az albán vagy akár a lett film- és zeneművészettel? Nem lebecsülése ez a kis népek kultúrájának, csak azt jelenti, hogy ezekből is, miként a mienkből is, és a nálunk nagyobb országokéból is, általában csak a remekművek tarthatnak igényt nemzetközi érdeklődésre. A remekművek meg ugye elég ritkák. Napkelet • A KM hét végi melléklete 1995• JÚLIUS 22., SZOMBAT Örömmel ábrázolt nőalakok Nagy Lajos Imre Szepexsy Béla Hogy valaki tökéletesen megértse művészetünket, az bizony nagyon nehéz dolog! Való igaz, a művészetet nehéz tökéletesen befogadni, ezért bizony nehezen találunk olyan barátra, aki tökéletesen akceptálná gondolatainkat. Ilyen megértő kritikusra ezer évben egyszer ha bukkanunk! Mert akik értettek a művészethez, azok a legrégibb idők óta lenézték a velük egy korban élőket, s gondolataik mindig csak a múltban jártak. Nagy Lajos Imre, nyíregyházi szobrászművész kiállítása a hajdúböszörményi művelődési központban azonban cáfolni látszik ezt a megállapítást. Alkotónk tisztában van a vállalt feladat nagyságával. Munkáin mindvégig érződik az anyag tisztelete. Nehéz dolog a munkákról összefoglalóan mondani valamit, hiszen mindegyik másról szól. Ami mégis összeköti őket, az a letisztult, kiérlelt kompozíció, a felületek változatos és precíz kimunkálása. Vessük pillantásunkat a Hírhozó című munkára. A hírhozó ruháját szél fodrozza, a megtett út súlya rogyasztja lábát. Nem tudjuk, hogy ez a hír jó avagy rossz, hogy egyáltalán érdemes volt e vele elindulni. Nem tudjuk, hogy a szállított információ evangélium — örömhír — avagy Muhi, Mohács, Trianon, és akkor jaj a hírhozónak. De néki akkor is meg kell érkezni, mert küldetése vagyon. Egy másik érem a Pozitív — negatív címet viseli. Angyalszerű lény, mely önmaga negatívjába fordul, megindítva ezzel az asszociációkat. Tetézve azzal, hogy a formai szempontból negatív oldal megfelelő világítás mellett, pozitívba fordul. Nem is Próféta I. Torzó lehetne másként, hiszen nincs fény árnyék nélkül, a sötét a világos nélkül, a jang a jin nélkül. Külön figyelmet érdemelnek azok az alkotások, amelyeket Dante: Isteni színjátéka ihletett. A Matilda érem ihletője a Purgatórium XXVIII. éneke. „Lábam megállt, de szemem átemeltem a kis folyócskán, és a tarka májfák üde pompáját csodálva figyeltem, midőn megláttam egy magányos nőt ott túl énekelve járni, és egyre szedni a virágot, mellyel hímzésként volt útja telve. ” Nagy Lajos Imre örömmel ábrázol szép nőalakokat. Van, amikor kecses, törékeny figurát, mint a lány gömbön légies aktja, máskor a villoni életkedvet, bővérű testiséget sugárzó Vastag Margót alakja tűnik fel, ébresztve férfiúi gerjedelmeket. Matildát az éteri szellőben finoman lengedező drapéria vonja be, s teszi még sejtelmesebbé. Ezek a redőzött, gyűrt felületek teljesednek ki torzóin. Némelyikükön érződik, hogy a redőket, ráncokat a kelme alatt domborodóan izgató fiatal női test szervezi rendszerré, máshol kigyóbőrszerűen levedlett rétegeket láthatunk, több fázisban is, mintegy az emlékképek homályából felderengő látomásokat. Olykor játékra invitál minket a művész, elbizonytalanít, s nem tudjuk, hogy textilszerű papírt, papírszerű bronzot, vagy bronzszerű papírt látunk. Ez már dupla pszeudó, ez már tripla csavar! A Nyírség és a Szülőföldem papírplasztikáiból kibomló titokzatos alak Ceres le-. ányát, Prosperinát juttatja eszünkbe. szobrász ktallitasa Figyelmet érdemlők azok a munkák, melyek tematikailag a honfoglaláskor művészetéhez kötődnek. A Halotti beszéd című érmén a koponyavarratok mellett mint jelképes koponyavéset jelenik meg legősibb összefüggő nyelvemlékünk néhány sora az elmúlást és továbbélést sugallva. A Bezdéd, Nagyszentmiklós, Csodaszarvas, Égberagadás érmek mind-mind az ősi magyar hitvilág legfontosabb mozzanatait emelik ki. Ugyanez a formai tisztaság és kompozí- ciós biztonság jellemzi az elvontabb nyelven fogalmazódott Engram és Adaptáció sorozatokat is. Nem tudom megállni, hogy ne szóljak az újabb munkákról. A Papírsárkány című kisplasztika groteszk figurája önmaga körébe zárva rója útját akárcsak a Kis Herceg Lámpagyújtogató embere. A Zászlós figurája maga is zászlószerű formán menetel, ahogy egy zászlóshoz illik, roppantul katonásan, s nem veszi észre, hogy önmaga is csak egy jelkép része. Hiába fenyeget minket a plasztika másik oldalán pálcájával, mi tudjuk: a király meztelen. Talán nem is tudnék olyan munkát említeni, amelyik ne rendelkezne négy-öt-hat vagy még több jelentésréteggel. Ez részint nyilván tudatos alkotói folyamat eredménye, máshol tudatalatti, megint máshol én mint szemlélő magyarázok bele, de a közönségnek a befogadónak ez a jog megadatott. Képtelenség az, hogy az alkotás, melyen a művész heteken keresztül dolgozott, egy röpke pillantással befogadhatóvá válik. Az arab szőnyegszövők úgy tartják, hogy egy szőnyegben ahány csomó annyi gondolat. Márpedig egy közepes méretű imaszőnyegen nem ritka az egymillió csomó. Ez egy életre elég. Fésűskagylók a gödi pusztákon Huszadik századi barangolás a hajdani Pannon-tenger nyomában Szökési Attila Pesttől északra dimbes-dombos a táj. Homokbuckák lepik, melyeken kisebb-na- gyobb ligetek zöldellnek. Valaha — sokmillió esztendővel ezelőtt — a Pannon-tenger borította ezt a vidéket. Hullámzott az persze nemcsak itt, hanem köröskörül mindenfelé, ám e tájon látványosan hátrahagyta a maga emléknyomait. Ha az ember elbarangol e hepehupás, akácligetek, jegenyesorok és kanyargó patakmedrek szabdalta vidéken, észak felé pillantva látni fogja a Börzsöny messze kéklő hegyvonulatait. Ha meg délnek fordítja a tekintetét, az Alföldet láthatja, a sík rónát. Mert a gödi puszták vidéke, ahol egy-egy lankás dombfiajlat mögül apró falvak — Csornád, Mogyoród, Veresegyház, Fót — templomtornya mered a magasba, átmenet az igazi hegyek, meg a hamisítatlan rónaság között. Mintha ez a táj maga sem tudná eldönteni, síkság-e még, vagy már a hegyek előcsarnoka. E dimbek-dombok között kevés a látnivaló. Pontosabban szólva: kell némi makacsság ahhoz, hogy a barangoló megpillantsa, amit itt látni érdemes. A gabonatáblák, birkalegelők és ligetek közt messze fehérlő kövek meredeznek elő a homokból. Az ember tanácstalanul fürkészi őket. Nem érti, hogyan kerülhettek ide. Némelyik csak akkora, hogy a bámészkodó árnyéka eltakarja. A másik ház nagyságú. Ám a legtöbbje úgy szétmállott és összetöredezett, hogy — az omlós rögök és fűcsomók közt szerteszórva — alig különbözik a közönséges kavicsoktól. Csak épp nem gömbölyded, hanem szabálytalan formájú. Mind csupa hófehér csipke. Öblök, zegzugos horpadások lepik. Némelyik lyukacsos, szivacsra emlékeztető. Ha egyet felemelünk a göröngyök közül, s közelről szemügyre vesszük, kagylók legyező formájú maradványait pillanthatjuk meg benne. Előbb csak egy-két kagylóhéj csipkéje tűnik a szemünkbe, aztán kénytelenek leszünk megállapítani, hogy az egész maroknyi kő másból sem áll, mint kagylók összetöredezett maradékaiból. Mind sokmillió esztendeje élt, s a Pannon-tenger hagyta hátra. Hiába borította el később e tájat a folyamok fövenyhordaléka, a föld mélyében feltorlódott krétafehér kövek itt is, ott is átütik az utóbb felhalmozódott homokréteget. Ha pedig szerencsénk van — türelemjáték dolga az egész —, akár tenyérnyi, fényesen csillámló kagylóhéjak ép maradékait is meglelhetjük a kövekbe forrva. Összefoglaló névvel fésűskagylóknak mondja a tudomány eme hajdanvolt vízi lényeket, melyek csak sugaras vázukat hagyták vissza emlékeztetőül a gödi pusztákon. Ha pedig vesszük a fáradságot, és alaposan végigfürkésszük az elénk kerülő kődarabokat, itt-ott gömbforma kinövéseket is megpillanthatunk rajtuk. Lehetnek tízfilléres méretűtől zsemlenagyságúig mindenfélék. Ezek a hajdani ammonitészek (vízicsigák) emléknyomai. Minden őskori tengerben szép számmal tenyésztek, s utóda- ik-leszármazottaik ma is lakják a déli tengerek vizét. Nevüket pedig nem a fentebb tudományosság okából mondjuk latinul, hanem azon egyszerű oknál fogva, mert magyar nevük nincsen. Ahogy az ember kezébe vesz egy krétafehér, kagylóhéjak csipkézte kődarabot, s eltűnődik a régvolt időkön, tanúja lesz a korszakok váltakozásának. Millió évek örvénye tárul ki alatta, képzeletében újra körülötte hömpölyög az a hajdanvolt tenger — élőlényei milliárdjaival —, mely valaha itt hullámzott a pusztaság felett. Ám a tündöklő pillanat, a múltidézés varázslata elmúlik, az időutazás örvénye bezárul; a kíváncsi turista zsebébe, táskájába süllyeszt néhány mutatós, kagylóhéjak csipkézte kődarabot, egy-egy tengeri sün és ammonir tész maradványát, s újra a jelen pillanatba fúrja a tekintetét. Figyeli a magasban köröző vörösvércsét, a légben bukfencező gyurgyalagot. Leguggol a búzaszálon csimpaszkodó imádkozósáskához, melyet áj- tatos manónak is mondanak furcsa mozdulatáért. S elnézi a fűben szökdécselő szöcskéket, a rögök alatt harsányan zengő tücsköket, meg az őskori köveken cikázó pusztai gyíkokat, melyek itt élik a maguk csöndes, jeltelen életét. 4-
