Kelet-Magyarország, 1995. július (52. évfolyam, 153-178. szám)
1995-07-15 / 165. szám
1995-JÚLIUS 15; SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete [Q Amikor már elveszte Egyre nagyobb a szakadék kelet és nyugat között A z első percekben még nehéz megmondani, melyik a nagyobb: a hőség, vagy az elkeseredettség. A na- ményi kórházért tüntetőket ugyanis kezdetben alig érdekli, hogy déli két órakor szinte vihrál a levegő, hogy árnyékban is jóval túlszalad a harminc fokon a higany. Kezükben táblákat, lelkűkben bizonytalanságot cipelnek, s csak jönnek, szervezetten vonulnak, Vásárosnamény, s a kórház vonzáskörzetéhez tartozó harmincegy település negyvenkétezer lakója képviseletében viszik utcára gondjaikat... „A küzdelem a vásárosnaményi kórházért közös ügyünk!” „Kórház: Remény: Élet!: Egészség!” „Nem akarunk messzire utazni a gyógyulásunkért!” „Nekünk kell a naményi kórház!” — olvasható az egyforma táblákon, melyeket a magasba emelnek az emberek. A tüntetőkre rendőrök vigyáznak. Minden sarkon áll belőlük egy, hogy elterelje a forgalmat, megálljt parancsoljon az autóknak. A menet a polgármesteri hivatal mögötti parkban ér célba, s a szónokok segítségével igyekszik célbajutni ügyének megoldásában is. Hegedűs Antal naményi polgármester röviden beszél, a lényeget mondja el: a bizonytalanság régóta tart, a naményi kórházat a bezárás veszélye fenyegeti, ez ellen tiltakoznak ma az érdekeltek. Hegedűs Antalt a kórház egyik dolgozója követi, aki szemmel láthatóan gyakorlatlan a nyilvános szereplésben, ráadásul hamar elérzékenyül. — Egy ilyen rendelkezés a vidéki szegényeket sújtja, akiknek épp olyan fontos az egészség, mint bárki másnak, mint a városokban élő állampolgároknak. — Eddig jut, s szava a sírás miatt elakad. A pillanatnyi szünetet kihasználva közbekiált valaki: — Igaz! Kimondom! Ha nem tetszik, vigyenek el! Míg az egyik rendező csendben figyelmezteti a kiabálót, addig a hallgatóság tapssal biztatja további beszédre a szónokot, aki még elmondja, minden ember egyenlő és fontos, meg hogy egy város rangját a kórház is emeli, elvesztése ellen tehát joggal tiltakoznak a beregiek... — Szó sincs elvesztésről, ez soha el sem hangzott eddig — méltatlankodik a jelenlévő Együd János, a megyei közgyűlés al- elnöke, akinek a szabolcsi intézmények átalakításában igencsak nehéz szerep jutott: az államkassza állapotát, a felülrőljövő elvárásokat igen jól ismeri, de szinte naponta tapasztalja, az észérvek és érzelmek, netán érdekek csatájában olykor bizony nem könnyű dönteni... Nagyvarsány polgármestere, Szűcs Ilona a kórház történetéből idéz, azokra az időkre emlékezik, amikor hatvan ággyal megnyitotta kapuit, majd huszadik születésnapjára már kétszázharmincöt ágyat és hírnevet vívott ki magának. — Ki hibázott és hol, hogy most a bezárás ellen kell tiltakoznunk? — hangzik a szónoki kérdés, melyre jön is rögvest a felelet, mégpedig újabb tények formájában. A rossz utak, a csapnivaló telefonhelyzet, a mentőszolgálat hiányosságai azt támasztják alá, a naményi kórházra nem csak eddig lók saját személyes tapasz- talataikat, A kórház, melynek sorsáért Naményban tüntettek Beszédes transzparensek volt, ezután is nagy szüksége lesz a beregi népnek. — A városban elég akár két perc, nekünk olykor két óra is kevés a kórházba- jutáshoz. Esélyegyenlőség ez? Nem hiszem. — hallhatják a tüntetők Nagyvarsány első emberét, akinek szavait többször szakítja meg a taps. Közben nemcsak a hangulat, a levegő is tovább forrósodik. Sokan az árnyékba menekülnek, a pulpitus előtt egyre fogy a tömeg. A lombok alól helyeselnek, tapsolnak vagy éppen könnyeznek az emberek, akik leginkább akkor érzékenyülnek el, amikor a felszólaegyem sorsukat és tragédiájukat sorolják, olyan eseteket, amelyek azt támasztják alá, hogy az időben érkező segítség életet jelenthet. Van aki az unokájával, van, aki házastársával példálózik, könnyek nélkül azonban senkinek nem sikerül elmondania a betegséggel, halállal kapcsolatos élményeket... Annyi bizonyos: a megszólalók nem csak az értelemre, az érzelmekre is hatni tudnak, szavaikból kiderül, a felelősöket keresik, azokat, akik miatt immár hetek óta bizonytalanságban kell élniük, pedig nem várják a sült galambot: a települések nemrég társulás létrehozásáról határoztak, az összeadott pénzekből a kórházfenntartásra és a betegszállításhoz nélkülözhetetlen rohamkocsira fizetnének. Vojnik Mária, a Megyei Orvoskamara képviseletében arra kéri az illetékeseket, mentsék meg a naményi kórházat, oldják fel a régóta tartó bizonytalan helyzetet. — Azért vagyok itt, hogy a kamara nevében is megértésemről és együttérzésemről biztosítsam Önöket. „Amikor már elvesztetted, akkor tudod meg, Elek Emil felvételei mennyire szeretted”. Úgy látszik, ma nagy sikerük van itt az idézeteknek, mert Siket Gyula helyi lakos a fenti szavakkal igyekszik illusztrálni mondanivalóját, mint ahogyan a sajátjai mellett másoktól is kölcsönzi a szavakat a következő felszólaló, Kása Andrásné tákosi lakos is. — Minden Isten akaratából történik, vizsgáljuk hát meg magunkat, mi vajon megtettünk-e mindent azért, hogy a számunkra oly kedves kórház megmaradjon, vagy csak várjuk, Petőfi óta, hogy eljöjjön a Kánaán? A naményi kórház fennmaradásáért már eddig is sokat tettek a megye parlamenti képviselői, akik közül a választókerület honatyái, Iványi Tamás és Kiss Gábor is jelen vannak. Mindketten kormánypártiak, így egyesek számára talán érdekesnek is tűnhet, hogy épp egy kormánytervezet ellen tüntetnek. Kiss Gábor szolgál a jelenlévőknek magyarázattal. így beszél: — Önök akár furcsának is találhatják, hogy kormánypárti képviselőként most itt állok, pedig egyszerű a magyarázat: a kórházról hozott döntéssel nem értek egyet. Azért nem, mert szerintem egyre nagyobb a szakadék az ország keleti és nyugati fele között, s úgy gondolom, kell lennie olyan megoldásnak, amely csökkenti az itt élők terheit. Meg vagyok győződve arról, hogy a beregi emberek érdekeinek érvényesítéséhez szükségesek az ilyen megmozdulások. Visszautalok az előttem szólók egyikének szavaira, aki Lukács evangéliumából hozott idézetet. „Amint akarjátok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, aképpen cselekdjetek ti is...” Egy kormánynak az ilyen hangokat meg kell hallania. Önöket pedig arra kérem — mondja a képviselő befejezésül, legyenek azok mellett, akik ebben az ügyben értelmes megoldásokat keresnek. A tüntetés lassan végéhez közeledik. A szervezők egyike felolvassa azt a petíciót, amelyet több mint tizenötezer aláírás hitelesít, s amelyet a kormány illetékeseinek nyújtanak majd át a naményiak. A tömeg szétszéled, indul a kocsikhoz, buszokhoz, hogy ismét visszatérjen abba a faluba, amelynek sorsáért tüntetett. Tette ezt azért, mert úgy érzi, sorsáról és jövőjéről nélküle döntöttek a döntésre kijelöltek... (A petíció eljutott Szabó György miniszterhez, aki — a beregiek képviselőivel folytatott tárgyalás után — sajtótájékoztatón jelentette be: „az idén biztosan nem fogja kezdeményezni a kórházi ellátás megszüntetését Vásárosnaményban.” Itt tartunk most...) Kovács Éva a km vendége Színház és sport, sport és színház Szőke Judit Gyalog mentem a munkahelyéig, egy hétköznap, kora reggel. Nyíregyháza mellékutcái ébredezőben voltak, nyújtózkodtak a muskátlik, kókadt álmukból keltek a galambok. A Bujtosi Szabadidőcsarnok hatalmas épülete éppcsak kezdett megtelni a dolgozókkal. Tompa Andor lassan már úgy hozzátartozik a városhoz, mint maga az épület. Pedig nem vagyok tősgyökeres nyíregyházi, „csak itt rekedtem” — ezt egyáltalán nem úgy mondta, mint aki megbánta a helycserét. Berettyóújfaluból került 1972-ben a tanárképző főiskolára. A földrajz-testnevelés szak elvégzése után a Vasutas Sportklubnál dolgozott, majd újra a főiskolára került, immár tanítani, aztán újból a sportklub, a Buszacsa, majd a Móricz Zsigmond Színház, s megint, ekkor már hosszabb távon, a csarnok következett. Életútját két egymástól látszólag távoleső világ, számára maga a szerelem töltötte ki: a sport és a színház. Világéletében soha nem értette, ezért csodálta a színészeket, hogyan tudják szinte egyik óráról a másikra az agyukat úgy „rekeszelni”, hogy nem keverednek össze a szövegek, a figurák, a jellemek. Ez a csodálata csak tovább erősödött, amikor a kulisszák mögé is bepillanthatott. A két év csak papíron, munkajogilag zárult le, mert mai napig bejáratos a deszkákhoz, gyakran benéz, hazamegy. A csarnokban szervezési osztályvezetőként eltöltött idő alatt nagy hasznát vette a színházi gyakorlatnak. Minden ember nagy döntés előtt áll, amikor muszáj választania, Tompa Andor számára eddig egyetlen verzió sem volt csalódás, megbánás. A jeler1“" vezetése alatt a ló, mindösszesen akár ötezer látogatót befogadó intézmény felfogható úgy is, mint egy kicsit sportos Tompa Andor küllemű színház, s úgy, mint színháziasítható küzdőtér és fedett pálya. A kihívás, a lehetőség éppúgy benne van, mint a bukás és dicsőség. S talán ez vonzza őt, meg a szépség, az izgalom, s a kockázat. Mint ahogy ezt szereti a sportban is, ezt élvezte atlétaként is. Meg kellett persze tanulnia gazdálkodni is, tárgyalni menedzserekkel, akár világsztárokkal. Azt az évi 50-60 milliót egy pillanat alatt el lehet költeni, ha nem vigyáz az ember. Az egyik legfontosabb fogás, technika Tompa Andor szerint a korrektség, s az elv: soha ne hazudj. Eddig még nem volt olyan alkalom, foglalkoztassák bárhol is, amikor a hobbi ne esett volna egybe a munkájával. Milyen irigylésremél- tó, milyen szerencsés! — mondhatják sokan, akiknek ez a kettős öröm nem adatott meg, mindig csak vágytak rá. Ráadásul egyik munkahely sem az a klasszikus nyolcórás volt. Ma is be-benéz este még a színházba, vagy kikukkant egy-egy edzésre, hazafelé menet töri a fejét egy-egy kihasználtsági akción, leszalad egy kicsit kondizni, kispályás focizni, na és persze ott vannak a kártyaszeánszok. Neki az természetes, ami másnak, ha nem imádná, amit csinál, teher, nyűg lenne. Erre szokták mondani: a munkája az életformája. S hogy mi a minden ízében sportoló kedvence? Ha már mindenképpen rangsort akarok, akkor a válasz: a küzdő és a technikai sportokat nem kedvelem annyira. De amiben labda van, az igen... Sportban mindenevő. Egyszóval nem az á jellegzetesen otthonülő típus. Felesége, aki matematika-rajz szakos tanár, naná, hogy megszokta ezt — annak idején az EFOTT első tájfutóversenyét vegyespárosban ők nyerték. Lányai is szeretnek mozogni. Ahogy sorolja az éves, hónapos, napi, órás teendőket, ahogy csillog a szeme, amikor 1996 „nagy dobásáról”, a férfi főiskolai kézilabda-világbajnokság megrendezéséről beszél, megjegyzem: nálad is vágtathat az idő. Lassú bólogatás. Már összecsuktam a jegyzetfüzetem, amikor kimondta, ami a beszélgetésből addig hiányzott. Az életfilozófia nyilván „sportos”: — Nagyon lényeges, hogy nem szabad veszíteni, mindig készülni kell a következő próbára. Ha el is keseredek, igyekszem gyorsan túllenni rajta, mert a sikertelenségbe bele lehet őrülni. Nem tudom elfogadni, hogy a kudarc minden porci- kájában kudarc... á, dehogy. Balázs Attila felvétele
