Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-03 / 130. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete tárlat Koszecz Sándor képei Csendélet A békéscsabai rajztanárról, festőről viszonylag keveset tudunk. Személyes, baráti kapcsolatok révén jutottak el a művei Csengerbe, ahol — mintegy harminc alkotást felvonultató — tárlata még megtekinthető a Helytörténeti Kiállításon. Az iparművészettel, nemezkészítéssel is foglalkozó képzőművész bemutatott anyagának tematikája a tájképek, csendéletek világába viszi el a szemlélődőt. A kollekcióban helyet kaptak grafikák, portrék, tanulmányrajzok. Mint megtudtuk, a csen- geri relációit továbbra is ápolni szándékozó művésztanár a nyár folyamán amolyan mini-alkotótábort szervez a város és környéke gyermekeinek. Az együttlét idején a foglalkozások on a tanulók megismerkedhetnek a nemezkészítés fortélyaival, s elleshetnek néhány mesterfogást az alkotóművészet más területeiről is. Köröspart Vízpart A Örökre elmaradt dedikáció Hat legszebb fiatal évét tölti a legkegyetlenebb körülmények között Kiss József Páskándi Gézától nincs dedikált könyvem. Pedig mindketten a Partium porából vétettünk, szinte egyazon időben koptattuk Bukarest flaszterét, próbálgattuk a magyar szerkesztőségek írógépeit, együtt tanultuk a „többség” nyelvét, a Dimbovita partján közösen álmodtuk a boldog jövőt. Nincs dedikált Páskándi-könyvem, mert ezért vagy azért mindig elnapoltuk a műveletet a nemesebb alkotás érdekében. S lám mi lett a következménye: nem lesz dedikált kötetem a drága baráttól, mert a sors immár kivette kezéből a tollat, örökre elnapolná vált a nekem szánt dedikáció... Ráérzés? Véletlen? Telepátia? Tény az, hogy immáron hetek óta lapozom, olvasom A sírrablók című regényét. Nézem a borítólapra nagyított képmását, fürkészem közismert marcona tekintetét. Napokon át a beígért, elmaradt dedikáció mikéntjét forgatom fejemben. Kedves irodalmi vitapartneremnek is hosszan beszélek Gézáról, hogy Páskándi Géza alig nyolcesztendős korában megírta első költeményét. Azt is gondosan megjegyzi vitapartnerem, hogy a költő a dimbes-dombos üdülővidéken, Szatmárhegyen látta meg a napvilágot 1933. május 18-án. Majd tizenhat évesen elhagyja Szatmárnémetit; Bukarestbe került, az Ifjúmunkás szerkesztőségébe újságot írni, világot megváltani... A sors tragédiája, furcsa játéka? Démonok, múzsák műve? Május 19-én, a költőíró születésnapi évfordulója utáni napon telefonhoz kérnek. A kedves irodalmi vitapartnerem lehangoltan mondja a számomra megdöbbentő hírt: a rádió most közölte, Páskándi Géza eltávozott az élők sorából. Nekem már soha sem lesz dedikált könyvem a földitől, sorstárstól egyik legrangosabb barátomtól — villant át agyamon a gyászhírre való első reagálásom. Állok... bámulok... hallgatok, miközben görcsösen markolom a telefonkagylót. így ér fel lassan tudatomig a sors kegyetlen cselekedete: egy jóbaráttal ismét szegényebb lettem anyaországi nagy magányomban. De csakhamar rádöbbenek: mi ez a bánat az egyetemes magyarirodalom, de talán a világirodalom vesztesége mellett? Hiszen Páskándi Gézát nem lehet egyéneknek kisajátítani, hagyatékként osztani. Ő az összmagyarság égtartó embereként bizonyított, az összmagyarság irodalmának, a világirodalomnak alkotott örök, halhatatlan műveket. Igaz, néha akarata elleni kihagyásokkal, megszakításokkal alkotott, mert az irodalom mély tengere felé vezető útja nem volt akadálytalan. 1953-ban például bánatosan búcsúztunk egymástól: lapja, az Ifjúmunkás a már kezdődő sovén politika következményeként zárta kapuját. Géza csomaPáskándi Géza Balázs Attila felvétele golt, indult Kolozsvárra. Vagyis „kényszerből” került a Bolyai Tudományegyetem bölcsészeti karára. 1957-ig koptatta az egyetem padjait, miközben folyton publikált. 1956-ban már nem csak az egyetem, de az irodalom berkeinek is megbecsült embere, kire a „szakma” is felnézett. Csoda hát, ha az akkori magyarországi események hatására minden józanul gondolkodó magyar és minden más kisebbségi egyetemi hallgató Páskándi Géza költő-író véleményére is kíváncsi? S ő nem késett a megnyilatkozással. Ama inkriminált kolozsvári diákmemorandum kidolgozásában, kiegészítésében aktívan vesz részt. Mire aztán gyorsan jön a „többség” diktatúrájának válasza: 1957 áprilisában letartóztatják és június 15-én elítélik. Hat legszebb fiatal évét tölti a legkegyetlenebb körülmények között: szigorított börtön Kolozsvárott, Szamosújváron, s mert a mindennapi változatos kegyetlenkedés sem töri meg a nyakas magyart, következik három év fokozottabb kínzás, a Duna Delta „Gulágja”. 1963-ban csontbőr állapotban szabadul. Nem keresi a megtorlást, a „visszavágást”, noha a test, a szellem a már-már kibírhatatlan hat év kínzásaira folyton emlékezik. Jön a belső sürgetés: írni, írni, mindent kiírni, elrabolt időt pótolni, alkotni. Isten hangot, színt és illatot ad számára bőségesen, s ő énekelve alkot: Holdbumeráng, Az eb olykor emeli lábát, Tű foka, A vegytisztító becsülete, Beavatkozás — íme a köteteinek címe. Egy-egy drámájának megírására (szinte hihetetlen, de így igaz) 10-15 napot engedélyez magának. S micsoda drámák! Micsoda mondanivalók! Mégsem elégedett. Minden akadály, bot- lasztás, ármánykodás, alattomos rágalmazás, meg nem értés ellenére szabadulása után rövid idő múlva a „szavak nagyfejedelme” rangos jelzőt kapja meg az irodalom értőitől. S talán éppen e kiemelés állítja oly reflektorfénybe, hogy elnyomói, a szavától-hangjától is reszkető ellenségei újból akcióba lépnek ellene. Gyorsan sűrűsödnek a fenyegető jelek a „rakoncátlan” erdélyi író feje felett. A párt központi napilapja, a Scintea olymódon támadja, hogy csak az asszimiláció vagy a kivándorlás között „választhat” a szavak nagyfejedelme. 1974-ig állja a támadásokat, s aztán a korábbi börtönkínzások vissza-visszatérő rémisztő emléke győz: a kivándorlást választja az alkotás érdekében. Anyaországának keblén jönnek-jönnek a művek: Erdélyi triptikon, A sárikás anyós, A szalmabábuk lázadása, A szörnyszülött, A szabadság színeváltozásai, A rejtekhely, Távollevők, Diákbolondítók, Lélekharangok, A sírrablók. Meg a temérdek publikáció a lapokban, folyóiratokban! Filmek szövegkönyve. Vers itt, vers ott. Majdnem két évtized kellett az áttelepe- dés után ahhoz, hogy jöjjön már az elismerés, hogy tagja lehessen a Magyar Művészeti Akadémiának. Aztán jött a József Attila-díj, az 1956-os emlékérem, s végül 1993. március 15-én a sokak szerint megkésett, de nagyon kiérdemelt Kossuth-díj... Határon innen és határainkon túl is siratják hát a korunk legnagyobb abszurd színműírójaként számon tartott örök zsör- tölődőt, a szavakkal mesterien zsonglőrös- ködő költőt, az autentikus regényeket, rövid írásokat alkotó nagy gondolkodót. Tollát letette, a dedikálást befejezte. PÁU GÉZA: Palackba zárt életutak Már éjfél körül járt, amikor a fővárosból hazalátogató barát, az örökléstan tudományos kutatója csöndes megadással le szerette volna zárni az éjszakába nyúló disputát. Barátja legnagyobb megrökönyödésére nagyjából a következőket jelentette ki: — Mindnyájan palackba vagyunk zárva. Tapogatjuk, feszegetjük, nyomkodjuk a palack kupakját. Belülről. De hidd el nekem, a palack nem fog engedelmeskedni. Csak araszolgatunk, tapogatózunk a nagy humángenetikánkkal, tudományos dolgozatokat, értekezéseket adunk közre az emberről, de mindez a palackon belül történik. Igazában palackba zárt emberkék vagyunk, s fogalmunk sincs róla, honnan jöttünk, s főként hová tartunk... Talán a fáradtság lehetett az oka, hogy a házigazda — aki megmaradt köztiszteletben álló vidéki tanárnak — percekig szótlanul meredt maga elé. Nem lehetett tudni, vajon foltokban legalább felfogta-e, mire gondol a tudós barát, vagy a hallgatása az igenlés, a helyeslés néma jeleként is felfogható. Aztán, mint aki önmaga révede- zéséből ébredezik, inkább magának címezve a szemrehányó szavakat, mint a barátjának. — Soha nem fogom megbocsátani magamnak, hogy nem figyeltem szegény apám szavaira, amikor az őseiről, azaz az én őseimről beszélt. Hányszor és hányszor elismételte a már unott történeteket a dédnagy- apjáról, a nagyszülőkről. De amíg az ember fiatal, nemigen törődik az őseivel, kik voltak, milyenek lehettek. Aztán elérkezik az idő, talán nem is kell nagyon öregnek lenni hozzá, amikor az embert elkezdi foglalkoztatni, vajon ki is vagyok én, milyen emberek lehettek az őseim, kiktől mit kaptam a génekben, amelyek isten tudja hány száz év múltán is, talán meghatározzák a személyiség legfontosabb vonásait. Hány száz, ezer, tíz vagy százezer ősöm jó vagy éppen rossz tulajdonságai ötvöződnek, összegeződnek bennem, vajon mi az, ami végleg elveszett az idők során, amivel éppen szegényebb vagy netán gazdagabb lettem. Erre adjon választ nekem a tudomány. Ez azért túl drámaian hangzott még a tudós fülének is, bár ő igazán hozzászokott a szokatlan megközelítésekhez. Mégsem vált parttalanná az eszmecsere, az örökléstan kutatója átsegítette a beszélgetést az eredeti, kissé humorosabb, derűsebb lejtőire. — Nem akarom tompítani az aggályaidat, amit édesapádról mondtál, de nem hiszem, hogy közelebb jutottál volna a lényeghez — folytatta fejtegetését a barát. — Ismerünk ugyanis olyan családfákat, amelyek öt-hatszáz évre, sőt, ennél is messzebbre vezetik vissza az embert a múltba. De mindez csak lexikális, verbális ismeret az ősökről. Megtudhatod, hogyan hívták őket, miből éltek, hogyan haltak, s még számos külső tényezőt megismerhetsz, de a személyiség belső titkos mozgatórugóit már aligha. Megint ott tartottak, hogy végül is a semmiből jövünk és a semmibe megyünk, azaz legyünk egy kicsit szalonképesebbek magunkhoz, az ismeretlenből jövünk és oda is tartunk. A fantázia erejével, a filmek, regények jóvoltából áttételesen megélhetjük ugyan, milyenek lehettek az őseink, szegények, gazdagok, hősök, gyávák, gonoszak, földönfutók, vagy másokat arra kényszerítők. De ne feledjük, a filmek, regények is a palackon belül ábrázolják a szerzők által megidézett ősöket, s meglehet azok egészen másak voltak, mint amilyennek megálmodjuk őket. Miért is ne álmodhatnánk magunknak erényes, melegszívű, csodálatos ősöket? Elvégre, utólag mi magunk keltjük életre őket képzeletünkben. — Az a baj, hogy ezekben a filmekben az ember többnyire igazolást, bűnbakot igyekszik találni az elődökben. Például az agresszív ösztönökért az ősöket teszik felelőssé, mondván, ők hagyták ránk a temérdek rossz tulajdonságot. Vagyis azt sugallják, ami az emberben rossz, az mind az ősöktől való „ajándék”. Nem tehetünk róHíd Elek Emil reprodukciói
