Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)

1995-06-03 / 130. szám

1995■ JÚNIUS 3„ SZOMBAT Azt mondják, az apostolok gyávák voltak, nem mertek kiállni a nép elé az örömhír hirdetésével. A pünkösd valahogy a karácsony és hús­vét árnyékában van, mindig egy kicsit hát­térbe szorul. A gyerekek a karácsonyt sze­retik, mint az ajándékozás ünnepét. Akik teológiailag gondolkodnak, azok tudják, hogy a húsvét az ünnepek ünnepe, hiszen Jézus feltámadása a kereszténységnek az az alapténye, amire egész hitünk épül — mondta dr. Péteri Pál katolikus plébános. — Amennyiben megszokott dolog, hogy a templom tele van az éjféli misén vagy fel­támadáskor, ugyanez pünkösdről nem mondható el. □ Mi a pünkösd titka? — Pünkösd jelentősége óriási. Az első pünkösd elindította az egyház életét, Krisz­tus tanításának terjedését. Addig az aposto­lok gyávák voltak, nem mertek kiállni a nép elé az örömhír hirdetésével. Amikor azonban a szentlélek lángnyelvek alakjá­ban leszállt rájuk, egyszerre bátrak lettek, s fennhangon hirdetni kezdték Jézus Krisz­tust. Tették mindezt olyan hatással, hogy az apostolok cselekedeteinek leírása alapján az első pünkösdkor háromezer ember meg- keresztelkedett. Ettől kezdve szakadatlanul nőtt a hívek száma. Ma a világon több, mint egymilliárd keresztény van. Még ha különböző vallásban élnek is, abban mind­nyájan egyek, hogy Krisztust tartják meg­váltójuknak. Pünkösd tehát a szentlélek leszállásával elindította az evangélium terjedését. Mi­vel ez a munka mind a mai napig folyik, ezért pünkösd nem történelmi emlékezés, hanem egy folyamatnak a megünneplése. Ezt hittanórán, amikor a három isteni sze­mély működését próbálom emberi módon magyarázni, úgy nyomatékosítom, hogy a világot az atya teremtette, a fiú megvál­totta, a szentlélek megszenteli, mert a pün­kösd folytatódik ma, és folytatódni fog az idők végéig. A megszentelés munkájának soha nincs vége. □ Változott-e az idők folyamán a szent­lélek eljövetelének megünneplése? — Régebben, a második vatikáni zsinat reformja előtt pünkösdnek ugyanúgy meg­volt a kiváltságos nyolcada, mint a húsvét- nak. Pünkösdkor egy hétig a misék szent- lélekről szóltak, minden napnak saját misé­je volt. A húsvéti időnek pünkösdvasár nap estejen vege van, pünkösd más­napja már az évközi időhöz tartozik, hét­köznap. Ez a nyolc­napi ünneplés a li­turgikus reform óta megszűnt. Hogy ez jó vagy nem, nyil­ván nem én vagyok hivatott eldönteni, de én mindig hang­súlyozom pünkösd nagyságát, tekintet­tel arra, hogy a szentlélek megszen­telő munkája nél­kül, Jézus megváltó munkája az egyes ember életében eredménytelen, hiá­bavaló lenne. Ah­hoz kell a szentlélek állandó segítsége, hogy mi a megvál­tás gyümölcseit sa­ját életünkben ka­matoztatni tudjuk, és képesek legyünk a kegyelemmel, a szentlélek ajándéká­val együttműködve keresztény életet él­ni. □ Hívőnek és nem hívőnek milyen üzenetet fogalmaz­na meg most, 199S pünkösdjén? — Pünkösd mind­nyájunknak a meg­erősödést, a megvi­lágosodást jelenti, hogy tudjuk hitün­ket jobban megis­merni, és tudjunk hitünk szerint élni. A máriapócsi kegytemplom Amikor mi pünkös­döt ünnepiünk, akkor tudatosítjuk ma­gunkban azt, hogy az élő egyházhoz tar­tozunk, amelyben a szentlélek ma is mű­ködik. A nem hívők számára mindez egy más világnak az üzenete, amelyből ők kivonják magukat. így a kegyelemről a megszente­lésről elmondottak idegen fogalomként Elek Emil felvétele hangzanak számukra, mert az ő életük­ben az anyagi világ és javai játsszák a dön­tő szerepet. Az embernek viszont az egyik legértéke­sebb tulajdonsága a nyitottság. Nyitottság a másként gondolkodó és hívő ember felé, mert aki nyitott, az mindig képes értékek befogadására. Pünkösd, az örök ünnep A gyerekek a karácsonyt szeretik, mint az ajándékozás ünnepét Elek Emil illusztrációja la, hogy olyanok vagyunk amilyenek, mert a gének uralkodnak felettünk, mi csak azok rabszolgái vagyunk. Ez már az időközben a csevegésbe csöp­pent feleség véleménye volt, akit eleinte ki­fejezetten untatott a magasröptű eszmefut­tatás. Úgy érezte, egy tudományos tanács­kozás kellős közepébe csöppent, nem pedig két régi barát meghitt beszélgetéseinek ta­núja. Aztán ő is lassan belelovalta magát a szellemi játékba, amelynek lényege az, próbáljuk kitalálni, kik és milyenek lehet­tek az őseink... — Sok mindennek készen kapjuk a csí­ráit, de az már nem az ősökön múlik, hogy abból milyen termés sarjad. E közismert gondolatot a vendég idézte, aki óvott at­tól, hogy a génekben rejlő meghatározó­nak vélt erőt bárki is mindenekfelettinek képzelje. Azzal folytatta, hogy nemrég a kezébe került az apai dédnagyapa fényké­pe, akiről a családi szájhagyomány azt őriz­te meg, hogy igen nagy rabja volt az alko­holnak. Annyira, hogy elitta, eldorbézolta az egész vagyonát, földönfutóvá lett. — Sajnos, a fia, a nagyapám, akit én nem ismertem, szintén nagy barátja volt az italnak. Az apám viszont soha nem vette a kezébe az italos poharat, csakúgy, mint én. Ezt csupán azért hoztam szóba, hogy cáfoljam a gyakori hiedelmet. A gének ere­jét ugyanis nagy valószínűséggel megtörheti az ember erős akarattal, tudatos életveze­téssel. De volt még egy másik szomorú do­log is az elődeim életében. Ez a másik, az anyai ágon járt sok szenvedéssel, ugyanis három egymást követő generációnál szinte kísértetiesen tovább öröklődött az életunt- ság, az öngyilkosságra való hajlam. Ötven­éves koruk táján az ükanyáim önként meg­váltak az élettől, öngyilkosok lettek. Ké­sőbb, szerencsére ez is megtört. Remé­lem nem bukkan fel újra a kései utódok­nál. A vendég osztotta meg eddig ki nem mondott titkát az elődök nem éppen lélek­emelő dolgairól. S jóval túl az éjfélen még terítékre került a mindenkori felelősség: va­jon mennyiben tudjuk befolyásolni, hogy milyen öröklött vagy szerzett tulajdonsá­gokat, alapvető vonásokat adunk tovább az utánunk következő nemzedéknek. A fá­radtsággal küszködve még néhány percig elmeditáltak arról, tényleg feltörhető-e a burok, amiben élünk, mégpedig belülről, a saját magunk erőfeszítései, sokszor nekifu­tásai révén, vagy sem. Végül a háziasszony monológja tett pontot átmenetileg az iga­zában befejezhetetlen csevegés végére. — Lehet, hogy érzelgősnek fogtok tar­tani, de én ismeretlenül is szeretném sze­retni az elődeimet. Bármilyenek is voltak, mert az élet folyamatosságát, azt, hogy most itt vagyok veletek, mégiscsak nekik köszönhetem. De ugyanígy szeretném sze­retni az utánam jövő nemzedékeket is, ha lesznek ilyenek, akik talán sok év, sok száz év múltán ugyanígy felteszik maguknak a kérdést: ki vagyok én, honnan jöttem és hová tartok. Igazában csak a génjeimen ke­resztül tudok üzenni nekik a jövőbe. Az­zal, hogy az értékesnek vélt tulajdonsága­imat őrzöm, erősítem magamban. Hátha majd hasznuk származik belőle. Sajnos visszajelzést már nem kaphatok. így talán mégis igaz, hogy palackba zártak vagyunk. De érdemes feszegetni a kupakot... MÚZSA Csanády János: Az utolsó lap Üzengettem eleget életemben galamb-röptette tábori lapon, s a remény szárnyain fellebegtem, a Nap volt aranyló galambdúcom. Verejtékem agyagos, mészköves kavicsbozót füvére sisteregve bulit, mint a vércsepp izzó vasplatóra, mert végigmentem közben az úton. Előttem vasgólemek dübörögtek, a kor csodás szörnyei dögivei, — s mégis, szárnyad alá kötve vihetted a hártyapapírt szavam és szívem. Hol vagy? Vársz-e még? Centiméteren számlálom vissza én már a napok fogyó seregét — és felröptetem a Galambdúcból utolsó lapom. Takács Imre: Jelenetek a kertben Susmorogni akármit mégse lehet. Zörgetni dobverőt se, labdát se gurítani. Erősen lejt a kertem, és tűzve oszlopokkal. Kökénybokrot is ültettem, az se kell már. Egyvalaki hiányzik, aki a gulyást főzné, Riogatva engem is vissza — felejtett szerelembe, Egyenirányítva az alvásban, Sürgölődéseimhez békét biztosítva. Árva lelkem nem árva, hisz üggyel-bajjal tele, Görnyedek inkább, mintsem röpülnék föl, Olyképpen, mint a költőt gondolják röpülőnek — Tulajdonképpen a szárnyatlanok. Alvajáró arkangyalnak való ha lennék, akkor igen! Nagy István Attila: Aki elment Valaki a peronon áll és integet. A vonat már régen kifutott, még a hajnali órákban. Üres az állomás. Messze a sínek az égig érnek. A férfi előrebámul, mintha látná az utolsó vagon lámpáit, pedig nem is volt itt, amikor a vonat elhagyta az állomást. Lobog a keze, mint zászló a búcsúzkodó szélben. Aki elment, nem jön vissza. A férfi nem akarja ezt elhinni. Elindul a pénztárhoz jegyet váltani. Raszter Károly rajza

Next

/
Thumbnails
Contents