Kelet-Magyarország, 1995. június (52. évfolyam, 128-152. szám)
1995-06-10 / 135. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Kelet-Afrika csodái 5 zépszámú látogatót vonzott az elmúlt hetekben a Mátészalkai Szatmári Múzeum Kelet-Afrika kiállítása. A fekete kontinens keleti népeinek kultúráját mutatták be a rendezők, olyan tárgyakat, amelyek a jelenleg élő népek törzsi kultúrájának hagyományait tükrözik. Mintegy kétezer tárgy dicséri az afrikai emberek keze munkáját. A harci fegyverek, maszkok, pajzsok, a különleges ébenfa-faragások, szemet gyönyörködtető ékszerek közelebb vitték a látogatókat az afrikai népek életéhez. A Természettudományi Múzeum afrikanisztikai gyűjteményének darabjai tették még egzotikusabbá a kiállítást. A szavanna jellegzetes állatainak trófeái valódi afrikai hangulatot idéztek. Mind a felnőtt, mind pedig a gyermek látogatók felejthetetlen élménnyel gazdagodhattak a nem mindennapi kiállítás megtekintésével. Pajzs dárdával Jó szellem maszk Szűcs Róbert felvételei Áll Kecskeméten a fotó háza Moholy-Nagy László centenáriumi tárlata júniustól várja a látogatókat dik a gyűjtemény. Négy évvel ezelőtt a múzeum munkatársai 73 400 tárgyat vettek át a Magyar Fotóművészek Szövetségétől. Ma már kétszázezer felvételük és hetvenezer negatív) uk van, nem is beszélve azokról a technikai eszközökről, amelyek szintén történeti érdekességűek. Vannak hagyatékok, amelyekből egyszerre több tízezer tárgy kerül a gyűjteménybe, s vannak persze életművek, amelyekből egyetlen negatívot sem tudna megvásárolni a múzeum, olyan magasra értékeli őket a világ műkereskedelme. Moholy-Nagy László egyetlen képéért például ötvenezernél több dollárt is fizetnek az Egyesült Államokban. Csillagászati az összeg. Magyarországon természetesen megközelítő nagyságrend is csak jó néhány év múlva alakulhat ki. Márpedig itt is arra van szükség, hogy a fotó erkölcsi és materiális szempontból egyaránt értékén kezelve jelenjen meg a gyűjtők, kiállításlátogatók előtt. Ehhez persze szaklapokra, könyvkiadásra, galériahálózatra is szükség lenne — s itt, most mindenből csak egy kicsi létezik még, amolyan csíraként. Kiállításaival, kiadványaival is hiánypótló szerepet játszik tehát a múzeum, évi Légből kapott képek — ezzel a címmel nyílt kiállítás a közelmúltban a Magyar Fotótörténeti Múzeumban, Kecskeméten. Mintegy negyven magyar és külföldi fotográfus munkái érzékeltetik, hogy hiába készült a fotótörténet képeinek kilencven százaléka szemmagasságból, igen izgalmas látványt kínálnak azok is, amelyek madártávlatból vagy békaperspektívából, vagyis a megszokott nézőponttól kilencven fokkal eltérve ábrázolják a világot. Persze a világ akkor is izgalmas, ha a nézőpont mindennapi — a lényeg, hogy a kép fennmaradjon, megőrződjön valahol. Petőfi dagerrotyp arcképe nélkül például nemcsak a fotótörténet, hanem az egyetemes magyar kultúra lenne szegényebb, de sorolhatjuk azoknak a fotóriportereknek vagy művészeknek a nevét is, akiknek köszönhetően a huszadik század izgalmas pillanatai őrződtek meg a magyarság és a világ számára. A „világ” szót persze elsősorban azok esetében használhatjuk, akik nem itthon, hanem külföldön csináltak karriert: Brassaitól Robert Cápán, Munkácsi Mártonon keresztül Ándré Kertészig jó néhány olyan magyar, magyar származású alkotót számon tarthatunk, akiket az egyetemes fotótörténet a legnagyobbak közé sorol. Néhány évvel ezelőtt azonban Magyarországon nem létezett nyilvános gyűjtemény, amely bemutathatta volna e neves és névtelen alkotók műveit. Mindaddig, amíg, éppen öt évvel ezelőtt létre nem jött Kecskeméten, egy szépen restaurált, átalakított zsinagógában a Magyar Fotótörténeti Múzeum. Egyetlen olyan országos hatókörű intézményként, amely — ahogyan Kincses Károly fotótörténész, a múzeum igazgatója mondja — nem szerepel a kultuszminisztérium költségvetésében. Az alapítványként létrejött intézmény némi támogatást kap természetesen a várostól, a megyétől, olykor a minisztériumtól is, a munkájához szükséges évi nyolc-kilencmillió forintot azonban elsősorban különböző pályázatok, alapítványok, bankok támogatásával teremti elő. Míg a szponzorszerzés időt, energiát rabló munkája folyik, lassan, szinte észrevétlenül tovább gyarapoGönczi (Frühof) Sándor: Öreg huszár hat-hét tárlatával, a hozzájuk készült katalógusokkal s az évi egy-két könyvvel igyekszik eltüntetni a fotótörténet fehér foltjait. Ezekben a hetekben egy nagyszabású kiállítás előkészítésén dolgozik Kincses Károly és néhány munkatársa: Moholy-Nagy László centenáriumi tárlatáról van szó, amely június harmincadikától várja a látogatókat. A bemutatón száz eredeti Moholy- kép szerepel majd. Negyvenötöt azokról a negatívokról nagyítanak, amelyek Hattu- la, a művész lánya birtokában vannak, öt- venhét kép egy zürichi páncélteremből érkezik Kecskemétre. Mindeközben folynak a puhatolódzó tárgyalások, hogyan lehetne bővíteni a múzeumot, esetleg nem is Kecskeméten, hanem Budapesten. Van ugyanis a Nagymező utcában egy ház, amelyet Mai Manó udvari fényképész több mint száz évvel ezelőtt kizárólag fényképészeti célokra építtetett. Öt évvel ezelőtt még nem volt Magyar- országon fotótörténeti múzeum. Lehet, hogy néhány esztendő múlva Európa legnagyszerűbb ilyen intézményére bukkanunk a Nagymező utca és az Andrássy út sarkán? Szabó Judit: Cím nélkül KRÚDY GYULA: Egy elhallgatott vers története Asszonyom, bocsásson meg, a költemény, melyet önhöz írtam és a Hölgyfutárba szántam, nem jelenhetett meg, mert a szerkesztőnek nincs papírosa, amelyre kinyomtassa. Vajon elfogadja, asszonyom, e hazugságnak látszó védekezésemet? A verssel már régóta tartozom önnek, körülbelül azóta, hogy Pestre jöttem az éjjeli személyvonattal és az ódon Ferenciek terén (amelynek akkoriban olyan könyvszaga volt, mint a Páternoster utcának Londonban), a Kalap utcán (ahol még ez idő tájt kockás nadrágban jártak a hamisjátékosok), vagy a félig kiépített József körúton, árkok és homokbuckák között, kívülről megbámultam e kor legnevezetesebb hírlapjainak szerkesztőségeit. Tervem, életcélom, húsvéti álmom volt, ugyanis pesti hírlapíró lehetni, kiült nadrágot, rojtos gallért viselni, a Párizsi utcai kis serházban az asztalt döngetni vagy a Pipában Komócsy költő úr elnöklete alatt tanyázni. Sajnos, e kor nevezetes hírlapírói nem igen állottak velem szóba, ah, mily tekintélyes, fontoskodó, nagyképű, megközelíthetetlen férfiak voltak ők. Csupán egy nagyhajú, feketeszemű és hangos modorú Ez az írás az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent Krúdy Gyula: Öreg szó az ifjakhoz című, kötetben még nem publikált publicisztikai írások válogatásából való. álhírlapíró méltatott némi figyelemre a Hatvani utcai, pirosbársonyos régi kávéházban, néhányszor tekézett velem unalmas őszi estén. Elégedetlen, de szívós fiatalember volt. Sokszor hívták a rendőrségre. Hentesnék és vendéglősnék arcképét közölte kis képes újságjában. Magyar nemességet ígért a törekvő tojáskereskedőnek. Talán már be is csukták azóta. Palágyi úrék a Múzeum kávéház sarokasztalánál kritizálták egymás műveit, mintha miséztek volna itt ez elhanyagolt külsejű, de zajongó férfiak. Koroda Pál még dandy volt a Váci utcán. A Centrálban éjjeli hírlapírók mindig szőlőt ettek, legalább egyszer így láttam. A New York lármás, tolongó, kicsípett, élnivágyó ifjú hírlapíróktól volt hangos. A régi Báthoryban egymagában üldögélt Benedek Aladár, a királyné költője, pirítóst evett, az összes lapot elolvasta, reménytelenül gereblyézte csontos ujjaival oroszlánüstökét, és az utcán azt mondta egy rossznyelvű költőtársa, hogy vigyázni kell vele, detektív, a rendőrségtől kap hópénzt. A Kerepesi úton hangos cigánymuzsika hangzott az Orientből, itt kövéren, büszkén, öntelten üldögéltek a költők, mint a nemzeti színű szalaggal díszített hordók, amelyeket névnapokon megcsapoltak és minden negyedórában felköszöntötték egymást. Vajon hová mehettem volna? Egy örökségbe kapott szürke, gyöngyházgombos téli kabátban, amilyenben akkor a grófok és fiákeresek jártak, töltöttem a telet. Önre, az önhöz írandó versre gondoltam, asszonyom, lilatintára, gázlángra, nyomdafestékre, dicsőségre; és sóvárogva néztem a hatalmas papíroshengereket, amelyekkel úgy meg volt rakva a Ferenciek terén az ódon ház, hogy csak egy kis ösvényen tudott itt bejutni a szálas Ábrányi Kornél. Papirossal volt telve a lépcső, a padlás, a pince; papiroson gázoltak a járókelők, bokáig, térdig ért az eldobott vagy még fel nem használt újságpapír, mintha a szerkesztőségek környékét az jellemezte volna e korban, hogy papírhulladékkal öntsék el az utcát és teret. Éjszakánkint rajongva hallgattam a nyomdagépek zakatolását, megbámultam a kékkötényes munkásokat, akik a papiros-hengereket a gépházba szállították, ahol hajnalban a csodálatos szerkezetek elnyelték a hófehér papírt, hogy reggelre olvasmánnyal, sok kis fekete betűvel, gyönyörűséges cicerókkal, garmon- dokkal és petitekkel megrakott lepedők összehajtogatva, jószagúan kerüljenek az olvasó kezébe. Beláthatatlan kár, asszonyom, hogy az egyetlen vers, amelyet valaha írtam volna önhöz, sohasem jelent meg az újságban nyomtatásban, talán a tárcarovatban vagy P. Szabó Ernő
