Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-29 / 101. szám
tárlat Pályadíjasok Kutasi Tünde: Portré I. w 7" edves ünnepség színhelye 1/ volt a múltkorában a nyírFV egyházi Művészeti SzakköJL zépiskola. Az intézmény vendégei olyan hajdani növendékek voltak, akik tehetségüket már valamilyen formában bizonyították, és valamelyik művészeti főiskolán folytatják tanulmányaikat. Nyolc főiskolai hallgató kapott meghívást, és nyerte el a Tanulás ’85 alapítvány díját. Az ünnepség egyúttal tárlatnyitásnak számított, a művészjelöltek néhány alkotásukat is magukkal hozták. Noha a művek többnyire tanulmány jellegűek, tárlatunkban most mi is bemutatunk néhányat. Kutasi Tünde a képzőművészeti, Cseh Gabriella és Gajdos Viktória pedig iparművészeti főiskolára jár. Mindhárman elsőéves hallgatók. Tünde a szobrászat mellett tehetségesen rajzol és fest, Gabriella különleges eljárással készített fotói érdekesek, Viktória a mozgás fázisait igyekszik sajátos látásmóddal megörökíteni. Gajdos Viktória: Fázisok Cseh Gabriella: Minták Harasztosi Pál felvétele Kunkovács kazakjai fotón Régi vágya volt Mongólia, elutazni Alfajba, megörökíteni az ott élőket Kunkovács László valami eltökélt megszállottsággal járja és fényképezi a világ ismeretlen tájait, térben és időben távoli embereit. Feltérképezte Magyarországot, járt Lhaszától Sigacéig. S különös vonzódást érez a belső-ázsiai térség ősrégi kultúrája és szertartásai iránt. Nemrégiben Mongóliában járt, az Altaj vidékén. Ott készült fotóiból a Néprajzi Múzeumban nyílt kiállítás A mongol-Altaj kazakjai címmel. A tárlat május 28-ig marad a Néprajzi Múzeumban, majd vándorútra indul a kollekció ázsiai országokba. Hogy miképpen jutott e vidékre a fotóművész, aki munkásságát vizuális antropológia névvel illeti, arról maga mondja el a következő történetet. — Mongóliái közgyűjteménynek ajándékozott és ott vándoroltatott fotókiállításomnak köszönhetően tavaly meghívtak a belső-ázsiai országba. Annak is a legtávolabbi csücskébe, ahová mindig is vágytam: az Altajba. Itt aztán a fél magyarországnyi, de ötven- szer ritkábban lakott Bajan-Olgij megyében találkozott a török nyelvű nemzetiségekkel, a kazakokkal. Szokásaikban, pásztorkultúrájukban, vallási és hiedelemvilágukban a honfoglaló magyarok kultúrájának nyomait vélhetjük felfedezni. Kurgánok és jurták, ótörök sírok, muzulmán temetők szegélyezték útját. Találkozott kazak gyerekekkel és felnőttekkel, prófétai arcú öregekkel és lovas if jakkal, vadászó, pásztor- kodó férfiakkal, szövő-fonó asszonyokkal. És ezek a zárkózott emberek nem tartották idegennek a fotográfust. Közel engedték magukhoz, bepillanthatott életük Az a bizonyos kisgyerek a kőhalom tetején fontos részleteibe, részt vehetett a sámán gyógyító szertartásain, vadászaton, farkaslesen, s meghívták otthonaikba. Az egyik képen egy kitárt karú gyerek áll a kőhalmok tetején. Ennek a fotónak a keletkezéséről azt mondja Kunkovács: — Nem mondtam neki semmit, de látta, hogy fényképezek, és gondolhatta, ez most fontos. Felkúszott a kurgán tetejére, és meztelen kis karjait széjjeltárta. Szálkeresztté formált testével kijelölte magát a végtelen térségben, és átölelte azt. Ősei halomsírjánál a kazak kisfiú meg én egyetlen szó nélkül is értettük egymást. És ilyen az egész tárlat. Minden fénykép mellé jár egy történet. Egy ilyen mélyértelmű, a jelenségen túlmutató. Ézekből mutat meg, éreztet meg valamit a művész. — Kultúrák bölcsője az a táj, népregék szerint a világ közepe, ahová az égig érő fa gyökerezik, a felső világba átvezető. Ezt megélni, ezért kellett az Altajba jönnöm — vallja Kunkovács. Amihez hozzátehetjük: azért is, hogy mindezt nekünk is megmutassa. Kari és Anna ősbemutatója Leonhard Frank művei háborúellenesek, baloldali elkötelezettségnek Balassa Sándor Kari és Anna című operájának ősbemutatójára készül az Operaház. A zeneszerző Leonhard Frank első világháborús kisregényéből komponálta az operát, amely a háborús hátországban játszódik. Richard és Kari hadifoglyok. A fogságban Richard olyan részletesen mesél feleségéről, Annáról, közös életükről, hogy Kari szinte beköltözik barátja múltjába. Kettejük közül Karinak sikerül megszöknie, és első útja a sohasem látott Annához vezet. Az asszony, akinek férje már évek óta nem adott életjelet, így halottnak véli, elfogadja a bajtárs szerelmét, amikor a férj mégis hazatér. Leonhard Frank a fasiszta hatalomátvétel után emigrált német írók közé tartozik. Néhány évvel később Amerikában telepedett le, s csak 1950-ben tért vissza hazájába. Művei háborúellenesek, baloldali elkötelezettségűek. Kari és Anna című kisregénye 1927-ben született, s 1934-ben jelent meg Magyarországon. A műből Németországban film és színdarab is készült. Ezen alapanyagokból írta a Balassa-opera szövegkönyvét Fodor Géza. A május végi operabemutató főszereplői: Frankó Tünde, Kelen Péter és Ambrus Ákos. Az új magyar opera rendezője Ke- rényi Miklós Gábor. SZEPESI ATTILA: A kecskés ember Lapozgattam a családi fényképalbumot. Anyám gyűjtötte össze a kallódó fotográfiákat. Akkurátusán sorjába rakta, és beköttette őket. Egyet a húgomnak, egyet az öcsémnek, egyet nekem. Képregény a karácsonyfa alá. Megtudható belőle, ki hol élt, melyik táján a hajdani országnak. Pozsony, Illává, Brassó, Selmecbánya, Sopron, Zsolna, Abaújszántó, Igló, Beregszász. És beszédes nevek: Linner, Sloboda, Böhm, Báthy, Ékkel, Stampf, Benda, Szűk. Az egyik fényképen Stampf ükapám ül. Szálkás gót betűkkel a nevét is odakörmöl- te a sarokba: Michael Stampf, Ödenburg. Vagyis: Stampf Mihály, Sopron. Ám amitől a megsárgult fotográfia érdekes: a derék öregúr, aki aligha lehetett anyanyelvem bajnoka, díszmagyarban hunyorog a hajdani fényképíró úrra. Az első pillanat ámulata után tudomásul veszem: így szép a történet, így közép-európai, gót betűkkel, díszmagyarban. Közben azzal a gondolattal játszom, mi történne, ha beülnék abba a bizonyos — regényírók megálmodta — időgépbe, s az visszaszállna velem a múltba. Hogyan sandítanának egymásra, magyar-, szlovák-, németajkú rokonok, dédszülők és ükunokák? A fényképeken, az anyám megjelölte ükapák és dédmamák társaságában persze mások is láthatók. Ismeretlen férfiak, asz- szonyok, gyerekek. Kalapok árnyékából elővillanó szempárok, csipkés pruszlikok szorította darázsderekak, vagy épp ormótlan bakancsok, melyek hosszú utakra emlékeznek. Oldalági felmenőim. Sejtelmem sincsen, kicsodák. Csak a múltból előtűnő lidércarcuk ismerős. Úgy merülnek fel a régvolt időkből, mint az a kékkúti férfi, a kecskés ember, akivel a napokban találkoztam. A Káli-medencében barangoltunk a feleségemmel. Az ő szűkebb pátriájában. Gu- lács, Ábrahámhegy, Salföld, Kékkút, Kisapáti, Köveskál. Néztük a jégkorszakból visszamaradt kőtenger szelek és vizek formálta alakzatait, melyek ívekkel és horpadásaikkal felülmúlják Henry Moore minden szobrászi leleményét. Az ősborókást, talaján a lilavirágú hangafűvel. A nád-be- nőtte Kornyi-tavat. Az útszélek kedvesen bumfordi feszületéit. Néztük az Örsi hegy tölgyesében rejtező pálos kolostorromot, s az odafönn csapongó tarka gyurgyalagokat. Az apró falvak temetőit is sorra látogattuk, feleségem felmenőit keresőben. Közben azt latolgattuk, hányán is voltak az ember ősei. Mert, ez nyilvánvaló, megsokasodnak az időben. Két szülő, négy nagyszülő, nyolc déd, tizenhat ük, és így tovább. Ha huszonöt esztendő egy nemzedékváltás, ami hihető, s negyvennégy generációt számlálunk vissza a honfoglalás koráig, ami szintén hihető, akkor őseink száma — egyetlen emberé! — az ominózus korban (aki nem hiszi, számoljon utána): tizenhat billió. Tehát, számmal leírva: 16 000 000 000 000. Mivel mindenki az őssejtig viselős, hol vagyunk akkor még a rómaiak meg az egyiptomiak korától, ködösebb előidőkről nem is szólva. A matematika találkozik a tündérmesével. Csak az a bökkenő, hogy a tündérmesék álmodói nem hallottak a genealógiáról. Földet túrtak, falakat emeltek. Hogy hányán voltak, nem tudható. Mert tizenhat- billiónyian biztos nem. Ennyi ember a neandervölgyi ősök óta nem élt a Naprendszer harmadik bolygóján. Mégsem lehetett másként. A számok (a tovatűnt évszázadok kópéi, tündérei és lidércei) nem hazudnak. Kimerültén ültünk a savanyúvíz partján, a kékkúti főutca végén. A falu öreg temetőjét kerestük, és nem találtuk. A fejfákra körmölt neveket akartuk kisillabizálni, köztük a feleségem felmenőiét. Lélek sem mozdult az utcán, aki útbaigazíthatott volna bennünket. Alig két órával korábban Salföldön megtaláltuk Tóth József tanító sírkeresztjét. A feleségem dédapja, elhunyt 1918-ban. De találtunk más, beszédes fejA Napkelet • A KM hét végi melléklete Kunkovács László felvétele
