Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-29 / 101. szám
1995- ÁPRILIS 29., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete Az áldozat: a cse Harasztosi Pál felvétele Drága Anyu! Először is bocsánatot kérek, hogy levelemmel meg merem merészelni zavarni a csendes nyugodalmadat...” így kezdődik az a levél, amit egy huszonegy éves fiatalasszony a napokban írt anyjának. Gyönyörűen formált gyöngybetűkből állnak össze a szavak, egy kiforrott, harmonikus egyéniség jelenik meg az olvasójuk előtt. Ez a fiatalasszony azonban előzetes letartóztatásban várja a bírósági ítéletet: a hírek szerint azzal vádolják, hogy megölte, feldarabolta, s félig elégette, félig elásta az újszülött gyermekét. A borzasztó tett Encsencsen, e dél-nyírségi faluban történt, azon a tájon, amelyről az a szóbeszéd járja, ha az ország Szicíliája Szabolcs, akkor Szabolcson belül ezt a tájat illeti ez a jelző. Minden hasonlat sántít azonban, ez pedig végképp. Szicíliáról a kosz, a szegénység, az agresszivitás, a bűnözés jut az emberek eszébe, Encs- encsre azonban legfeljebb a szegénység illik. A porták többsége még hétköznap is felgereblyézve, az emberek szántanak, ve- teményeznek, gyilkosság pedig tizenkét éve történt utoljára, mikor messze a falutól, Sőreföldtanyán megöltek egy idős, egyedül élő asszonyt. — Tudják maguk hány család szeretne nálunk gyermeket? — néz ránk szomorúan Kóródi László, Encsencs polgármestere —, de most már az Isten se mossa le rólunk jó ideig, hogy Encsencsen ölik a csecsemőket. Rettenetes a felháborodás, a szerencsétlen rokonok ki se igen mernek jönni az utcára. Pedig hát ők miről tehetnek...? □ Mi történhetett azon a márciusi vasárnap éjjelen? — Felfoghatatlan. Igaz, ahogy most, utólag mondják, a házaspár nem élt igazán jól, a fiatalasszony egy időben ott is hagyta a férjét, de az utóbbi hónapokban semmi különöset nem lehetett hallani róluk. Ám tudják hogy van, a falak mögé nem láthat be senki. □ Magyarok voltak, vagy cigányok? — A cigányok ilyet nem tesznek... A polgármester érthető módon semmi olyat nem akar mondani, amivel bárkinek is árthatna valamit, de így gondolkodik Encsencsen mindenki. — Fiatalember! Van azoknak épp elég bajuk — hárítják el a kérdezősködést, s elmagyarázzák, hol élt a házaspár, merre találták meg a csecsemő holttestét. A fiatalok egybekeltük után a férj anyjához költöztek, egy szokványos, kockaház volt az otthonuk, mely most teljesen kihalt, de az első kiáltásunkra előbukkan valahonnan hátulról egy idősebb asszony, s élénken tiltakozik, mikor tekintetünk a háta mögött álló dohányszárító pajtára téved: — Nem, nem abban találták meg szegény gyermeket. Ott, a második szomszédban — mutat át egy üres telken. Özv. Sz. Sándornénak a férje valamikor a helyi termelőszövetkezetben volt sofőr, általános köztiszteletnek örvendett. Pár éve azonban meghalt, és most bizony meglátszik már, hogy nem nagyon van gazda a portán. A dohány pajta tetejét megbontotta szél, a kert még szántatlan, s lassan ösz- szedől az udvari vécé is. — Ott, ott történt minden — fordul a vécének özv. Sz.-né, s ömleni kezd belőle a szó. — Most, húsvét vasárnap volt négy hete, korán reggel keltünk, mert a kisebbik fiunk indult dolgozni az erdőre. Kiment az udvarra, de nyomban vissza is jött. Valami borzasztó dolog történt, mondta, csurom vér a vécé előtt a homok. Kirohantam, s én rögtön arra gondoltam, hogy a menyemnek, Ibolyának valami baja történt. De valami azt súgta, nézzek bele a vécébe, s lent még több vért láttam. Szaladtam Ibihez, hogy mit tettél, hol a gyermek. □ Tudta, hogy állapotos? — kérdezzük, hiszen faluszerte beszélik, a fiatalasszony soha, senkinek nem mondta el ezt, ha rákérdeztek, azt felelte, dehogy is, csak meghíztam. — Nekem is ezt mondta mindig, de hát egy négygyermekes asszonyt nehéz lett volna becsapni. Amikor pedig megláttam azt a rengeteg vért, már tudtam, hogy megszült, de hol a gyermek...! Ugyan már, mutatott a hasára, innen nem jött ki semmi. Én azonban nem hagytam annyiban, előbb egy villával, aztán meg egy gerelyével próbálkoztam, míg ki nem vettem azt a szörnyű, véres darabot. A méhlepény volt. Nyomban áthívtam a szomszédaszszonyt, felvittük a méhlepényt a védőnőhöz, jött az ügyeletes orvos, aztán meg a mentő, s itt voltak nemsokára a nyomozók is. □ Honnan tudni, hogy kint szült meg? — Mert kukk nélkül nem lehet szülni. Ha az a házban történik, akkor arról tudni kellett volna mindannyiónknak. □ Jól éltek a fiatalok? — Fiatalok..., mai fiatalok — legyint. — Ahogy manapság minden fiatal. De az biztos, hogy az én Gábor fiam ilyen szörnyűségben nem vehetett részt. Az újságok híradása szerint az újszülöttet nem csak hogy megölték, hanem fel is darabolták. A végtagjait elégették, a törzsét pedig valahol elásták. — Ahogy a nyomozók szavaiból kivettem, bent a kályhában kellett elégetniük, de hát azt éreznem kellett volna. Higgyék el, én nem éreztem semmit. A gyermek törzsét napokkal később a szomszédos pajtában találta meg egy fiaNem csak születnek a gyermekek a szalmán... talember, a feltételezések szerint a kutyájuk kaparhatta ki valahol, s hurcolta az épületbe. Az ember belesápad ennyi borzalomba, és érthetetlenül áll a szalmacsomó előtt, s azon töpreng, mi késztethet arra valakit, valakiket, hogy megöljék a saját gyermeküket. Válasz azonban nincs, lehet, hogy soha nem is lesz. Nem tudja azt özv. B. Jánosné, a fiatal- asszony anyja sem, aki kint lakik a bélteki faluvégen. Á ház, ahol a második urával él, módosnak éppen nem nevezhető, ám az udvaron tökéletes a rend, bent, a szobákban pedig szigorú tisztaság. Süt a nap, virágzanak a meggyfák, és a háziasszony e szavakkal fogad bennünket: □ A rendőrségtől jöttek? Fáradt, beletörődött a hangja, talán ő sem tudná megmondani, hányszor ismételte már el mindezt: — Mondtam én Ibikémnek, költözzön haza, ha nem szereti az urát. Hagyja ott, váljanak el, fiatal, találhat még igazi párt magának. Bár szót fogadott volna, most nem senyvedne a börtönben. □ Egyszer már hazaköltözött. — De visszakönyörögte az ura. Itt lakott a kisfiával ebben a szobában — nyitja ki előttünk az ajtót. — Ha tudom, hogy mi következik, dehogy engedtem volna ki a kapun. El lett volna itt velünk, hozzá voltunk mi szokva a nagy családhoz. Igaz, én már az első hónapok után mondtam neki, ne szülj te abba a fészekbe gyermeket lányom. Nem lesz annak a házasságnak jó vége. □ Tudna mutatni egy fényképet a fiatal párról? — Hogyne tudnék. De az igazat megvallva, sokat én már el is téptem — vesz elő a szekrényből egy nejlonzacskóba csomagolt vastag albumot. Mutatja, hogy ez a nagyobbik lány, ezek az unokák, aztán letesz az asztalra egy esküvői képet. Még gyermekarcú lány, s egy vékonypénzű fiatalember didereg rajta. Igaz, hideg lehet, hiszen a háttérben hófoltok fehérlenek. □ Hol volt az esküvői vacsora? — Itt, nálunk, a mi házunkban — néz ránk sokat sejtetően. — Mondják a faluban, hogy én is hibás vagyok, mert engedtem ilyen fiatalon férjhez menni. De hát elmúlt tizennyolc, s én is tizenhét éves voltam, mikor bekötötték a fejem. Nem azon múlik az, hogy mikor megy férjhez az ember, hanem azon, megtalálja-e az igazi párját. □ Magának sikerült? — Hát... — sóhajtja —, sokat szenvedtem én is. Ráadásul nyolcvanháromban, negyvenkét évesen meghalt az uram, hat élő gyermeket hagyott maga után, meg kettőt a hasamban. Négy évig egyedül neveltem őket, az ikrek ugyan csak egy hétig éltek, de gondoljon bele, egyedül a hat árvával...! Nagy család volt a mienk, az én anyám is tizenöt gyermeket szült és nevelt fel, ezért se értem, mi lehetett az én Ibi- kémmel. Ki tudja, mik történhettek abban a házban... Jártak már maguk ott, látták hogyan néz ki? □ Hol van most lánya első gyermeke? — A vöm nővérénél. De nincs az jó helyen ott, jobban szeretném, ha állami gondozásba vennék. □ Állami gondozásba...? Maguk is felnevelhetnék. — Jaj, drága fiatalember én vágott vagyok! Műtötték... De nem is ez a baj, hanem az, hogy mi lesz avval a kis ártatlannal. Meghasad érte a szívem — törli meg a szemét, aztán elővesz a zsebéből egy két hete kapott levelet. A lányuk írta, s így zárja a sorait: „... A levelet sírva írom, mert mindig tirátok gondolok és nagyon hiányoztok, meg a kisfiú. Sziasztok, a rossz lányotok.” Balogh Géza 55 A KM VENDÉGE Félti a kultúra jövőjét Szondi Erika Aki a kultúrát félti, az a jövőt is félti. Ez a hitvallása Tóth Tibornak, a mátészalkai művelődési központ igazgatójának, aki harmincegy évet töltött el a közművelődésben, a kultúra szolgálatában. Napjainkban valóban úgy tűnik, félteni kell szellemi kultúránkat, hiszen abban a világban, ahol a pénz válik egyeduralkodóvá, ott a kultúra léte is csak a pénztől függ- . ... — Soha nem volt üvegbúra alatt ez a szakma — meséli Tóth Tibor. — Ma azonban még inkább ki van téve fagynak, szélnek, az élet mostohaságának. Nem vagyok sírósfajta ember, de sérülékeny szakmánk sorsát veszélyben érzem. A közművelődés, a kultúra olyan gyermekhez hasonlít, aki soha nem képes önállóan talpon maradni, gondoskodásra van szüksége. Legyen ez állami gondoskodás, vagy mecenatúra, a magán- szektor, vagy a közületek támogatása, de valakinek mindenképpen meílé kell állnia. Tíz évvel ezelőtt megfogadtam, panasz nélkül teszem a dolgom, ma mégis panaszkodnom kell. A kultúra soha nem létező biztonságérzetét látom végveszélyben, s ez a bizonyos támogatásra szoruló gyermek most úgy tűnik, a Taigetosz szélén áll. — Hét évvel ezelőtt Mátészalkán kaptunk egy csodálatos intézményt. Most 12 millió forintot kap az ön- kormányzattól a városi művelődési központ. Ez az összeg első hallásra soknak tűnik, ám ha elosztjuk, kiderül, a dolgozók bérén és tb-jén felül a világításnak, a fűtésnek, a vízdíjnak márcsak harminc százalékára elég. A szimpla létezés feltételei adottak. Ebben a ráfizetéses szakmában nekünk kell megkeresnünk az üzemeltetéshez szükséges hetven százalékot és akkor még a valódi szak- Tóth Tibor mára nem jutott egy fillér sem. Még élünk. Kisegítő dolgozókkal együtt tizennégyen vagyunk. Racionális vezető ilyen anyagi bizonytalanságban legalább a színházépületet bezáratná, vagy elbocsátana embereket, mi azonban más megoldást keresünk. A munkát választjuk, egyre többet, egyre jobban a pihenés, az alvás vagy éppen az egészségünk rovására is. — Nemcsak az a gond, hogy kevesebb a támogatás összege, de a nagymértékű infláció eredményeként egyre drágábban tudunk színházakkal szerződéseket kötni, előadásokat idehozni. Előre kalkulálni sem tudunk, hiszen az elő- szerződé- sekben szereplő ösz- szeg mire befogadó színházunk- A szerző felvétele ba a darab elérkezik, már duplája az eredetinek. A színházakat nem hibáztatom, hiszen nekik is követniük kell az inflációt áraikkal. Nagy kérdés azonban mennyi terhelhető ezekből a költségekből át a nézőkre. Azokra a nézőkre, akiknek az életszínvonala egyre rosszabb, s napi megélhetési gondjaik mellett már eddig sem jutott túl sok a kultúrára, s ez után még ennyi sem. — Rettenetesen nehéz volt az év indítása. Az igényes produkciókra pénzhiány miatt nem tudtunk szerződéseket kötni, az olcsó bóvli dolgokkal pedig nem szeretnénk megsérteni a közönséget. Az alapvető szükséges felújításokra is magunknak kell kigazdálkodni a pénzt. — Harmincegy éves munkám során a legnehezebb korszakokban is jól éreztem magam a kultúra területén. A körülmények egyre nehezebbé teszik mindennapjaimat, ám a kihívásokat mindig szerettem. Ebben a szeretetben hűséges és kitartó vagyok. — A jövő útja az, hogy átalakul a több évtizedes művelődési otthoni modell, ám ehhez az átalakuláshoz ezt a mostani, semmihez sem hasonlítható mélypontot túl kell élnünk. A kultúra nem tudja magát eltartani, gyors segítségre van szüksége a végveszély elkerülése érdekében.
