Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-08 / 84. szám
1995- ÁPRILIS 8., SZOMBAT Áldozatok és gyilkosok Az első alkalom, hogy a rajzok kiállításon és katalógusban megjelennek Két, meglehetősen eltérő indíttatású és sorsú festőművész rajzsorozata úgy került egymás mellé, hogy mindkettőjük szériájának a holocaust a témája. Gedő Ilka a budapesti gettóban vetette papírra sorstársainak hétköznapjait, öt vázlatfüzetet rajzolt tele szomorú arcú lányokkal, hajlott hátú öregemberekkel, varrogató asszonyokkal, beszélgető csoportokkal. Román György is végigbujkálta a háborút, s valami belső kényszertől hajtva ült be a háborús bűnösök népbírósági tárgyalásaira. Ott örökítette meg a „szereplőket”, ismert politikusokat, diplomatákat, államférfiakat. fgy néznek szembe egymással a rajzok által áldozatok és gyilkosok. Áldozatok és gyilkosok — ezt a címet viseli a kiállítás a budapesti Zsidó Múzeum új kiállítási termeiben (a Dohány utca 2.-ben). A tárlat május 30-ig látogatható, szombat kivételével minden nap. Gedő Ilka igazán fiatal volt, amikor 1944 nyarán a budapesti Erzsébet körút 26. szám alatti csillagos házban ceruzát vett a kezébe. Önarcképéről mégis egy megviselt, fáradt, idős tekintetű asszony néz ránk. Pedig akkor mindössze huszonhárom éves volt. Bár több festőiskolát is látogatott, járt a képzőművészeti főiskolára, autodidakta festő volt. Gettórajzai hihetetlen érzékenységről tanúskodnak. Képein nincs semmi drámai, mégis a szomorúság, a félelem, a szorongás lengi körül azokat. A művész sorstársai élik hétköznapjaikat, olvasnak, varrnak, kártyáznak, de közben tudják, bármelyik pillanatban jöhet a parancs: indulás a gázkamrába vagy a Duna-parti sortűzre. Az egyik vázlatfüzet címlapján kusza betűkkel itt is a feljegyzés: 1944 karácsony = Dunapart. A fasizmus rémtetteit sikerült Gedő Ilkának túlélnie. De 1950. és ’67 között nem vett ceruzát, ecsetet a kezébe. Csak később, egy kiállítása sikerétől indíttatva látott újra munkához. És akkor igen jelentős életművet alkotott. Figurális és tájképei, s a későbbi színekből építkező festményei maradandó értékei a magyar festészetnek. Román György már meglett férfi volt a népbírósági tárgyalások idején (1903-ban született). Képtábláin — a háború előttApád agyonüt, ha kieresztik. Eredj, igyál egy pohár tejet. Kivillamosozott a konyhába. A zöld ste- lázsiból előhalászta az ördögpoharát. A kristályserlegen domború rémalak vigyorgott. Kis szarvai voltak, hegyes nyelvét ki- öltve hordta. — ApaHegedű nyikorgott az udvaron. Szarkeszi tejet öntött az ördögpohárba, kiment a gangra. A harmadik emeleten a Cuki bárónő albérlője dohányzott, hajhálót viselt és atlétatrikót, mint az iskolában, ahol tornát tanított. Az első emeleten Fla- nyek Margit ringott pongyolában és pom- ponos papucsban. — Nem jön fel hozzám, nagyságos asszonyom? Eljárnánk egy jó kis Bossa-no- vát! Flanyek Margit papírba csomagolt apRomán György: Az ügyészek Gedő Ilka: Ülő férfiak rópénzt ejtett a földszintre. Az albérlő lepöckölte félig szívott cigarettáját a hegedűsnek. Az befejezete a produkciót, összeszedegette a soványka adományt, és kiballagott az udvarról. Sütött a nap. Másnap a Cuki bárónő albérlője késett az óráról. A klottgatyára vetkezett kölykök visítva rohangáltak a tornaszerek között. Pottok a sárga tornapadon tízóraizott. Szarkeszi megállt előtte. — Adj egy harapást! Pottok megrázta a fejét. — Ne haragudj, de nagyon éhes vagyok. Szarkeszi kiütötte a kezéből a vajaskenyeret. — Hülye zsidó. Pottok szénszeme megfakult. — Mi van veled? Szarkeszi az arcába vágott. alatt-után — transzcendens alapállásával az expresszionizmussal, szimbolizmussal rokonítható módon, vissza-visszatérően szerepeltetett gonoszt, szörnyet, rémet, gyilkost — írja róla Frank János, a kiállítás kurátora. A népbírósági (zömében halálraítélt és kivégzett) vádlottak arcmásaihoz viszont semmit sem tett hozzá... Román György itt nem hajlandó romángyörgyül beszélni, csakis a hiteles jegyzőkönyvvezető nyelvén. Ezek a rajzok valójában mintha nem illeszkednének szervesen az életműbe. Az expresszionista, allegóriákkal, plasztikus épületekkel teli festményeitől valóban különböznek. Román mindig az álmait festette. Román György vázlatfüzetét több mint egy évtizeddel halála után találták meg. Gedő Ilka rendezgette ugyan gettó-rajzait, de nem szánta publikálásra. Ez az első alkalom, hogy a rajzok közönség elé kerülnek és egy szépen szerkesztett katalógusban megjelennek. — Hajrá, bunyó! Szenzáció! — Lovas és Rajnai vigyorogra nyargalták körül a tornapadot. — Mit műveltek, pajtikák? — A Cuki bárónő albérlője eltaposta a cigarettáját a küszöbön. — Egysoros vonalban sorakozó! — Kockás nadrágot, hegyesorrú cipőt és selyeminget viselt. — Hát veled mi történt, pajtikám? — Pottok a padlót nézte: tornacipője előtt vértócsa sötétlett a fényes parketten. Az albérlő tekintete megállapodott a lángoló fülű Szarkeszin. — Téged ismerlek, pajtikám! — Peckesen kihúzta magát. — Táncolsz velem? — Lekapta a hajhálóját. Dús, barna haja sötéten csillogott. — Bossa-nova! — Igéző táncot lejtett a döbbent tornasor előtt. Aztán, mint akinek eszébe jutott valami, meggondolta magát. — Ti ketten kijöttök velem. A lábszagú öltözőben kupacokban hevertek a levetett ruhák. A rácsos kisablakon bereflektorozott a tavaszi nap. A Cuki bárónő albérlője cigarettatárcát varázsolt elő a kockás nadrágja zsebéből. — Rágyújtanak az urak? Amazok ketten csak álltak, leszegett fejjel, kívül az időn. — Ne öljétek egymást — fújta a füstöt a tornatanár. — Annyit nem ér a tánc. Tanítás után egymás nyomában léptek ki az iskolakapun. — Megnézzük a félkarút? — kérdezte Szarkeszi békülékenyen. Pottok válasz helyett átvágott az utca túloldalára. Szarkeszi követte. — Várj, itt a kö%ös indián! Az iskolakapun kitódultak a többiek. — Reszkessetek! — üvöltöttek a távolodók után. Pottok befordult a házuk kapuján. Szarkeszi lecövekelt a kapu előtt. Á sötét boltív mögött akácfa nőtt a poros udvaron. Macskák surrantak a pinceablakokon. Valahol ajtó csukódott, aztán megszólalt egy rekedt gramofon. Balázs Attila illusztrációja MÚZSA József Attila versei Április 11-én lenne kilencvenéves József Attila (Talán eltűnők hirtelen...) Talán eltűnők hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom. Már bimbós gyermek-testemet szem-maró füstön szárítottam. Bánat szedi szét eszemet, ha megtudom, mire jutottam. Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt. Most rezge megbánás fog át: várhattam volna még tiz évet. Dacból se fogtam föl soha értelmét az anyai szónak. Majd árva lettem, mostoha s kiröhögtem az oktatómat. Ifjúságom, e zöld vadont szabadnak hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek. (íme, hát megleltem hazámat...) íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul Írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos. Sem a vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy uj világ, jog, föld. — Törvényünk háborús még s szebbek az arany karikák. Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan. így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan. Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél. 1937. november
