Kelet-Magyarország, 1995. április (52. évfolyam, 78-101. szám)
1995-04-08 / 84. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Kalocsa népművészete Kalocsai kulacs TT TT alocsa nevének hallatán a I / legtöbb embernek a paprika mellett a népművészet jut az JL eszébe. A tarka virágú hímzés és pingálás messze földön ismert, összefonódott a magyar népművészet fogalmával. A fazekasság is több évszázados múltra tekint vissza, a népi bútorkészítés virágkora a XIX. század második felére esett. A színes pingálás nagymértékben hozzájárult a hímzés kiszínesedéséhez. Az 1930-as évekre teljesedett ki ez a folyamat, amelyet az író- és pingáló asszonyok fantáziája, valamint a parasztasszonyok igényei alakítottak és határoztak meg. Az utóbbi évtizedekben a kalocsai népművészeti termékek az idegenforgalom keresett árucikkeivé változtak. A Sóstói Falumúzeumban látható Kalocsa népművészetét bemutató kiállítás május 2-ig tekinthető meg. A tárlaton a népművészet egyes ágait, fejlődésük különböző korszakait is megismerhetjük. Kalocsai kisünneplős ruha Munkaruha Balázs Attila felvételei Nagyböjt: edzés az életre E negyven nap megtanít, hogy száműzzük a félelmet a többi napokról Macip: Az utolsó vacsora (16. sz. közepe, Madrid, Prado) Ha az egyházat általában az anakronisztikus jelzővel illetik, akkor a nagyböjti negyven nap idején ez a korántsem hízelgő megállapítás hatványozottan nagyobb gyakorisággal hull az öntudatos vagy magukat némileg szégyellő keresztények fejére. A katolikus ember ismertetőjele — mint tudjuk — az, hogy pénteken nem eszik húst, nagyböjtben meg éppenséggel semmit. De lám, a liberális tolerancia jegyében mind többen ismerik el, hogy talán azért ez nem is akkora badarság, és mindentudó természetgyógyászok leereszkedő jóindulattal magyarázzák a tudásra szomjazó haladóknak a különböző vegetáriánus konyhák hasznosságát és gyönyöreit, néha hivatkozva azon tényre, hogy a kutyának is direkt jót tesz, ha a hét egyik napján koplal, mert így kitisztul az emésztőcsatornája. Csapjuk össze kezünket, lelkesedve azon, hogy íme, ismét tett egy közeledő lépést egymás felé a teológia és a természettudomány? Én szívesebben csapok a fejemre: Szent ég, ennyire ostobának tartják egymást az emberek fiai?! És kénytelen vagyok tapsolás helyett mellemet is verni: feltehetőleg saját felelősségem is, hogy ilyen torz agyrémek kaphattak lábra, és tarthatják magukat szilárdan a kétezer éve meghirdetett örömüzenet helyett; talán nekem is hitelesebben és világosabban kéne megélnem önmagam és embertársaim előtt, amiben hiszek, amit remélek, és akitől szere- tetet kapok, hogy viszontszerethessek. Évekkel ezelőtt, amikor érdeklődő tekintettel, de következetesen kívülről szemléltem az egyház néhol cizellált, máshol aládúcolt, de mindenképpen áttekinthetetlennek tűnő építményét, valahogy úgy próbáltam önmagam számára érthetővé barkácsolni a részinformációkat, hogy a keresztényeknek egyszer Kisjézusuk van, máskor Keresztre feszíttetjük, néha meg húsvéti körmenetet tartanak, ilyenkor megpróbálják szebbnek látni az amúgy szürke világot. Hat esztendeje, amikor mindent egy lapra föltéve, beléptem ebbe az ódon, méltóságteljes várba — a legváltozatosabb dolgokkal kerültem szembe. Friss, zöldellő kertekkel, áporodott levegőjű szobákkal, tenni akarással és törődöttséggel, titkokkal és válaszokkal. De a hatalmas épületkomplexum minden zegzugában ezzel az egyetlen állítással találkoztam: Jézus él! Él, méghozzá mindig. Nemcsak a szívekben, mert akkor rég rossz lenne nekünk, amikor hagyjuk kihűlni magunkban a sze- retetet. Él és hisz bennünk, függetlenül attól, hogy mi hiszünk-e benne. Él, nemcsak amikor a születését és feltámadását ünnepeljük, hanem a leghétköznapibb hétköznapokban is. Nagyböjt idején is. A nagyböjt nem diéta. Nem fogyókúra és nem az öngerjesztett depresszió évenként ismétlődő időszaka. Az aszkézisé talán igen, de szó nincs koplalásról, változatos fakírmutatványokról, önostorozásról és a negatív gondolkodásról. Az aszkézis görög szó: önfegyelmet, edzést jelent. Nagyböjt — a naponkénti kötelező bemelegítés mellett — a kidolgozott terv szerinti edzés ideje. Az újraértékelésé, tanulásé, a tervek felülvizsgálatáé. Kérdéseket teszek fel magamnak: Honnan jöttem? Hová jutottam? Merre tartok? Mit és miért csináltam jól, mit kevésbé jól, és miért volt az, hogy gólhelyzetben üres kapu előtt oly sokszor fölbuktam saját lábamban? A kérdések adottak, a válaszadás körülményei személyenként változóak. Sportalmanachokban láthatjuk a régi, nagy olimpikonok képeit. Fél füllel hallunk titkos receptekről, jól bevált tréningprogramokról. Az egyház nem titkolózik. Példaként ajánlja a befutottak életének tanulmányozását. Javasol sok évszázados tapasztalata alapján bizonyos technikákat, amelyek kedvezhetnek az újrakezdés és folytatás hatékonyságának. Ilyen egyszerű fogalmakról van szó, mint csend, odafigyelés, visszafogottság. Gondolatokban befele-, szeretet- ben kifelé fordulás. Megbocsátás, egység és béke. Anakronizmus lenne mindez, valóban? Igen, amennyiben embernek tisztességesnek lenni is némileg ódivatúnak tűnik. De az információdömpingben fejét kapkodó ember számára háromműszakos nyitva tartással áll rendelkezésre a vigasztalást, meg- pihenést és méltó célt kínáló vár, és Jézus ígérete mindig, mindenkire érvényes: — Azért jöttem, hogy életük legyen, s életük teljes legyen... Veletek vagyok minden nap. Ne féljetek! Ha e negyven nap megtanít arra, hogy száműzzük a félelmet az év többi 325 napjából — akkor talán valamennyire ráé- reztünk a nagyböjt értelmére, ajándék voltára. HORVÁTH PÉTER: Bossa-Nova (’58 tavaszán) Szarkeszi nyolcéves volt, vékonydongájú, ügyetlen, szemüveges., Igazából Sárkeszinek hívták. Apja börtönben ült (a népidemokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés miatt), anyja vidéken dolgozott. Nagyszülei nevelték. Az iskolával átellenben laktak, nem messze a vásárcsarnoktól. — Jegeeees! Jeget tessék! Itt a jegeees! Álmos, reggeli ablakok nyíltak a magasban, porrongyot rázó asszonyok integettek a jegeseknek, akik hosszú, kampós vasakkal húzták elő kocsijukból a szikrázó jég- rudakat. Rajnai és lovas (Szarkeszi osztálytársai) hátitáskájukat a hónuk alá csapva nyargaltak a jegeskocsihoz. Amint Szarkeszi föltűnt mögöttük, elvágtattak az iskola felé. — Várjatok! Szarkeszi utánuk rohant. — Mi van, Keszi, hova szaladsz? Pottok Pali bukkant fel a sarkon. — Láttad a jeget? — Barátságos szeme fekete volt, mint a tojásbrikett. — Nem nagy dolog! — Szarkeszi az úttestre köpött. — Úgyis elolvad, mint a szar. — A jégszekrényben nem! — mondta Pottok. — Gyere föl egyszer, megmutatom. Nem voltak barátok, Szarkeszi inkább a másik kettő körül sündörgött. Lovas Ka- reszék fürdőszobája tele volt savanyú illatú szennyes ruhával, karácsonyfája a plafonig ért, villanyvonata volt, pulman kocsikkal. Az anyja operákban énekelt. Rajnai Robi- éknál csak suttogva szabadott játszani. Sötét, zöld függönyös nagyszobájukban aranyozott feszület állt a sublóton. Mindig a pokolról és a tisztítótűzről beszélt. (Élvezte, ahogy a másik ilyenkor megremeg.) Pot- tokkal senki nem barátkozott. Aznap délben az osztályból csak ők ketten indultak haza. A többieknek hittanórájuk volt. — Te miért nem jársz? — kérdezte Pottok. Szarkeszi vállat vont. — Mert pogány vagyok. — Pogány? — ámult Pottok. — Felekezeten kívüli — magyarázta a másik. — így kell mondani. Te is pogány vagy? , — Nem. — Pottok megrázta a fejét. — Én zsidó. Hallgatagon baktattak tovább. Az iskolaudvar téglakerítésén méteres, meszelt betűk virítottak. Már mindketten el tudták olvasni a szöveget. TE SÖTÉTBEN BUJKÁLÓ ELLENFORRADALMÁR RESZKESS! — Megnézzük a félkarút? — kérdezte Pottok. A félkarú trafikos kövér volt, gyűrűs to- kájú, szuszogó. Télen-nyáron rövid ujjú, fehér inget viselt, és barna svejcisapkát. — Jobb, mint a jég! — Ja! — suttogta Pottok. — Klafa! Szájtátva bámulták a fehér ing üresen libegő ujját. — Mit akartok? — szusszantott rájuk a trafikos. Pottok elővette a pénzét, Szarkeszi is megszámolta a saját filléreit. — Kevés. — Tudod, mit? — Pottok szénszeme fölragyogott. — Vegyünk egy közös indiánt! Egyik nap nálatok lakik, másnap meg én játszom vele. Szarkeszi legszívesebben egy fából készült sárga villamoskocsival babrált odahaza. Hulladék rongyokba öltöztetett sakkfigurák voltak az utasok. Köztük foglalt helyet a közös indián. (Nem volt olyan nagy, mint Rajnai ezüstfehér ólomkatonái vagy Lovas Karesz drótvázas gipszhuszárai, de azért jól nézett ki. Fekete lova volt és színes tolldísze.) — Beszállás! Közép kész! — Szarkeszi berregett, becsukta a villamos ajtaját, tolni kezdte a kocsit a rojtos szélű kopott szőnyegen. — Uff! — A nagyanyja lepkéket hímzett egy bordó fotelban. A vaskos térdek között Szarkeszi belátott a rózsaszín bugyogóig. — Uff! Ez aztán a muff! — Nagyon nagy pofon lesz! A villamos tovább zörömbölt. — Hogy ityeg a fityeg, titoknokom? — A nagyapja bélyegekkel szöszmötölt. (Madarakat és virágokat gyűjtött. Ahogy ő mondta: motívumot.) Szarkeszi felkapaszkodott az ölébe, az íróasztal zöld posztójára állította az indiánt. — Uff! — nyerített. — Zsidó vagyok! — Beszélsz itt zöldeket! — A nagyszülők szeme összevillant az íróasztal föíött. — Birtalan Balázs
