Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-04 / 54. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 1995. MÁRCIUS 4., SZOMBAT Vikárjubileum Bodnár István Régi fényképek, kották, levelek, kézírásos naplók. Megannyi emlék. Az egyik képen Bárdos Lajos, a másikon Kodály az énekesek fókuszában, aztán a hajdani házigazda dedikált kottái. A relikviákat Vikár Sándor özvegye, Margó néni mutogatja nagy buzgalommal a Toldi utcai lakásában, igaz, a nagy részük már a múzeumba, levéltárba került. A 90 éve született és 10 éve elhalálozott Vikár Sándor megyénk kulturális életének kiemelkedő egyénisége volt. Egész életét a zenének szentelte, zeneszerzőként és zeneoktatóként fontos szerepet töltött be a zenekultúra terjesztésében. És amint az egykori zeneiskolán elhelyezett táblán olvasható: „Vikár Sándor zenetanár kezdeményezésére és irányításával —1939- ben — városunkban ebben az épületben kezdődött a szervezett zeneoktatás.” Margó néni szívesen idézi fel a régi időket. Legelőször Vikár Sándor családjáról beszélgetünk, és felidéződik Vikár Béla irodalmár, a Kalevala fordítójának alakja is. — Tehetséges família volt a Vikár család. Béla bácsi, a nagybácsi volt az, aki kiemelte az árvák közül Sándoromat, és ő támogatta a taníttátásukat is. Béla bácsinak köszönhető, hogy a férjem bekerült a Zeneakadémiára. Az ő segítsége nélkül bizonyára nem szerzett volna négy dilpomát. Vikár Béla igen nagy tudós, és jó humorú ember volt. Nem lehetett komolyan maradni öt percig mellette, mindig megnevettette az embereket. Áldott lélek volt. Mint a nagy tudósok egy része, olykor kicsit szórakozottnak is tűnt. Béla bácsinak egyébként oly nagy híre volt, hogy az egyik pesti kávéházban lévő sarkot Vikár-saroknak hívták, ahol Béla bátyánk fogadta a tisztelőit, barátait. Talán kevesen tudják, hogy Finnországban szobrot is emeltek tiszteletére. Eljött Sándor öccse diplomahangversenyére is, amelyet 1932. július 10-én tartottak. Van is egy fényképem erről. — Tíz évvel ezelőtt halt meg Vikár Sándor. Kérem, meséljen valamit a tulajdonságairól. Az idő szemüvegén át hogyan emlékezik rá? — Az én uram nagyon érzékeny típus volt. Leginkább a puritán szóval lehetett őt jellemezni. Gyakran mondogatta, ha nem lennék én a párja, akkor ő éhen halna. De mindenkihez nagyon jó, segítőkész volt. Nagy munkabírású volt, mondogattam neki olykor viccesen, hogy a munka őrültje, mert én azt az embert alig láttam pihenni. Éjjel-nappal dolgozott. Nappal a zeneiskolának, a megyének és a városnak élt, éjjel pedig komponált és cikkeket, tanulmányokat írt. Alig-alig aludt. Egymás után írta az egyházi zeneszerzeményeit. Sohasem tagadta meg, hogy ő református lelkész is. Szorgalmasan járta az országot a nagy kórusával, és mindenütt orgonáit, ahol felkérték. Nézegetjük, lapozgatjuk a hagyatékot. A relikviák nagy része már megjelent egy Vikár Sándorról szóló kötetben, amelyet a RÍM kiadó jelentetett meg 1993-ban. Ebből is kapok egy példányt. Kezembe akad egy papír is, amelynek a két oldalalát is megtölti Vikár Sándor kitüntetéseinek a felsorolása. Legfontosabb talán az Állami díj, amelyet a Miniszter Tanács 1983-ban adományozott. Piciny cseppek az életért Dk Béres: van lehetséges megoldás, nem szabad fejet hajtani a rák előtt Páll Géza Úgy éltem át azt a napot, azt az egy-két órát, mint amikor egy fantasztikus film, regény elevenedik meg az ember előtt. Olyan arcok sorakoztak előttem az ország, sőt a világ sok tájáról, olyan betegek, akik az orvostudomány akkori ismeretei, a vizsgálatot végző orvosok véleménye szerint már rég meghaltak, azaz meg kellett volna halniuk. Az emberiség egyik nagy közellensége, a rák végzett volna velük, sokukról már lemondtak a kórházakban, másokat kezeltek ugyan, de a hozzátartozókkal közölték: nincs remény, készüljenek fel a legrosszabbra. S a gyilkos kór által halálra ítélt emberek közül igen sokan mégsem engedelmeskedtek a kegyetlen betegség parancsainak, életben maradtak. Valóságos csodajáró hellyé vált abban az időben, a hatvanas évek elején a megye akkor még nagyközségi rangú helye, Kisvárda, ahol olykor százak és százak várakoztak egy szerény házacska kapuja előtt, hogy találkozzanak dr. Béres Józseffel, aki azzal a reménnyel kecsegtette a beteg embereket, hogy van lehetséges megoldás, nem szabad fejet hajtani a rák előtt. Visszaemlékszem a több mint harminc évvel ezelőtti találkozásra Béres Józseffel, akiről annyi legenda, jó- és rosszhiszemű híresztelés keringett, megye- és országszerte, annyira felbolydult a világ körülötte. Úgy tűnt, elérkezett az idő, hogy a megyei lapban is megjelenjen egy tárgyilagosságra törekvő tudósítás a kisvárdai agrárkutató, biológus doktor munkásságáról. Hivatalosan ugyanis akkortájban illett nem tudomást venni az ilyen és hasonló tevékenységekről, mivel semmilyen felsőbb orvosi vélemény nem támasztotta alá Béres József munkálkodásának értékét, könnyen kerülhetett a tollforgató olyan gyanúba, mintha az áltudományosságot, a sarlatánság határán lévő szemfényvesztést kívánná népszerűsíteni, világgá kürtölni. Béres József ugyanis a kezdeti évektől tilalmi listán volt, eszközeit, kutatási feljegyzéseit nemegyszer lefoglaltatták, megtiltották akkori munkahelyén, a nyírségi mezőgazdasági kutatóintézet kisvárdai telepén, hogy magánszorgalomból holmi rákellenes kutatásokat végezzen. Merőben illegális volt az a munkálkodás is, ahogyan a félelemben tartott, de jószándéka és tisztessége tudatában cselekvő kutató, a betegeket és hozzátartozóit fogadta szerény otthonában. Egyszerűen nem tudta elhárítani, elküldeni a segítségért messzi földről érkező embereket, akik hallottak az általa készített cseppekről, amelyek hivatalosan nem kerültek forgalomba, kórházakban nem engedélyezték a kipróbálásukat, de a gyógyuló betegek sokasága mégis jelzett valamit. Béres doktor, Dr. Béres József Balázs Attila felvétele ha nem is kényszerítette térdre a rák minden változatát, annak minden fázisában lévő formáját, de nagy valószínűséggel talált valamit, amit csak ő tud, ami bizonyos szerencsés élettani helyzetben képes reményt, sőt gyógyulást adni a rászorulóknak. Már akkor, az indulás első éveiben egy szekrényre való levelet őrzött a kutató azoktól, akik életben maradtak, meggyógyultak a cseppektől. Ezek a visszajelzések további biztatást adtak az eredetileg a burgonya vírusbetegségeivel foglalkozó szakembernek, hogy ne adja fel a küzdelmet, a fenyegetések, a hivatalos mellőzések, sőt vádaskodások ellenére folytassa a munkát. Saját magán is kipróbálta a cseppeket, mesélte azon a bizonyos karácsony előtti napon, amikor megkerestem, hogy amenynyire lehet, avasson be a nagy titokba, s ezt a lap olvasóival is megoszthassam. Béres József nem tetszelgett az emberiség nagy titkát megfejtő géniusz fényében, a tőle megszokott egyszerűséggel, szűkszavúsággal sorra felidézte azokat az eseteket, melyek száma már akkor több százra rúgott, amikor olyan betegek gyógyulását segítette a találmánya, akikről már minden lehetséges orvosi fórum lemondott. Akadtak persze olyan betegek is, akiken nem segített a később Béres cseppként az országot, világot bejáró szer, de Béres doktor soha nem ígért csodát, bizonyos előrehaladott stádiumban az ő készítménye sem tudja visszafordítani a természet által diktált végzetes folyamatokat. De a megelőzésben, a korai felismerésben már jó harminc évvel ezelőtt kimutatható volt a cseppek jótékony hatása, még ha a kételkedők gyakran jegyezték meg vele kapcsolatban: nem lehet bizonyítani tudományosan, vajon tényleg a cseppek váltották ki a gyógyulást, vagy ettől függetlenül is, valamilyen belső, biológiai változás következtében állt le a kóros folyamat. Mindenesetre Béres József megjárta a poklok poklát, bár erről soha nem panaszkodott. A tudósítás, amely a Kelet-Magyarországban megjelent munkásságáról, nyilvánosan először állította reflektorfénybe a rák elleni küzdelem e szürke eminenciását, aki egy parányi szobácskábán kísérletezett csupán, távol a világtól, a hatalmas rákkutató központoktól. Az újságcikk kettős hatást váltott ki. Még többen szereztek tudomást róla, s mivel már az újság is megírta, hogy létezik egy ember, aki egymaga hadjáratot indított a rák ellen, még többen sereglettek a betegek, hozzátartozók Kisvárdára. Számosán voltak közöttük neves orvosok, tudósok, közéleti személyiségek, művészek, itthonról és külföldről egyaránt. Többen inkognitóban keresték meg Béres Józsefet. A másik hatása viszont az lett, hogy még nagyobb mellőzésben lett része a kutatónak, az Egészségügyi Minisztérium akkori illetékesei pedig azt fontolgatták, hogyan kellene beperelni a lapot és a szerzőt az áltudományosság, a sarlatánság pártfogolásáért. Erre valahogyan mégsem került sor. De nagy hallgatás követte a tudósítás megjelenését, évek teltek el, nem volt tanácsos újra szóbahozni a hazai lapokban Béres Józsefet és munkásságát. De a kutató nem adta fel, csöndben, szinte egyszál maga dolgozott, bár később jócskán akadtak barátai, segítői, köztük orvosok is, akik bíztak a munkában. Később, ahogyan puhult a kemény diktatúra, újra megjelenhetett egy tájékoztató jellegű írás a lapban, majd az országos lapok, hírközlő szervek is összeszedték a bátorságukat, majd pedig elkészült a nagy vihart és csodálatot kiváltó film Béres Józsefről, melyet Kosa Ferenc rendezett. De a filmet évekig csak zártkörű bemutatón láthatta a beavatott közönség. Egyre többen sorakoztak fel a rák ellen küzdő kutató mellék, olyan neves személyiségek, mint Balczó András ötszörös olimpiai bajnok, Nyíregyháza szülötte és mások. Az igazi csatát mégis a kutató, az örök nyugtalan ember, Béres József vívta meg a három és fél évtized alatt. Ma már ötvenöt országban használják a cseppeket, s tizenöt országban gyógyszerként is elismerik a készítményeket. A piciny cseppek úgy is mondhatjuk meghódították a világot. Aki viszont a nevét, a tudását adja mindehhez, ma is olyan csendes, szerény, köztiszteletben álló ember, mint a kezdet kezdetén, megmaradt szabolcsinak, kisvárainak. Béres József, sokaknak már Józsi bácsi a napokban ünnepelte 75. születésnapját, melyhez lapunk, olvasóink nevében ezúttal is gratulálunk. Talán azt kívánhatjuk, használjanak neki is igen sokáig a piciny cseppek, hogy használjanak valamennyiünknek, az emberiségnek. A lengyel kultúra hetét tartották a múlt hónapban fővárosunkban. Véletlen, vagy nem, nagyon sok rendezvénynek volt motívuma a sátán. Képeinken a népi kultúrában fellelhető ördögfigurákból látható néhány Nagy Gábor (ISB) felvételei
