Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-04 / 54. szám
1995• MÁRCIUS 4-, SZOMBAT Napkelet • A KM hét A számkivető vándorai Menj a jó... a közlendó't nem felkiáltójel követi. Egyszerűen, indulat nélkül jelenti ki, hogy szerinte mi a teendőm. Nem is veszem sértésnek, mert a szófordulat szinte minden mondatában előfordul, nem is igen gondol bele annak jelentésébe, megszokásból csapja oda. (Haragszik mindenkire, aki csak kérdezősködik, de segíteni nem tud.) Meg különben, gondolkodni sem túl sokat szokott. B. — miközben beszélgetünk, ha annak lehet nevezni a kérdéseimre adott igeneket és nemeket — az aprópénzt rázza öszszefonódó két tenyere öblében. Időnként odavágja a filléreket a betonasztalhoz, majd szemelgetni kezd, mint aki lencsét válogat. Ha több a fejjel felfelé forduló érme, akkor felhívja a volt feleségét. 15 évi házasság után vált el. Persze, a pénz körüli örökös veszekedés miatt. A tartásdíj fejében ottmaradt az asszonynak meg a két gyereknek a vidéki kertes ház mindenestől. Egy darabig csak megvolt valahogy. Amikor a munkahelye megszűnt, valameddig tartott a pénze albérletre. Ám a főbérlő egyik napról a másikra kitette az utcára, sőt még meg is lopta. A szemét!... köpött egyet a viseltes öltözetű közepes korú férfi. Azóta nem számolja az időt. Alkalmi munkából él, télen hol itt, hol ott húzza meg magát. Az év többi szakában — hála a mérsékelt égövnek — ott alszik, ahol éri az este. Végül is több lett az „írás”. Kért egy húszast, hogy telefonáljon a gyerekeinek. Velük tartja a kapcsolatot. Nem tudják, hogy az apjuk száműzött. XXX Még a szakemberek közül sem sokan vállalkoznak arra, hogy megbecsüljék a magyarországi hajléktalanok számát. Akad, aki 25-26 ezerre, míg mások ennek a duplájára esküsznek. Azért is nehéz a megszámlálásuk, mert a csapat összetétele változó, felbukkannak, eltűnnek. Egy biztos: számuk növekvő. Mifelénk ritka az olyan hajléktalan, akinek sikerült a társadalmi lét pereméről visszakerülnie a normális körülmények közé. XXX A másik hasonló korú férfi is (nem éppen B. barátja, errefelé nincs is ilyen, a hajléktalanok között mindenki magányos, egyedül járnak, mint északon a fehér szarvasok) mindenért a pénzt okolja. — ...merthogy bárhová megyek, tudja, az a téma, az a rohadt lóvé. Mindenki erről beszél. Csak talán mi nem, mert nekünk egyáltalán nincs semmi biztos megélhetésünk. Vagy hogy is kell ezt mondani, forrásunk... (boldogan konstatálja, hogy eltalálta a hivatalos kifejezést.) Pénz, pénz, pénz. Frankón. Az egész világ egy nagy pénzduma, úgy éljek. Keze úgy repdes az arca körül, mintha a száján kibukó, szaggatott mondatfoszlányokat próbálná'valahogy terelgetni. A szólegyek csapongva lebegnek, kiszáradt bőrű vöröslő jobb keze végigsimít valamikor talán kellemes arcán, megdörzsöli kissé görögös orrát, majd átvándorol a szemöldökére, borostáját sercegteti. Bal kezével rezzenéstelenül szorítja a nehezen meghatározható színű, csíkos műanyag szatyor még le nem szakadt fülét. A görcsös szorításba az ujjak belefehérednek. Nincs más, amibe kapaszkodhatna. A nehezen visszaadható szózakatolásból kihámozom, hogy birkákra vigyázott — nem tévedés, havi kétezerért. Az emberpiacon ennyi a hajléktalanok ára. A „munkaszerződés” éjjel-nappali „munkarendet” kötött ki. Ugyan négyezerről indultak, ami álom volt, de az is maradt. A gazda, mondván, hogy meglopta, leszállította a munkabérét a felére. De melegben alhatott. Az állatok között. Csak a büdöset bírta nehezen. Ha a gazdának jókedve volt, adott a modern rabszolgának enni is. A maradék szaftot tunkolhatta. De milyen jó volt az, bizony! — nyelt egyet. XXX A többség azokból az egykori segéd munkásokból kerül ki, akik vidékről mentek a fővárosba, nagy építkezésekhez, az iparba, s munkásszállásokon élték le életük jelentős részét. Mivel ritkán jártak haza, könnyen kicsúszott lábuk alól a talaj. A távoliét széttépte a családi kötelékeket, végül valóban nem volt hova menniük. Másokat mindenféle családi konfliktusok kényszerítettek a kilátástalan helyzetbe, sokakat meg az alkohol sodort a mélypontra. De nem minden alkoholista hajléktalan, s nem minden hajléktalan alkoholista. Ha isznak, almabort szopogatnak védőital gyanánt, hiszen az a legolcsóbb, s majdnem annyira átmelegít, mint az égetett szesz. XXX A hajléktalanok mind idősebbnek látszanak életkoruknál. A papír szerint krisztusi korú sorsüldözöttnek furcsán játékosak a mozdulatai. Jól megfér egymás mellett a darabosság és a könnyedség. Arcán alig van hús, szeme gödörben kuksol. Haja ritkás, nem kifogástalanul tiszta, mégis röppenő. Tenyérháta széles, súlyos. Beszéd közben kavicsokat rugdos, tekintetével csak a távolra szaladókat követi. Majdnem leérettségizett estin. Bár szerinte akkor is ugyanitt tartana. — Hát az életem, hölgyem, egy fejlődésregény. Erről a gimiben tanultam. Még most is el tudom mondani a meghatározást — s már fújja is. — A regénynek az a műfaji változata, amelynek tárgya a hős sokoldalú, értelmi, érzelmi, világnézeti fejlődésének útja, a csalódások, tévelygések... S el is jut zökkenőmentesen az utolsó szavakig:... az adott társadalmi körülményekkel összefüggésben. A gyerekkoromról nem akarok beszélni, elég legyen csak annyi, hogy Pestre szöktem a bátyám után, ő szervezett be egy munkásszállóra. Építkezéseken robiztam, hordtam a vizet a melósoknak, töltöttem a betonkeverőt, cígöltem a cementeszsákokat. A szállón akkor nem volt jó, de ma már visszavágyok oda. Biztonságot adott. Volt munka, volt valamennyi pénz, volt kaja, cigire való, ha meg is kellett dolgozni érte. Amikor kedvem tartotta, kóricáltam Pesten. Wrangler farmerben jártam. De eladtam azt is, meg a bőrdzsekimet is. Amikor a cég megszűnt, az elsők között tettek bennünket lapátra. Nem volt hová visszajönnöm. Se apja, se anyja, se testvére, se ismerőse, se gyereke, se családja, nincs senkije. Maradt az állomás, a lépcsőház, az erdő. Most flakont gyűjt, meg a kukákból ételmaradékot. Nem fizet rosszul a pasi. Elég ennivalóra, meg egy-egy fröccsre. — Békaállásban engem még nem látott senki. Tudja, mi fáj a legjobban? Ha észreveszem, hogy figyelik a kocsmában, elmossák-e utánam a poharat... De hogyan és főleg meddig lehet ezt bírni ép ésszel?! — A fő, hogy az ember ne hagyja magát. Mert száz köpönyeg van rajtunk. Ha levedli az ember az egyiket, mint a kígyó megújuláskor a bőrét, még mindig marad kilencvenkilenc. Hazudnék, ha nem vallanám be, én mindig reggel úgy kelek fel, hogy ma feltételenül történnie kell valaminek. Etázsfűtésre vágyom, nem kalyibára meg barlangra, vadbőr helyett „kellően rétegzett” ruházatra, a csupasz föld helyett tolipihés ágyra, hóban hempergés helyett fürdőszobára, terebélyes faalja helyett angolvécére....— csak köhögési rohama miatt nem folytatta a szívszorítóan mély bölcselkedést. XXX Ők az átalakulás talán legnagyobb vesztesei. Milyen mélyen ágyazódik bennük az életösztön! Többségük önhibáján kívül került válságos helyzetbe, és önhibáján kívül ellátatlan. A megélhetési szint alatt nyomorgóknál a létminimum emlegetésének semmi értelme nincs. E kevés, keserű szavú kitaszítottak napi gondjaik alakulásán mérik a politikát. Hidegen hagyják őket a távoli nézetek, elméletek és modellek, ideológiai viták, szociológiai felmérések, érzéketlen statisztikák. Dolgoznának ők, de nyakuk köré csavarodik az ördögi kör, nincs lakásuk, meg különben is, hogy néznek ki! Egy törvényt, egy programot ismernek. Neve: A TÚLÉLÉS. Felszámolható-e a hajléktalanság, mik a legfontosabb feladatok? — szegezik a kérdést a nyomasztó problematikával évek óta foglalkozó kormányhivatalnoknak. — A kialakult állapotokba nem lehet és nem szabad belenyugodnunk. Erőnkhöz képest mindent el kell követnünk, hogy megállítsuk ezt a folyamatot. Az időben és sokféle formában nyújtott segítség ezreket menthet meg attól, hogy lecsússzanak és emelhet ki már erre a nívóra kerülteket. Ehhez nem elegendő a szociálpolitika eszközrendszere, a különféle civilszervezetek áldozatos munkája, a helyi önkormányzatok erőfeszítése. Az egész társadalom öszszefogása árán juthatunk el a hajléktalanság radikális csökkentéséhez. A pénznél is fontosabb a közhangulat megváltoztatása, a konszolidált körülmények között élők felfogásának átalakítása. Nem bűnözők a hajléktalanok, hanem bajba került embertársaink. Elesettek, akik támaszra szorulnak, emberségre, hogy emberek maradjanak, életben maradjanak. A társadalom lelkiismerete kell, hogy felébredjen érdekükben, sorsukért... Forog a lemez. Forog a lemez. Demjén Rózsi énekel. A szabadság vándorai. Hogyha eltűnünk egy perc alatt Velünk semmi sem tűnik el, Mindig itt vagyunk egy ég alatt, Lehet, észre sem veszel... Néha telkeden nyiss egy ablakot, Mert csak így érhetsz utol.. Azt hiszem, hosszú az út A meleg szobát bezengi az elektromos gitár jajongó hangja. A dalfoszlányok kiszállnak a nyitott ablakon, hogy mindenki hallja. Balázs Attila felvételei Szőke Judit Napkelet • A KM hét végi melléklete
