Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-25 / 72. szám
12 TÁRLAT Baracsiné Molnár Ilona képei Üldögélő A természetet, Sóstó dimbesdombos tájait, régi, elhagyott házakat, sehova nem vezető utakat, magára maradt embereket, sorsokat fest elsősorban Baracsiné Molnár Ibolya, akinek a Móricz Zsigmond Színház kiállítótermében láthattuk legutóbb a tárlatát. A Nyíregyházán élő pedagógus festő sokoldalú alkotó. Berecz András tanítványa volt, húsz éve tevékenyen alkot. Rajzol, fest, kerámiát és tűzzománcot készít, de hegeszteni is megtanult. Rendszeresen—1973 óta—vesz részt a megyei tárlatokon, de több önálló kiállítása is volt. Szegeden és Budapesten is bemutatkozott már. Néhány hónappal ezelőtt a megyei könyvtárban láthattuk munkáit. Dombos vidék Magányos ház Távolodás Napkelet • A KM hét végi melléklete Régi szobrok, új nevek A régebbi mesterek körültekintően és nagy gonddal jártak el annak idején Koroknay Gyufa Az élet dolgaival már csak úgy vagyunk, hogy amit becsülünk, igyekszünk a maga módján kifejezésre is juttatni. Az asztalt megterítjük, a képet bekeretezzük, a szobrot valami magasabb helyre állítjuk. Nyíregyháza szobrai esetében azt tapasztalhatjuk, hogy a régebbi mesterek körültekintően és nagy gonddal jártak el. Mindez onnan jut eszembe, mert nemrég rábukkantam egy névre, annak a művésznek a nevére, aki nem restellte, hogy tehetségét Kallós Edének a szolgálatába állítsa, mikor a Bessenyei szobrát elkészítette. Kann Gyula fiatal, jó nevű építészként volt ismert, mikor a szobor készült. Szép, igényes szecessziós épületeket tervezett, vázlatait Berlinben németül ki is adták. Mint építész azonban nem volt sikeres, aminek több oka is lehet, pedig például a Művészháza különlegesen szép épület lett volna, ha elkészül. Egy régi mérnöknél szinte magától értetődő volt, hogy szépen rajzolt, de Kann Gyulát a festészet is vonzotta. Budapesten Karlovszky Bertalannál, a kor elismert portréfestőjénél, majd Münchenben Hollósy Simonnál tanult. Mint festő a Kosztolányi nevet használta, így is ismert. Festészete nem idegen francia hatásoktól, de mindig természetelvű maradt. 1945-ben halt meg 77 éves korában. A Bessenyei-szobor talapzata nemcsak kitűnő stílusérzékkel, de olyan jól is meg van építve, hogy szinte egybe nőtt az alkotással. Kiemeli anélkül, hogy elnyomná. Széles bázisról indul, majd változó profilokon keresztül lekeskenyedve magasodik fel. Fenn fűzérek övezik, míg középen az antik színházi maszk utal a költő író drámai tevékenységére. Sajnálatos módon a háborút követő időkben a koronás magyar címert leverték helyéről, most három vascsap árulkodik az esetről és várja, hogy változzanak az idők. A városháza ablakaiból nem látni ide! De baj van a szobor környezetével is. Emlékeim közül a felszínre bukkan P. P. akkori kultúrtanácsos egy története, mely arról szól, mikor a művész engedélye nélkül — régen ilyen is volt! — áthelyezték a szobrot a régi Bessenyei térről a mostani helyére, hogy helye legyen a Hősök emlékművének, és Kallós leutazott a városba, hogy tiltakozzék. A város részéről P. P. fogadta az állomáson a tisztelt idős mestert a város címeres hintájával. Kallós a köszönést sem fogadta s az ütőn sem volt hajlandó egy szót szólni. Odaértek a Bessenyei-szobor elé, megálltak. Kallós szétnézett s egy idő után csak annyit mondott: Hm! Továbbmenve a városházáig még egynéhányszor megismételte ugyanezt, de benn már megtört a jég. Tetszett neki szobrának az új helye. Akkor azonban még körívben álltak mögötte a fiatal jegenyék, mint kíséretének tagjai, jelenlétükkel, mintegy aláhúzva az előttük álló személyiség rangját. Ma? Á kettős park homlokán egy-két jegenye ácsorog csak az egykori kíséretből, miközben vadszilva, japánakác lézeng ittott rendetlenül. Kallós akkor nem láthatott a jövőbe, de az is áll, hogy a városházáról nem látni ide. A Kossuth-szoborról, helyesebben emlékműről szólva, köztudott, hogy annak a Beden Gyulának a munkája, akinek pillanatnyilag és véletlenül egy igazán szép kis márványa, a Bánat, a Városi Galéria kis kiállításán látható. A bronz főalak mögött azonban három félalak is kinő az ez esetben alapzatnak nehezen nevezhető kőépítményből: a Szabadság csillaghomlokú géniusza, oldalán egy-egy szimbolikus mozdulatú férfialak. A kőből faragott részletek Cser Károly munkája, ki szintén jó nevű szobrászként működött. 1937-ben Párizsban díjat nyert, s országszerte is több szobra áll. Figyelmet érdemel a Hősök emlékművének az alapzata is, ezt a nyíregyházi Osváth Antal készítette, ki a Jósa András Múzeum épületének is a díszítő szobrászati munkáit végezte. Műhelye a 20-as évek végén a Kossuth u. 42. sz. alatt volt, Kisfalu- 3i Strobl a Hősök emlékműve készítésekor itt többször is felkereste. Ez az alapzat úgy készült, hogy körül lehessen járni, hogy a művész jellemábrázoló tehetsége érvényesülhessen, hogy az arcokba lehessen tekinteni. Ma nem közelíthető meg az emlékmű a térrendezés miatt. Vajon, ha szolidabb keretek között is, nem egyfajta képrombolás ez? Akárcsak az Örökváltság oszlopnál. Az Osváthékkal való ismeretségnek további, eddig ismeretlen következményei is lettek. A mesternek feltűnt Osváthék fiatal fiának az ügyessége és tehetsége, és ősszel felvitte magával Pestre. Osváth Imre egy évig besegített a mesternek a műtermében s közben a szakmát is tanulta. Utána felvételizett a Képzőművészeti Főiskolán s Kisfaludi keze alatt el is végezte. Még mint főiskolás mintázta a lebontott Országzászló emlékművet és ő készítette az akkori ferences kolostor szobrait: egy pietát, Szt. Antal, Szt. Ferenc és egy Mária-szobrot. Ezek és a múzeumban lévő Jósa Andrásszobor emlékeztetnek rá. A háború Németországba sodorta, majd Ausztráliába vitte a sorsa. Ott is hunyt el. KENDE SÁNDOR: A p e re c e s n é n i e se te A sötét szemüveges fiatalember olyan gondterhelten toporog előtte, mintha öt percen belül, de legkésőbb az előadás megkezdéséig föltétlenül el kellene döntenie, hogy gubancos haját lenyíratja-e holnap, avagy célszerűbb, ha tovább zsírosodik. Szóval, nem a legderűsebb látvány, de azért megszólítja. Mert finnyáskodnia semmiképp se szabad, a széplelkűség nem kifizetődő, előítéletekből nem lehet megélni: neki igenis előzékenynek kell lennie mindenkivel, így kívánja az üzlet. — Frissek a perecek... Ez a kivételes teremtmény azonban meg se rebben a szépen kínáló, alázatos szóra. Csak egy hosszú perc múltán fordul sarkon; de akkor már mindkét könyökét használva furakszik ellenkező irányba, a büféhez. Lehajt valamiféle féldecit. S visszafelé már óvatosabban billeg. A zsúfolt színházi hallban igazán jóízűen legföljebb álldogálni lehet, s nem érdemes mást nézni, csak a mennyezetet. — Frissek a perecek... A fiatalember félszegen mozdul, bizonytalanul, hátha nem is neki szóltak. A néni viszont pontosan erre a pillanatra várt, a magasabb és mélyebb lélektani tapasztalatok szerint most kell támadásba lendülnie. — Frissek, kedveském, nézze csak... Éppen előbb vett belőle a művész úr is... Nyert. A fiú végre közelebb lép és kér egyet. Szívesen adja. Mosolyog. Amikor mosolyog, nem is annyira öreg, a fogai még épek. Ilyen mosolyogva, rejtelmesen hunyorogva súgja az őszes úrnak is, aki pedig olyan merev vállal lépdel előtte, mintha kitüntetés lógna a nyakában. — Frissek a pereceim... Egy kis gyanakvás, az udvariasság határain belül: — Biztos? — fésülgeti az úr a körme hegyével a bajszát töprengve. — Óóóó... Hiszen a művész úr is kért az előbb! Most vittem föl hozzá kettőt az öltözőjébe... Hiába minden, a sokat sejtető, ravaszkás pislogások se segítenek: erősen akadozik az üzlet. Még elsőt se csöngettek. — Frissek a pereceim... Drága hölgyek! Drága urak! Ni! Ez a hirtelen szőkeség milyen finnyásan nyúlkál itt! Mintha bizony rövidlátó volna. Ejnye. Mire való az efféle fitymálás?! Volt az ő haja is ilyen szőke és legalább ennyire göndör! És az alakja, no lám, hát igen... szépen tartja a nyakát a kis bestia, igen, így mintha örökké nyújtózna. Nagy vicc! Könnyű ezt ma ellesni a filmekről... Szép, hiába, el kell ismerni. A válla, a dereka rándulása... Jaj, csak hát a csípővel, Jézusom, nem így kell ám ilyenkor! Nem, ezt ő nem így próbálta hajdanán, soha nem így; ejnye, ennek a gyönyörűségnek ezt még tanulni kell!... Hogy összekap a tekintetük! Talán túl sokáig nézte! — Frissek, aranyoskám... — Melyik a ropogós? Istenem, milyen csacsi kérdés! — A művész úrnak is vittem az előbb... — súgja oda a csinoskának bizalmasan, majdnem cinkosan és biztos a hatásban. — Jé... Tényleg? A néni majdnem megsértődik: — Ha én mondom! — A néni neki? Haláli! — Miért? Mi abban a — idegenkedve forgatja szájában a szót — haláli? — Izgi? — A művész úrnak, perecet?! — kuncog a kis cserfes tündér csiklandósan, szinte hunyorog, mintha tán utánozná a nénit. — Ilyen perecet? — Nagyon is szereti! — Éppen a perecet? Jaj nekem! Vitathatatlan, jópofa ez a taknyos! — gondolja ő, dehogyis haragszik. Bessenyei szobra Elek Emil archív felvétele
