Kelet-Magyarország, 1995. március (52. évfolyam, 51-77. szám)
1995-03-25 / 72. szám
1995• MÁRCIUS 25„ SZOMBAT Hagyomány, művészet Beszélgetés Hidi Endre nagydobronyi keramikussal a lélek táplálékairól Hidi Endre keramikus a legnagyobb, s talán a legtöbb egyéni sajátsággal bíró kárpátaljai falu, Nagydobrony szülötte. Itt még napjainkban is a hagyomány nem csupán megőrzendő érték, felkutatandó kincs, hanem a lakosság többsége számára a mindennapokat meghatározó értékrend. Norma és igazodási modell. Emellett a község sajátos sziget a magyar nyelvterület északkeleti peremén. — Bármilyen világ is jött, a hagyomány, mely nem csupán a jeles alkalmakhoz kötődő szokásokból állott, mindig is tovább öröklődött — vallja az ötvenesztendős Hidi Endre. — Ami a fazekasmesterséget illeti, sajnos nem ilyen egyenes és töretlen a folytonosság. Mert olyas valakivel, aki a kézművességnek e gyönyörű ágát művelte volna, szülőfalumban legalábbis nem találkoztam. Bizonyíték persze több is előkerült, ami arról tanúskodott, hogy úgy 150-200 esztendővel ezelőtt Nagydobronyban égettek cserépedényt. A házunk alapjainak ásásakor például egy boglyakemence körvonalai bomlottak ki, ezután előkerültek a hagyományos vásárfiák: a fütyülős kakasok, sípok és más gyerekjátékok, cseréppipák és -edények maradványai. írásos feljegyzés viszont a régmúlt időkből erre vonatkozóan nem maradt. □ Nos és azok a cserépedények, amelyeket gyermekkorodban a családban használtak? — Azokat jórészt az Ung-vidéki mesterek (ma ezeknek a településeknek túlnyomó része Szlovákiához tartozik) készítették s hordták szekéren a falvakba. Különösen közvetlenül a háborút követő években élénkült meg a csereáruforgalom. A csuprot, fazekat vagy köcsögöt kétszer telemerték búzával, árpával vagy zabbal, annyi volt érte a fizetség. Aki paszullyal fizetett, annak csak egyszer kellett teletölteni a kiszemelt edényt. □ Ezek után önmagától adódik a kérdés: mitől nagydobronyiak a Hidi Endre kerámiái, mitől nyerik identitásukat? — Én erre azt szoktam mondani: attól, hogy én és valamennyi ősöm itt született, minden, ami a teremtett világ része, az elődök keze nyomát viseli. A szőttesek, a varrottasok s ruhák, jellegzetes dobronyi népviselet, mely a hatvanas években került csak a ládafiába. Ezek a dolgok a művész-Portré, műhelyben Markovics Mátyás felvétele ember számára nem csupán szemet gyönyörködtető érdekességek, hanem egyben a lélek táplálékai is. S ha a lélek táplálékáról esik szó, felidéződnek a gyermekkori élmények, a boszorkányokról, a szellemekről, az ördöngősökről szóló történetek. Esténként tengerihántás, játékfaragás közben alig vártuk, hogy valamelyik felnőtt belekezdjen a mesélésbe. Amennyire féltünk tőlük, olyannyira vártuk, hogy a mesélő mondatai nyomán megelevenedjenek ezek a titokzatos dolgok. Azt hiszem, mi nagydobronyiak, ebből a szempontból is szerencsésebbek vagyunk. Mind a mai napig megmaradtak a a közösségi munkaalkalmak: a krumpliültetéstől kezdve a paprikafűzésig minden csoportosan, kalákában történik, így aztán akad bőven mesélési alkalom is. □ Mégiscsak újjá kellett teremteni a nagydobronyi fazekas hagyományt... — Igen, igen, csak nem így, programszerűen. A közeg, amelyben felnőttél és amelyben minden nap élsz, úgyis rányomja bélyegét arra, amit csinálsz. Nyilvánvaló, hogy csak azt hozhatod ki magadból, ami benne szunnyad. Aztán ne felejtsük el, hogy a keramikusság az nem csupán elhatározás, hanem lehetőség kérdése, függvénye is. Hogy a műhely, az agyag, a festékek, a kemence mind együtt legyenek. A négy fiútestvérem és édesapám segítsége nélkül aligha rendelkeznék ma mindezekkel. Ö Mesterség és művészet. — Az nyilvánvaló, hogy a keramikus fazekasmesterségbeli tudás nélkül nem születik. Ebben a szakmában is ezernyi dolgot kell megtapasztalni. Itt együtt kell élni az agyaggal, amely minden állapotában, a munka minden fázisában lélegzik, másként viselkedik. Itt az isteni szikra kevés, mert ha valahol sántít a technológia, oda a hatás. S hogy a kérdésre válaszoljak. A magas fokon űzött mesterség lenne a művészet. Persze most ne tessék ezt úgy elképzelni, hogy meghúztam egy képzeletbeli vonalat: itt kezdődik a mesterség, s ami fölötte van, az meg már művészet. Talán ott kezdődik a különbség, hogy az elkészült tárgy már nem csupán gyönyörködtet, hanem üzenetet is közvetít: a művésznek a dolgokhoz való hozzáállását, hangulatát, érzéseit. Azt hiszem a nagy művészek ezt már pontosabban megfogalmazták. □ Kerámiából készült díszítőelem és ugyanabból az agyagból készült használati tárgy... — Mivel mégiscsak egy mesterségből nőtt ki ez a fajta művészet a dísztárgy és használati eszköz között nincs éles határvonal. Ha valakinek úgy teszik, az én díszes köcsögömet nyugodtan használhatja aludttej készítésére, a szilkémben lekvárt tarthat, az általam készített csecses korsóban ivóvizet vihet a mezőre. Egyre inkább az a meggyőződésem, az a szándék, hogy szép tárgyakkal vegyük körbe magunkat, egyáltalán nem számít luxusnak. Hogy jól értsük egymást: nem drága, fényűző berendezésekre, hanem mívesen megformált használati tárgyakra gondolok. Meg persze egyéb lakásdíszekre. Legalább ennyivel tartozunk önmagunknak, ha már — legalább is most úgy tűnik — az emberléptékű világtól messzire kerültünk. □ Éppen a design, a formatervezett tárgyak korszakáról mondod ezt? — Igen, igen. Erős nosztalgiával gondolok vissza gyerekkoromra, amikor a gyerekekre való nagy-nagy fegyelem megnyilvánulásaként a 6-8 éves fiúgyermeknek az apja elkészítette a kisszekeret, télire a szánkót, kisszéket. Ha a család a mezőre indult, a méretre szabott kapa mellett mindenkinek megvolt a maga nagyságához mért korsója. No és természetesen számos más, a felnőttek világát kicsiben másoló, arra felkészítő tárgy. Balázs Attila illusztrációja Csak a huzat ne volna ilyen éles itt, a fal mellett. Máshová azonban nem engedik a kis asztalkát, a perecekkel. Egyszerre csönd. Szinte varázsütésre. Az egész hall egyszerre fordul arra. Melege van. Majd ismét léghuzat csapja meg hátulról. Egyetlen pillanat. Mindenki áll, szendviccsel, feketéscsészével, pereccel a kezében. Ez a lány is. Mintha valaki itt felejtette volna. — Tériké, adjon nekem kettőt. S a tálcához koppan egy pecsétgyűrű feje, . — A művész úr! O, istenem! Még kabátban, fehér selyemsállal. — Frissek, ugye? — Istenem, művész úr... — reszket a hangja, s az arca egyre fehérebb. — Miért nem tetszett kiküldeni értük valakit? Hiszen bevittem volna én szívesen! — emeli tekintetét a színészre, és lassul, nehezedik a szava: — Hiszen én mindig... Elharapja a szó végét, pedig a vásárló előtt nem sülhet föl. Ez a szőke démonjelölt se veszi le róla a szemét, azt a hunyorgó, gonoszkodó, szép szemét; el kell hát ismételnie, szorongva bár, mégis: — Hiszen én mindig... mindig beviszem, ha... A művész úrnak mindig... A barna arcú férfi szórakozottan bontja a sálát, illatos homloka csillog. A szeme bogara, igen az az, amiért még senki se veszi észre a szája körül évek óta lassan egymásra toluló, csöndes gyűrődéseket. — Mindig? — Hiszen.. Lassul, majd megáll a gyűrűs ujj, nem bontja tovább a fehér sálat. — Nem hoz maga már be nekem perecet, Tériké, soha... Jaj! Ezt bár ne mondta volna! Pedig egy kicsit még igazán elnézné itt. A fehér sálat. Azt a gyűrűt. A szőke tini, itt, mellettük jóízűen kuncog magában, hogy íme, milyen könynyű hazugságon kapni valakit; azért adott isten két komplett fület az embernek! Helyes, csak kuncogjon, jól teszi. Néhány évig még szép... Szerencsére azonban ő is hallgat, tisztességből, cinkosan, s talán szurkol is neki titokban, mint az egész közönség. — Kettőt tetszik? — Mint mindig, Tériké... — Igen, mint mindig... Lassú melegség járja át egész testét. Mármár azt hittem, hazugságon kapják; de lám, a művész úr figyelmes, még mindig a régi gavallér és gálánsán alájátssza: — Kettőt, persze — ismétli. — Mint mindig... Most hát győzedelmesen fordulhat már vissza, hogy a gyönyörű szőkeség arcába nézzen, szép és hitetlen szemei közé: — Na? Látod, szívem? Csakhogy, jaj, addigra már sehol! ...Úristen, mikor ment el?! Rémülten nyújtogatja a nyakát, a perecestálca csaknem fölbillen. Hát akkor semmit se hallott! Semmit? Az egészből még ennyi se maradt?! Tizenhat évből, milyen gyorsan elröppent tizenhat évből, tizenhat év és három hónapból, ebből az egész vacak életből, enynyi se?! Elsőt csöngetnek. Most már sietős lesz mindenkinek; nem kell többé a perec. MÚZSA Városok és versek Szeben André András: Bizton megtart Oly fentről nézem a tájat; jegenyék csúcsa szívemmel összeér. A legfelső ághegy lengve őrjít — ívelj, barátom, bátran, légy merész, kedvedre járjad labirintját e földnek, oda lépj, hol bizton megtart semmi-levegő. Tágas tér ám az élet, nemde pajtás? hát még a végtelen! hosszú legelő, hol halad az ember fölfalva egypár eszmét, s még csodálkozik, mitől ég úgy a gyomra!? A szájalást hagyd a szájasokra. Bízzad magad a megváltó nyárfasorra. Vista Birtalan Balázs: Dies Irae füstbe lábadt város csaholó utcák tűzfalak krizantém-gyanús éjszaka eget kiált egy lámpavas menekülni míg lehet felhőbe szökik a tócsa zárva a határ szűkölünk sötétbújócska Marosvásárhely Cseh Gusztáv kolozsvári képíró rézkarcai
