Kelet-Magyarország, 1995. február (52. évfolyam, 27-50. szám)
1995-02-04 / 30. szám
10 ÍRÓJEGYZET Tél Bán Zsuzsa A hó úgy hullt, mint ahogyan a mesekönyvekben ábrázolják. A levegő enyhe, az utak nem síkosak, a bokrok és a fák az ágaikon könnyedén tartják fehér terhüket, mint valami puha, nemes szőrmét. Mintha éppen csak felvették volna, köszöntésül, hogy eljött a tél. Itt van már, szelíd és kedves, amilyen karácsonyeste szokott néha lenni. A városszéli házak kertjeiben vidáman csaholnak a kutyák, bár az utcák kihaltak: mindenki tudja, hogy egymással beszélnek ilyenkor. Hallgatom és tudom, melyik szomszédom kutyája ugat éppen. Ismerem őket a hangjukról, és tudom a nevét is mindegyik- . nek. Ez vidám ugatás. Örülnek annak, hogy enyhe az idő és élvezik, hogy csiklandozza talpukat a hó. Jártam kint és jólesett mindezt hallani, látni, de valahogy mégis hiányérzetem támadt. Egyetlen szánkós gyereket nem láttam. Hétvége. Kora délelőtt. Hol vannak a gyerekek? Annakidején ilyenkor mi már régen kint huzigáltuk szánkóinkat, hógolyókat gyúrtunk és örvendeztünk. Mostanában sok síró gyerekkel találkozom. Sírnak a buszon, minden apróságért is, keservesen. Az anyjuk szégyelli mások előtt és neveli. —■ Nem veszek neked csokit, ha sírsz. Megígérted, hogy aranyos leszel! —- Nem sírok — hüppögi szegény és tényleg abba szeretné hagyni, de nem sikerül. Makog valamit arról, hogy megbüntették az óvodában. Fáj a szíve, el szeretné mondani, mi érte napközben, amíg az anyja nem volt vele. Dé nem lehét. Nem kap csokit, ha nem lesz aranyos. Szeretne az lenni, ha egyszer csak akkor kap csokit.' Szeretne, de nem megy. Fáj a szíve. Mindenki ideges körülötte. Az óvó néni, az anyu, az emberek a buszon. Hó, tündérvilágot varázsoló, kedves téli nap. Ilyenkor kellene kint han- cúrozni a gyerekeknek, de nincsenek sehol. Akiket láttam, éppen pezsgőt vettek a boltban. Több üveggel, nyilván nem nekik szánták a szüleik. Aggodalmasan számolgatták a pénzt, hátha marad egy csokira is. Mostanában az sem fillérekbe kerül. Ha most lennének kicsik a gyerekeim, már nem engedhetném meg magamnak, hogy naponta három csokit vegyek, mint akkor. Örülök, hogy felnőttek már és szomorkodom a mai kicsikért. A fákról nagy, vattapuha hócsomókat sodor le az enyhe szél. Hétvége van és ha a kutyák nem társalognának egymással olyan vidáman, azt hinném, kihalt a világ. Néhány asz- szony megy nagysietve a bolt felé. Befagyott a víz a kutyám lábasában kint és mérgében ide-oda dobálja. Nyalogathatna havat is, de úgy látszik, eszébe se jut. Mehetnék, hogy vizet adjak neki, de várok kicsit, hátha magától rájön, mit kellene tennie. Az sem jó, ha túlcivilizáltak az állataink. Öregszem talán, azért érzem úgy, hogy rossz úton halad a világ? Ami azt illeti, nem vagyok már mai csirke, de talán mégsem ez az oka. Nem kitaláltam, valóban úgy volt, hogy ilyen kedves téli napon régen csengős szán siklott végig az utcánkon és mögéje kötve gyerekeink kis szánkója. Talán már nincs is meg az a szán. A régi gyerekek, akik emlékezhetnének rá, már nemcsak megházasodtak, hanem némelyik el is vált. Mesélnek- e a régi telekről? Nézem ezt a fűzfát az ablakomból. Megsárgultak a levelei, de még nem hullatta el. Ringatja a fehér hópelyheket, s mintha dúdolna nekik valami örökszép dallamot. A fűzfa még ugyanolyan, mint régen volt... Műve örök értékű forrás Orbán Balázs szobrát ma avatják Székelyudvarhelyen Székelyudvarhely Megyei Jogú Város Ön- kormányzatának meghívója, valamint a Hargita Népe című napilap szerint 1995. február 4-én déli 12 órakor avatják a város főterén Orbán Balázs szobrát. Számomra mindez örömhír, különösen azért, mert nehéz, nagyon nehéz évtizedek és többszöri próbálkozás után végre megérhettük azt a napot, amikor a város főterén felavatják a Székelyföld első leírójának, a legnagyobb székelynek a szobrát. Jelen írásomnak nem célja Orbán Balázs életművének az ismertetése és méltatása, mégis annyit elmondhatok, hogy Orbán Balázs a szülőföld szeretetének (mely a hazaszeretet főgyökere) és népe szolgálatának példaképeként élt és él népe tudatában. Szekéren, lóháton és gyalog bejárta a négy székely vármegye (Udvarhely, Csik, Háromszék, Maros-Torda) összes településeit, valamint azok bármilyen szempontból jelentős területeit, várait és várromjait. Feljegyzéseit az akkor még létező családi könyvtárak és levéltárak, lelkészi hivatalok iratainak átkutatása nyomán szerzett ismeretekkel, rajzokkal és Erdély első fotográfusaként, fényképekkel egészítette ki. így főműve A Székelyföld leírása... örök értékű forrásmunkaként ad megbízható képet kora Székelyföldjéről és annak népéről. Eredeti hatkötetes munkájának magyar- országi ára az 1970-es években a Könyvvilág című folyóirat szerint 30 ezer forint körül mozgott. Egyebek mellett e körülmény is indokolta, hogy 1985-ben Budapesten reprint kiadásban három gyönyörű kötetben összevonva, újra kiadják munkáját. Ekkor vallottam arról, hogy Orbán Balázs szelleme a jelen számára újra él és az a küzdelem vállalásának és a megmaradás hitének erejét sugározza (Magyar Ifjúság, 1986. március 14.). A bronzszobor lényegében közadakozásból készült. Közadakozásból abban az időszakban, amikor az erdélyi magyarság anyagi szempontból is történelme során egyik legnagyobb megpróbáltatását éli át. A közös sors azonban közös akaratot diktál, s az otthon élők, s a szétszóródottak szíve együtt dobbant a közös cél érdekében. A szobrot Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész készítette el határidőre. Gondot és késedelmet okozott azonban az, hogy Romániában nem találtak egy bronzöntő mestert, aki vállalta volna a szobor kiöntését. Ekkor érkezett a testvérváros segítsége: Kasza József, az ugyancsak nehéz sorsú Szabadka polgármestere vállalta nemcsak az öntési munkálatokat, hanem városa önkormányzata nevében a vonatkozó kiadások fedezését is. A szoboravatás ideje — a tél közepén — nem egészen időszerű, hiszen az nemcsak a város és annak közelebbi-távolabbi környékének az ünnepe, hanem az egész romániai, s mi több, az összmagyarság együvé tartozásának, küzdelmeinek, élni akarásának, a műveltség iránti hódolatának ünnepélyes demonstrációja, melyen kedvezőbb évszakban több száz kilométer távolságból is önérzetes örömmel a külföldiek is tömegesen jelentek volna meg az igen értékesnek és szépnek ígérkező avatáson. A sietős avatást részben magyarázza ugyan Orbán Balázs február 3-i születésnapja, de nincs kizárva, hogy éppen a többségi nemzet jelenlegi ellenséges hangulatában „a jobb előbb, mint soha...!” meggondolás indokolja a február 4-i avatást. Az avatás a tervek szerint dr. Ferenczy Ferenc Székelyudvarhely polgármesterének megnyitó beszédével kezdődik. Ünnepi beszédet a város két díszpolgára, Sütő András és Tőkés László mond. A szobor leleplezését a koszorúzás követi. Ezután az erdélyi magyar egyházak vezetői mondják el imáikat. Befejezésül, mint Székelyudvarhely mesz- szire űzött szülötte, de családom nyolc nemzedékének élete és halála nyomán, szülőföldemmel együtt élő és vívódó lélekkel, magaménak, egyetlen igazi otthonomnak Orbán Balázs fényképe vallom e várost. Talán elnézhető, hogy örökké hazavágyó lelkem, most ünnepi hangulatában önérzettel szólok éppen egy Orbán Balázzsal kapcsolatos emlékemről. 1956 kora tavaszán, természetjárásaim során Orbán Balázs szejkei sírjához érkeztem. A gazdátlan sírt vad bozót borította. Az 1940-ben állított kopjafa már a kidőlés határán, a sír kerítése leromlott, a bejárat feletti toronyszerű építmény zsindelyes teteje igen rossz állapotban... Iskolaváros fiatal tanára valék. A szégyen érzete kínozott... A Sírt néhány lelkes, Duna-csatornát megjárt volt kisiparos és egy megbízható, önként jelentkező diákcsoport segítségével, minden feltűnést kerülve, felújítottuk. Kivágtuk a bozótot, kitakarítottuk a gyomnövényzetet, megjavítottuk a sír kerítését, kijavítottuk a torony zsindelyfedélzetét. Többet — feltűnés és közadakozás nélkül Archív felvétel (mely utóbbiról akkor szó sem lehetett) — nem tehettünk! Megszüntettük a gazdátlanság állapotát. Mindenesetre 1956 májusában virágok nyíltak Orbán Balázs sírján. Az elvégzett munka tudata jólesett, de mellette bújkált a félelem: hátha kiderül... És kiderült, hogy ki volt a tettes. A pártbizottságra hivattak és az illetékes kultúrfő- nök azonnal rám-varrta a nacionalista bélyeget...Mi vei kicsi kutya nagytól tanul ugatni, nemsokára itt is, ott is megugattak, a nagyobbak meg is haraptak. Akkor az a szólás-mondás járta, hogy ha azt mondják ló vagy, mire tisztázod magad, már még is patkóinak... Régen volt, a patkó elkopott, de a nyoma nem. Most a szoboravatásnak örülök, de sajnos most sem félelem nélkül, mert köztudottan, Erdélyben a szobrok sorsa is nehéz. Dr, Kováts Lajos Napkelet • A KM hét végi melléklete 1995. FEBRUÁR 4., SZOMBAT
