Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07 / 6. szám
12 TÁRLAT Mezőtúriak művei Péter Ágnes: Kiss György A nyíregyházi Városi Galéria dolgozói minden évben azon fáradoznak, hogy egy-egy művésztelep éves terméséből mutassanak be néhány alkotást. Az 1994-es esztendőt lezáró tárlatot a mezőtúri Képzőművészeti Alkb- tótelep anyagából válogatták. A kiállítás az Ember és természet címet kapta. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei város sajátos kulturális környezete és Györfi Sándor viaszveszejté- ses bronzöntési technikája egyre több művészt csalogat a Holt-Körös partjához. Az alkotók a bronz és a festékek adta lehetőségeket tudják a táborban kipróbálni. A telep mára nemzetközivé nőtte ki magát, elsősorban a szomszédos országokból érkeznek alkotók a Takácstanyára. A Nyíregyháza-Sóstói Nemzetközi Éremművészeti Telepen elsősorban kisplasztikák készülnek, Mezőtúron egyre több nagyméretű, köztéri alkotás születik. A Holt-Körös partján készült szobrok és festmények az érintetlen természet világába kalauzolják el az érdeklődőket. Emberi és természetközeli dolgokról vallanak a míves kompozíciók. Király Vilmos: Árnyak II. Harasztosi Pál reprodukciói Napkelet • A KM hét végi melléklete A „haszontalanok” védelmében Egy vélemény:...igazuk is van, nem hajtunk mi már hasznot senkinek... Szeretem az uszodát: ha valaki a közvélekedésre kíváncsi, ott értesülhet róla, mégpedig pontosabban, minta Szonda Ipsos vizsgálódásából. Kivált az asszonyoknál az öltözőben. Politika, gazdaság, művészet — szóbakerül ott minden, ami időszerű, amiről elmondjuk, hogy a „levegőben van”. Legutóbb az egyik nénike azok közül a tiszteletreméltó matrónák közül való, akik holtig küzdenek a betegségek ellen, a kegyes halálért, s nem adják fel 90 fölött sem, elgondolkodva forgatja ruhadarabjait kezében és mondja: — Minket, nyugdíjasokat mindig háttérbe szorítanak. Dehát igazuk is van, nem hajtunk mi már hasznot senkinek... Talán föl sem figyelek a néni sóhajára, ha előző nap nem vitatkoztam volna éppen erről egy ismerős fiatalemberrel. Áz meg azon füstölgött, hogy mi értelme van életben tartani a súlyosan fogyatékos gyermekeket, merthogy azokból sohasem lesznek, úgymond „hasznos” polgárok. Arra megy el az adó, az egészségesek meg nyílik az éhkoppot!” — És ha betegség vagy baleset következtében a maga gyermekei közül válna súlyosan fogyatékossá valamelyik, beleegyezne az elpusztításába, esetleg még asszisztálna is hozzá?! Elkerekedett szemmel nézett rám. — De hiszen ez lehetetlen! És ha mégis ... ha mégis... hát akkor ápolnám. — Haszon nélkül?! — Anélkül — hajtotta le szégyenkezve a fejét. Aztán neki is elmondtam, amit utóbb a nénikének: ez a mi mai világunk, egész gondolkodásunk tele van a hasznosság istenítésével; az élet olyan félreértésével, mintha csak azért lennénk a világon, hogy az hasznunkat lássa, holott a jelek épp az ellenkezőre mutatnak: ha nem vigyázunk, beburkoljuk az egész földgolyót aszfalttal, és nyüzsgünk rajta, mint a hangyák. Hacsak előbb föl nem robbantjuk, hasznosságunk nagyobb dicsőségére. És ha mindez mégsem következik be, napi hasznos, sőt áldozatos cselekedeteink nem enyésznek-e el az időben? Jövünk-me- gyünk a földi téreken, de hasznosságunk emléke ugyan meddig követ bennünket, ha nyugovóra térünk? (még a temetőben sincs örök nyugodalmunk, mert 25 év múlva kilakoltatnak, hacsak gyermekeink meg nem ajándékozzák csontjainkat újabb 25 évvel. Annál többet bajosan remélhetünk, mert dédunokáink félszázad múlva jó, ha a nevünket tudják. Egyszer egy Duna-mel- léki faluban járva, hallottam a tanító panaszát: harmincas létszámú negyedik osztályában csak négy gyermek tudta a nagyanyja családnevét...) Szóval ezt a hasznossági szempontot valahogy ki kellene iktatni a gondolkodásunktól. Méltatlan hozzánk, és hazug is. Mert például mi hasznot hajt gyönyörű, sudár datolyapálmám, amelyet nagy gonddal locsolgatok naponta? Miben mutatkozott hasznosnak szegény kis öreg foxiku- tyám, amikor már se nem látott, se nem hallott (különben fiatalon is olyan szelíd volt, hogy a betörőnek is megnyalja a kezét, ha az netán behatol a lakásba), mégis hűségesen gondoztam, majd természetes halála után keservesen megsirattam? És milyen remegő aggodalommal istápol- juk beteg öregeinket, naponta esedezve még egy kis időt, parányi haladékot számukra a gondviseléstől; jóllehet, nekik már teher az élet, de nekünk elviselhetetlennek tetszik az elvesztésük. És hány szülő szereti, dédelgeti gyermekei között legjobban épp a sérültet, az elesettet, a „haszon nélkül valót”. Nem azért vagyunk a világon, hogy hasznosak legyünk. Emberek vagyunk, nem haszonállatok. Szabad emberek és nem rabszolgák. (Mert már láttunk olyant, még a XX. században is, hogy embermilliók csak energiahordozót jelentettek a „természet átalakításában”. A hasznossági elv ugyanis idevezet.) Semmi kétség: a létezés közös erőfeszítéseket követel, s az összetartozóknak (családok, települések, társadalmak, népek) együtt kell vállukra emelniük a terheket. Kinek-kinek annyit, amennyit bír. De ez nem jelentheti azt, hogy a váll, láb, kéz, fej ereje szerint értékeljék egymást, és azt sem, hogy a gyöngét kilökjék maguk közül. Simone de Beauvoir írja Az öregség című könyvében, hogy ősi életformák tanulmányozása végett Dél-Amerika őserdeiben bo- lyogva talált olyan nomád törzseket, amelyek vándorlásuk során „lehagyták” a tehetetlen öregeket meg a sérült gyermekeket; talált viszont olyan törzseket, amelyek áldozatot nem kímélve vitték magukkal az elesetteket, gyöngéden ápolták őket, s az élelemből is először őket látták el. A kétféle magatartású törzsek között sem etnikai, sem nyelvi, de még gazdasági különbséget sem észlelt; élelmük hol volt, hol nem volt, de a másikkal szemben előny egyiknél sem mutatkozott. Az írónő a különböző magatartást megmagyarázni sem tudta, csak azt állapította meg, hogy a tehetetlenekről gondoskodó törzs körében ő is sokkal jobban érezte magát. Nem hasznot hajtani születtünk. Hanem azért, hogy fontosak legyünk egymás számára. Aki pedig netán senkinek sem fontos, azt is megtartja — ha van ilyen! — a közösség szolidaritása. Mert jaj nekünk, ha elfelejtjük — bármennyire időszerűtlennek látszik is! — a nagy firenzei felismerését: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot. ” (Dante) Balázs Attila illusztrációja SZEPESI ATTILA: A szamár keresztje A hiteles életre nincs recept. Kinek-kinek magának kell megtalálnia a sorsát. Valamiképp azt az egyetlen arcot, akivel egészen azonos. Aki ő maga. Kellene legalábbis, hisz az ezredvégi ember örök halogatásban él: ma még meg kell tennie ezt-azt, de holnaptól már a maga dolgát teszi. így csapja be önmagát. Mert holnap ugyanott folytatja, ahol ma abbahagyta: csip- csup ügyei közt hánykódik, a mitizált körülmények szorításában. Magyarázza a ma- gyarázhatatlant. Közben elkerüli a maga sorsát. Mintha el akarna rejtőzni önmaga elől. Ahogy az öreg Tolsztoj, aki útra kelt, hogy ne találhasson rá a halál. Az ókori görögök hiedelme szerint tízezernél több ember nem élhet egy településen. Pontosabban szólva: élhet, de ennek már nincs semmi értelme. A közösség erővonalai összekuszálódnak. Tízezernél több ember elveszíti az arcát, a tájékozódó képességét. Pontos és egyértelmű kapcsolatait. Nem az események, a mindenkori történelem részese már, hanem a szóbeszéd kuszasága gomolyog körülötte. Hall valamit így is, meg úgy is, amiről nem tudja eldönteni, hogyan is van valójában. A tér és az idő nem lételeme többé csak megélhetésének közege. A távoli lármák az ezerféle hírek között elveszíti a sorsát. Elmegy mellette, s csak ritkán érzi, hogy valami hiányzik az életéből. Önmaga hiányzik. Az, hogy leüljön és bámészkodjék. Hogy befelé figyeljen. Hogy elbeszélgessen önmagával. A hiteles sorshoz hiteles éltet kell élni. Hiteles művészet pedig csak hiteles sorsból születhet. Az embernek tudnia kell, mi micsoda. Meg kell ismernie a világot. Ez a tudás csak kellő önismeret birtokában lehetséges. Ismerni kell eszközt és hangulatot, követ és fát. Arcot, és évszakokat, hagyományt és jövőt. A magam gyarlóságát, a mások erényeit. Az információ nem elegendő. A hír, az értesülés. Mindent tartósan át kell élni. Amit lehet, meg kell tapintani. Csontot és mohos fatörzset. Párálló kutyaszőrt és leányarcot. Mert a világ bonyolult ugyan, de apróságokból épül. Aki az elemeit nem ismeri, nem lehet köze az egész építményhez. Nem a maga sorsát éli, hanem egy kópiáét, aki többé-kevésbé hasonlít hozzá. Somogyi Győző, a festő és grafikus ma Salföldön él. Sok köze nincsen pedig — már múltját tekintve — a Balaton felvidéken, a Káli medence csücskében rejtőző kis faluhoz. A képzőművész mesterséget sem a szokott módon tanulta. Nem járt a főiskolára, ahol — Csanádi Imre szerint, aki hajdan maga is elvégzett Aba Novák Vilmos tanítványaként néhány szemesztert — bohémeket és epigonokat képeznek. Somogyi a papi hivatást választotta, s felszentelése után néhány esztendeig gyakorolta is. Később, már félig-meddig sikeres festőként, „feljelentette magát” a püspöknél. Együtt él egy asszonnyal. A püspök mosolygott, szelíden arcul legyintette, de a papjai közül nem akarta elbocsátani. A festő élhette volna tovább a maga félig életét, ahogy annyi paptársa. Hitelét veszítve, hisz mindenki tudta róla, amit tud, s ő is tudta, hogy mindenki tudja. Végül radikálisan szakított a felemás élettel. A papi stallumot elhagyta. A hitét megőrizte. A hitét és a sorsát. Innen Salföldig még hosszú volt az út, végül csak ide torkollott. Az elszenderült faluba, amit a jégkorszakból visszamaradt kőtenger s egy ősborókás övez. Nyáron turisták látogatják, de télen szinte megáll benne az élet. Megáll felette az idő. A falu pici és leromlott volt. Somogyi elX Papi Lajos: A madár halála
