Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-07 / 6. szám
1995-JANUAR 7„ SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete A rend tiszta és fals hangjai *• * Megosztott tantestület, megosztott önkormányzat „Szemlére” indulunk. Szép az épület, tiszta, rendezett minden. Bekukkantunk a fiú WC-be. Skandináviai makulátlanság: se füst, se bűz, se szemét. Csillognak a mosdók, az ivócsapok, a folyosó frissen felmosva; kellemes a levegő. Tisztelettudó gyerekek. Köszöntik az idegent, félreállnak az útból, udvariasak. Hm! A rend fogalmának mindez nagyon „szerves” része. Példamutatónak minősíthető! A tapasztaltaktól legalább annyira „megoszlik” a saját véleményem is, mint amennyire széthullt a pedagóguskollektíva a csatározások során. Kialakult az igazgatónő köre, a „valamiért” változtatni akarók csoportja (ők vannak legtöbben), és van egy harmadik „mag”: ők se ide, se oda... — Egyre nehezebben tudtunk együtt dolgozni — mondja Sz. /., a hajdani igazgató- helyettes. A pályázat pedig végképp betett nekem. Megalázva éreztem magamat a főnököm lépései miatt. Pl. a saját irodám kulcsát elkobozta. Érvényesítette vélt jogait. Munkaköri leírásom? Nos, 1987-ben (!) készült. Született ugyan azóta egy szervezeti-működési szabályzattervezet, de az igazgatónő nem fogadta el, mondván: elmélkedjünk még rajta. Ezt tesszük azóta, elmélkedünk... Pozícióharc a javából — fogalmazom meg. — Mi hát ezen kívül a baj ? — tudakolom lankadatlanul. Szinte kórusban mondják a tanítók, tanárok: a vezetőnk személyiségében gyökereznek a problémáink. Autokratikus, diktatórikus, a demokrácia teljességgel idegen tőle. — Kategorizál, minősít, beskatulyáz mindenkit — mondja valaki. Nem egyeztet szakmai dolgokban. A tapasztaltabbak véleménye nem érdekli. Előszeretettel hív az iskolába, a kisegítős osztályokhoz, képesítés nélkülieket. — Én nem tudok azonosulni ezzel a „rendkoncepcióval” — vall egy másik tanítónő. — A vezetőnk nem tudja megítélni, hogy ki milyen pedagógus, mert a vazallus és kliensi „belpolitikája” ezt nem is tenné lehetővé. Gyermekközpontú iskola? Ugyan! Ha ez igaz lenne, akkor elsősorban a szakmai, a tartalmi vonalon kellene érvényesülnie. De hogy a fizikát pl. egy tanítóra, egy földrajz-rajz szakosra, meg egy biológia-testnevelés szakosra osztotta ki, hát, ez kabaré... , Második következtetésem: a személyi (személyeskedő) gondok mögött a szakmai elbizonytalanodás az, ami a változásért „verekedőket” hajtja. Na, meg a gyerekek, a rájuk bízott kicsik és nagyok jövőbeni sorsa. Merthogy az a legfontosabb! Mi hát? Hogy ne féljenek. Ne kelljen százszor köszönniük naponta, ne a zsarolás támassza fel bennük az értelmes rend utáni vágyat, hogy tudásuk valós követelményeknek eleget téve gyarapodjon. Hogy őszinték lehessenek az őket körülvevő, a hazugságoknak alaposan nekirugaszkodott világban... Kállai János B ájos lányka nyitja előttünk az e.-i általános iskola kapuját. Akkurátusán kezeli a kulcsokat, tisztelettudó az érdeklődése: kihez, honnan és miért jöttünk. Pillanatok alatt tájékoztat: igazgatónő — őt keressük — éppen házon kívül van. — És a helyettese? — tudakolom. — Nincs helyettes — jegyzi meg az előtérben foglalatoskodó takarítónő. — Az igazgatónk pedig nemrég ment el. Tessenek várakozni, ha beszélni akarnak vele — teszi még hozzá némi gyanakvással a hangjában. — Akarunk, hogyne akarnánk — jegyzem meg sejtetően —, s ezzel a kutakodó szemeket újabb rebbenésre késztetem. Belépve a tanári szobába, feltűnik: itt is, ott is virágcsokrok. Ja, kapok észbe, ma jeles névnapra virradtunk. — Igen — mosolyog az egyetlen bent tartózkodó, fiatal tanítónő —, jópáran ünnepeljük ma a névnapunkat. Ügy teszek, mintha mit sem hallottam volna egy-két perccel korábban, s érdeklődöm: bent van-e az elsőszámú vezető vagy a helyettese. — Helyettes? — kérdez vissza az ifjú hölgy. — Itt nincs helyettes, csak igazgató — bök meg a keményen koppanó mondattal. — Egyébként miért jöttek, hívta önöket valaki? Csak hümmögök. — Erre jártunk, benéztünk... — Hát, érdemes lenne bizony szétnézni! Mert ami itt van — hangzik a maliciózus megjegyzés. Nincs folytatás. Csönd telepedik közénk. Kicsengetésig van idő meditálni a névtelen levél tartalmán, mely idesodort bennünket. Hogy mi van benne? Sok. Mégha csak a részletekre gondolok, egyikmásik önmagában elegendő. Mihez? Nos, ezért jöttünk, ezért vagyunk itt, győzködöm magamat, hogy valamelyest beleláthassunk a gondok-bajok halmazába, hogy tisztázzuk, ha lehetséges: vádaskodásokról, egyéni érdekek harcáról, pitiáner személyeskedésekről, vagy netán egy torzult pedagógiai-vezetői elmélet és gyakorlat anomáliáiról van szó. Igaz-e pl., hogy az iskolában már-már zárdái szigor uralkodik, hogy az igazgatónő a tantestület többségének ellenvéleménye dacára kapott az önkormányzattól újabb megbízást, hogy pozíciójában rokoni-baráti erők igyekeznek őt elsősorban megtartani, hogy módszerei kifogásolhatóak, hogy az intézményben érdekek harca dúl, és ezt már a szülők sem nézik tétlenül.... Ránkköszönt az óraközi szünet, benépesül a nevelői. Próbálkozásaim, hogy „meg- nyilatkozót” találjak, sorra kudarcot vallanak. Mindenkit vár a következő negyvenöt perc. Aki pedig netán végzett, sietősen összepakolja a cuccát, és megy... Látván tétovaságomat, valaki azt javasolja: találkozzunk a tanítás befejeztével, de ne itt, az épületben, hanem egy „semleges terepen”... Valaki azért ülve marad a becsengetést követően is. F. M., képesítés nélküli nevelő. Gimnáziumi érettségijével a tarsolyában, ő a kisegítős csoportban — napi négy órában — dolgozik. Beszédbe elegyedünk. M. sorsa lassacskán kibomlik előttem. Érthetővé lesz, mi vonzotta erre a posztra. Amikor „sikamló- sabb” utakra tévedünk a diskurzusban, elbizonytalanodik. — Általánosba ide jártam. A kedvenc tanárom az igazgatónő volt. Jól tanított, tiszteltem. Nem értem, hogy miért bántják... Nekem jó, ahogy van. Engem mindig engedemességre tanítottak... Végre befut T. J.-né, az igazgató. 1984 óta ő az elsőszámú vezető az iskolában, a pedagógusi pályája itt kezdődött. 1994- ben kapott újabb ciklusra megbízást. — Rajtam kívül még két aspiráns volt a „székre” — mondja bevezetőként. — A tantestület véleményezte a pályázatunkat, állást foglalt. Rám nyolcán voksoltak, kilencen ellenem. A témánál vagyunk. Mert az a bizonyos levélke arról is „fecseg”, hogy bizony nemcsak a pedagóguskollektíva véleménye oszlott meg az igazgatónő újabb megbízása dolgában. Áz önkormányzatnak — helyesebben a kilencből öt testületi tagnak — mégis ő kellett. „Ezt a döntést — így a névtelen panaszkodó — megvétózta a falu lakossága népi kezdeményezéssel... Természetesen semmi sem történt.” — Nincs helyettesem — kanyarodunk rá a másik kulcskérdésre. Sz. ]. öt éven át "i,KGNAcu>Bfi cél noic.rtr.é eütm i.éthw EMB*n i kuni MWDte.MMimH mtiiiiMéNYitm: szeretném. Tudtam, nem lesz nyugodt ez a tanévem. Éreztem: növekszik a feszültség. A második stáció — az a bizonyos „kívülre transzponált” beszélgetés — sok háttérinformációval szolgál. Hárman-négyen nyilatkoznak a tanári karból. Nem kertelnek, mondják, ahogy jön. Jogi sérelmekről esik szó, a tantárgyfelosztás egyeztetési kötelezettségének elmulasztásáról, a „jutalmazások” sajátos elveiről, a végzett munka megítélésének szubjektivizmusáról, a helyettes visszahívásáról; megemlítődnek a lelki terror motívumai, a szülők és a gyerekek félelme a retorzióktól. Egy hét múlva új fent kopogtatunk. Az igazgatónő éppen megbeszélést tart az újdonsült, felső tagozatos munkaközösség-vezetővel és egy idén pályát kezdett kollégával. A kipróbálandó vizsgarendszer ügyes-bajos teendőit analizálják. Ott kezdjük, ahol napokkal korábban abbahagytuk. — Miért kellett új munkaközösség-vezetőt megbíznom? — tűnődik T.-né. — Az előzővel (ő is tagja volt az igazgatóságra pályázó hármasfogatnak) nem voltam megelégedve. Nem készített megfelelő programot. — És mi volt rossz benne? — kérdezem közbevetőleg. — Nem volt jó — ennyi az indoklás. Ugyanolyan sommás, mint az, amellyel „fényt derít” a volt helyettes (azóta már — viharos körülmények között — újat bízott meg az igazgatónő) menesztésének az indítékaira. — Nem akartam vele tovább dolgozni. Gondok voltak vele, fegyelmezetlen volt...Szóváltás közben szemétnek, jellem- telen alaknak nevezett. Ezek után már a munkakapcsolatunk sem lehetett kiegyensúlyozott. Hát ezért váltam meg tőle... Rendnek kell lenni az iskolában. I. A., pályakezdő fizika-matematika szakos tanár, a következőket teszi hozzá: — Ez a környék egyik legrendezettebb iskolája. Tudom a más helyeken dolgozó kollégáimtól: komoly fegyelmezési gondokkal kell megbirkózniuk. Itt ilyesmi nincs. Az elsőszámú vezető szigorának köszönhető, hogy rend van. — De milyen áron? — mondom befelé, majd hangosan is. Kis csönd, majd reagálás: — Ez teljesen normális iskola — jegyzi meg a fiatalember. — Nagyobb tanulói fegyelemsértések nem voltak — folytatja az igazgatónő. Ci- garettázásért, iskolából elszökésért, ilyesmiért büntettünk. Arra, hogy netán megalázó „eszközöket” alkalmaznának — nincs utalás, csak valami igen halvány, csaknem igenlést váró mosollyal fűszerezett célozgatás-mor- zsalék, ami beismerésnek kevés. Balázs Attila felvételei volt a „jobbkezem”. 1994. július 1-jéig... Szó szót követ. A helyettes volt a riválisok egyike. Az igazgatónő egy idő után úgy ítélte meg: nem tudnak tovább együtt dolgozni. — Azt nem mondanám, hogy nincs szükség második emberre egy kollektívában. De ez, mármint a helyettesség, bizalmi pozíció. Nem tudom elfogadni, hogy éppen ő agitáljon, szervezkedjen ellenem... Az idő mindeközben villámgyorsan telik. Marad egy ígéret: rövidesen ismét tiszteletünket tesszük. Távoztunkban még beleakaszkodok a sokak kifogásolta „kapuügybe”. — Igen, zárnunk kell. Legalább is délelőtt. Volt egy incidens, ami megzavarta az iskola rendjét. (Egy másik citátum a levélféléből: „Kaput zárnak háromnegyed nyolckor. Ha valaki elkésik, be sem mehet és igazolatlan a hiányzása.”) — De még egy mondat erejéig az iskola légköréről — mondja a kikísérőnk. — Nem olyan a helyzet az intézményben, amilyennek én
