Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-28 / 24. szám

1995• JANUÁR 28., SZOMBAT Sztálin és a remekművek A helyzet, <3 látszat ellenére nem is változott olyan nagyon sokat Bernáth László Sztálinról terjedt el az a legenda, hogy egy­szer megkérdezte a művészetekért felelős főideológusát, Zsdánovot: hány jó film ké­szül el évente? A válasz az volt, hogy mind­össze négy-öt. — Akkor a jövőben csak ezt a négy-ötöt kell elkészíteni — hangzott a generalisszimusz utasítása. Mire az alvezér kiadta a jelszót: „Elvtársak, alkossatok re­mekműveket!” Bármilyen távolinak tűnik a képzettársí­tás, mostanában mégis gyakran eszembe jut a vezéri utasítás és a zsdánovi jelszó. Mert a helyzet, a látszat ellenére nem is változott olyan nagyon sokat. Hány olyan közönségsikerű film készült évente, mint amilyen a Sose halunk meg? — kérdezik sokan. — Csupán egy? Akkor talán készül­jön csupán az az egy. „Uraim: alkossanak pénzügyileg sikeres filmeket!” — hangzik az újkeletű parancs, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal. — Pedig a helyzet nálunk még annál is bonyolultabb, mint amilyen a hajdanvolt Szovjetunióban. Mindjárt ott kezdődnek a bajok, hogy egy tízmilliós lélekszámú or­szágban, — még ha a mainál jóval többen járnának moziba — sem tudná pusztán a hazai filmforgalmazásból behozni egy film akár csak a befektetés költségeit is. A ha­szonról nem is beszélve. Magyarországnál jóval nagyobb lélekszámú és jóval gazda­gabb országokban sem létezhet semmiféle filmgyártás állami támogatás nélkül. Ez re tért: szállására beköltözött valami roha­dék kutya, bemenni nem mer, esetleg mi­kor jön meg a Kasztner úr, mert feltételezi, hogy van puskája is... Ekkor nagyot ka­cagott az asszony: — Nohát, azért a Mó- zsit nem kéne agyonlövetni, az a mi ku­tyánk — mondta. — Mielőtt még az öreg Bence kellő álmélkodásba kezdett volna, az asszony hadarva elmagyarázta — nem­csak azért, hogy a szomszéd tisztába legyen a helyzettel, de méltányolja is, hogy távollé­tében segítettek szegényes motyóját meg­óvni —, hogy egy ízben észrevették: két csavargó jár ide aludni. „Kifüstölésüket”, mielőtt még nagyobb bajt csinálnak, Mó- zsira bízták, teljes sikerrel. Ekkor már Kasztnerné kíséretében ballagott vissza há­Szücs Róbert illusztrációja alól csak egyetlen kivétel van, az USA. Ma­radna persze egy lehetőség: abba kell hagy­ni a filmgyártást! Most csak érintőlegesen essék szó arról, hogy az éppen száz éve szü­letett mozi világában milyen szerepet vál­lalt a kezdetektől fogva, ennek a kis ország­nak a filmművészete, amelyik Korda Sán­dort és mondjuk a Casablancát rendező Kertész Mihályt adta a nemzetközi filmi­parnak. Inkább arra érdemes figyelmeztet­ni, hogy ez alatt a száz esztendő alatt mi­képpen épült be a mozgókép a magyar kul­túra egészébe. Az Emberek a havason, a Talpalatnyi föld, a Körhinta, a Szegényle­gények és még sok film éppen olyan szer­ves része nemzeti kultúránknak, mint Mó­ricz regényei, József Attila versei, vagy Ör- kény István színművei. (Mellesleg a Tóthék előbb volt forgatókönyv, s csak aztán lett belőle regény, majd színmű és végül az Is­ten hozta őrnagy úr.) Az a jelszó, hogy ne csináljunk filmeket olyan, mintha azt mon­danánk a költők ne írjanak verseket, az írók regényeket, mert a könyveket nehéz haszonnal eladni. Az állam az elsők között a filmkészítésre forgalmazásra, filmkönyvkiadásra szánt pénzügyi támogatását adta oda egy ala­pítványnak, ahol pártatlan kuratóriumok döntenek: melyik pályázónak mennyi pénzt adnak. Már ha adnak egyáltalán. (A tel­jes összeget természetesen soha nem tudják biztosítani). Ezt az összeget azonban az idei költségvetés nagyon megnyirbálta. Sőt: ko­rábban külön pénzt kapott az úgynevezett Történelmi filmek kuratóriuma, s erre azok zikójához. Az asszony előre ment, ottho­nosan benyitott: — Na, gyere, Mózsi — mondta —, itt a ház gazdija, legyél hozzá rendes, mert baj lesz. — A kutya pislog­va, lusta mozdulatokkal ballagott elő, az öreget előbb bizalmatlanul körbeszaglász- ta, de aztán barátságos farkcsóválásba kez­dett, majd első tappancsaival hirtelen Bence vállára ugrott, aki az ijedtségtől és a kutya súlyától csaknem hanyatt esett. — Na lát­ja — mondta az asszony —, máris elfogad­ta gazdijának. Biztosra veszem, hogy jóba­rátok lesznek. Ha akarjuk, ha nem, át fog járni, hiszen eléggé ideszokott... Most pedig tessék bemenni, nézzen körül, hiányzik-e valami. Az öreg szétnézett a dohos, rossz leve­gőjű szobában, az aprócska konyhában, spájzban, de úgy látta: egy szög sem hiány­zik. Csak az ágynemű lett gyűrött, koszos és büdös, de annyi baj legyen... Egy pilla­natra valódi hálát érzett Kasztnerék iránt, s közben elcsodálkozott a kutyán: csaku­gyan jókora állat, vörhenyes bundáját sö­tét, már-már mélykékbe hajló foltok tar­kítják. Különös a pofája is, tekintetében nem alázat, inkább gőg és fensőbbségféle tükröződik. Úgy lett, ahogy az asszony megjósolta: a kutya állandóan körülötte lebzselt, sze­gényes kosztjából ha adott neki, csak meg­szagolta és fintorogva odébb állt, amit tar­talékként viszont eldugdosott, az állat rendre megtalálta és összemajszolta. Man­csával a kivénhedt, 60 literes hűtőt is köny- nyűszerrel kinyitotta. Nemegyszer az ágyá­ba is befészkelte magát, s morogva kapdo- sott az Öreg felé, amikor az elkergetni pró­bálta. Vizébe beleivott, kannáját felboro­gatta. Bence bácsi előbb arra a meggyő­ződésre jutott, hogy a kutya kifejezetten gonosz jószág. Később módosult a vé­leménye: ha Mózsiba tényleg gonoszság szorult volna, semmiből sem tartana, hogy pályázhattak, akik olyan dokumentum­vagy játékfilmet terveztek, amelyikben a magyar történelem bizonyos szakaszait dol­gozták fel. Idén valószínűleg megszűnik ez a külön alapítvány. Kevesebb lesz a pénz, s ez sohasem jó. Azzal viszont egyet kell érteni, hogy a normál magyar filmala­pítvány eddig is és várhatóan a jövőben méginkább támogatott és támogatni fog olyan műveket, amelyeknek valamilyen kö­ze van a magyar történelemhez. Egyébként pedig hozzá kell szokni ahhoz a gondolái­hoz, hogy a történelmet nem a műalkotá­sokból kell megismerni. De hát akkor honnan lesz pénz filmké­szítésre? Egyrészről az állam, ha csökkent mértékben is, változatlanul támogatja a filmkészítést. Másrészről, egyre több füg­getlen producer működik ma már az or­szágban, olyanok, akik még hellyel-közel pénzügyi fantáziát is látnak a filmgyártás­ban. Harmadszor: létezik egy Európai Filmalapítvány, hogy az amerikai konku­rencia ellenében segítse az öreg földrész tal­pon maradását, és adott esetben ők is tá­mogatnak, mint ahogy már eddig is tették, néhány magyar munkát. S ami talán a jövő szempontjából a legfontosabb: a televízió. Meg lehet érteni, hogy most, amikor az ál­lami, közszolgálati televízió milliárdos hiányokkal küszködik, nem tudja még azt a pénzt sem a filmkészítésre fordítani, amit korábban, a régi vezetők megígértek. Távlataiban azonban elképzelhetetlen, különösen egy ilyen lélekszámú országban, a közös filmgyártás. megfojtsa vagy halálra marcangolja őt, s akkor vége mindennek. Nem, Mózsi ilyes­mire nem vetemedett. Néhány hónap után az a vélemény gyökeresedett meg lelkében, hogy a kutya egyszerűen csak lesajnálja, semmibe veszi őt. A bosszantásban, a hep- ciáskodásban éli ki magát, s büntetlenül megteheti, hiszen egy ilyen öregember­nek a kivert kutyáénál is rosszabb sora van. ...Az öreg, amikor megpillantotta a ku­tyát, már Bánta, hogy magával hozta az összes borjúhúst. Elég lett volna a fele, sőt az egynegyede is. Abból is készül any- nyi gulyás, hogy két alkalomra bőven elég, s még lök belőle a dögnek is. De ez már késő bánat; a húst hiába csomagolta el gondosan egy öblös bevásárló szatyorba, a kutya gyors mozdulattal lerántotta a bi­ciklikormányról, s mire az öreg lihegve utá­nakapott, a húsnak alig az egyharmadát sikerült megmentenie. — Ezért meglakolsz, te mocskos — szi­szegte a kutya felé, amíg az jó étvággyal nyeldeste el a nyershús darabjait. Elkészült a borjúgulyás, a bográcsot be­vitte magával, s nem érdekelte, hogy Mózsi türelmetlenül dörömböl, kaparászik az aj­tón. Szedett magának egy tányérral, s halá­los nyugalommal bekanalazta. Majd a gyógyszeres dobozához ment, s syncuma- ros üvegcséből kivett legalább húsz piru­lát, s kalapáccsal porrá törve a lisztszerű anyagot beleszórta a bográcsba, fakanál­lal elkeverte, s kitette a kutya elébe. Tud­ta, hogy a syncumar véralvadásgátló szer, s hatása akár a patkányméregé... Még hallotta, amint a kutya panaszos nyüszítéssel arrább vánszorog, s elnyúlik a ház fala tövében, ekkor azonban az ő szí­vébe is mázsás robbanás költözött, léleg­zete elakadt, s végigvágódott a padlón, ke­zével lesodorva a gyógyszereket, a syncu­mar pirulái szanaszét gurultak... Már minden jobb család felvett egy-egy Hyppolitot 13 MÚZSA Téli álmok nn •• ^ T f A 1 oro István: Kivárja sorát A kasszasuhintás elfogyott, csak egy árva kutyacsaholás vigasztal, a legyek is hullnak, erősödik a barangolás, mustot csordít a prés is, nézd berkenyebogyók sárga sorát, hulló levél ablakon benéz, belémtolakszik a csillagvilág, köztük vagyok, még nem vesztem el, bolond világ zakatol értem, krisztusi lábnyom, csöpögő vér, fagyos a levegő, hova felértem, felemelhető mi leesik, vagy meghal a nyárral s a lombbal? vagy kivárja sorát, mint az idő széttörhetetlen nyugalommal. Szikra János: Hontalanok zsoltára kibírjuk ezt a telet is kibírjuk igen jöhet a fehér szörny a puha mankón betoppanó lágy özvegy is a hó — szerelmeskedünk pálinkát iszunk szalonnát falunk ha van fát vágunk begyújtunk begyújtjuk minden reggel a szívmotort aztán csak ülünk s hallgatjuk halálra ítélten mint berreg lassan álmosan életunottan kibírjuk ezt a telet is ki kell hogy bírjuk igen s nagykarimájú szalmakalappal álmodunk nyarat szerelmet óceánt — mivelhogy muszáj kibírni nincs kegyelem Nagy Tamás illusztrációi Kishitűek vagyunk pedig megy ez! Brenner György karikatúrái

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents