Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1995-01-21 / 18. szám

10 Kultúránk napján Csermely Tibor 1823-ban — 172 évvel ezelőtt — ja­nuár 22-én született meg a Szatmár megyei Csekén Kölcsey Ferencnek az­óta nemzeti imánkká magasztosult verse: a Himnusz a magyar nép ziva­taros századaiból. A reformkori eszmék sodrásából fo­gant ünnepélyes hangvételű óda első szavai könyörögnek: Isten, álld meg a magyart! Olyan mélyre süllyedtünk, hogy rajtunk már csak a kegyelem se­gít. A romantikus, múltat idéző sorok alighogy felcsillantják a dicső korok és elődök ragyogó hősiességét, máris a bűneink miatt ránk szakadt bünte­tések sötét képeit sorjázzák — hiszen nemcsak a múltat, a jövőnket is meg- bűnhődtük már, hirdeti a költő. Ilyenkor szerte az országban, fal­vakban, városokban, iskolákban és intézményekben, kisebb-nagyobb kö­zösségekben emlékeznek a szatmár- csekei tépelődő és szomorkodó, de re­ményét és bizakodását soha el nem veszítő költőre. Hetedik éve immár, hogy többek kezdeményezésére ezt a napot a magyar kultúra napjaként is megünnepeljük. Az ünnepi percek alkalmat adnak arra, hogy kimondjuk: a magyar kul­túra az európai kultúra része. Első ki­rályunknak, Szent Istvánnak zseniális előrelátása indította el népünket azon az úton, amely a keresztény civilizáci­óhoz kötötte jövendő sorsunkat. Ma, amikor e szót halljuk vagy ki­mondjuk: kultúra, — gazdag sokszí­nűségben jelenik meg jelentéstartal­ma: benne feszül az évszázadok fel­halmozott eredménye. Meg kell tanul­nunk — s napjainkban újra ezt kell tennünk — a korszerű termelési kul­túrát el kell sajátítanunk —, s ma megint újra kell teremtenünk a visel­kedés és magatartás kultúránkat, az egymás elfogadásának és megbecsü­lésének lelkületét és gesztusait. Végig kellett járni a technikai és szellemi fejlődés útjait, hogy ma mű­veltnek, kulturáltnak mondhassuk magunkat, de ami ennél is fontosabb, hogy mások is annak tartsanak bennünket. Meg kellett szólalnia az irodalom szavának csakúgy, mint az ének és ze­ne hangjainak; formálni kellett a va­lóságot képen, szoborban; fel kellett építeni a házat, templomot, iskolát, műhelyt, színházat, hogy élni tanul­ni, imádkozni, dolgozni és megrendül­ni tudjunk. Minderre szükségünk volt, hogy kialakítsuk általános em­beri és sajátosan magyar kultúránkat. Van mire emlékeznünk! De amikor a jogos büszkeség öröme tölt el, mert ismerjük, tudjuk eredményeinket, a súlyos mulasztások, s a már-már alig megbocsátható vétkeink joggal riasz­tanak. Mindnyájunkon múlik, hogy kulturált módon tudunk-e belépni a sokat emlegetett Európa-házba. Elég nagylelkűek és alkalmazkodó képe­sek vagyunk-e ahhoz, hogy átvészel­jük bajainkat? Tudunk-e szólni emberhez méltó módon egymáshoz? íróink, művésze­ink, tudósaink, tanáraink, papjaink fel tudják-e mutatni nemcsak a múlt értékeit, hanem a jövő ígéretét is. Napjainkban felismerjük-e feladata­inkat, betöltjük-e hivatásunkat, meg- találjuk-e nem egyszer „elbitangolt hi­tünket”, megőrizzük-e sokszor elve­szett reményeinket, és megújult erő­vel gyakoroljuk-e jócskán megcsap­pant szeretetünket? A magyar kultúra napján joggal érezzük át egyszerre az öröm és az elégedetlenség érzését: mennyire ju­tottunk, de mennyire juthattunk vol­na? A kultúra soha nem volt ingyenes ajándék, ma is pénzbe, sok pénzbe ke­rül. Csak sajnálni tudjuk, hogy a tár­sadalmi elosztás során egyre keveseb­bel kell beérniük azoknak, akik a mű­velői még élvezői. De mennyi minden­hez a kevés pénz is elég, csak ember­ségből, tiszta szándékból, jóakaratból, felelősségérzetből kell több. 1995■ JANUAR 21., SZOMBAT A magyar csárdás Thaiföldön A tánc az életem, a színpadon boldog vagyok Kéki Klára Az iskola ásító feketeségben zsivajtalan hétvégi álmára készül. A tornaterem félig nyitott ajtaján hívogató fény dereng. Mu­zsikaszó lopakszik a néptelen folyosókon, csengő gyermekhangfoszlányok kérnek be­bocsátást megfáradt lelkűnkbe. Péntek dél­után öt óra. Rajna Beatrix, az Apáczai Cse­re János Gyakorló Általános Iskola nép­tánctanára szakköröseivel próbál, fellépésre készülnek. — Mezőcsáton születtem, zeneszerző csa­ládban nevelkedtem. Édesanyám tánctanár. Az alma nem esett messze a fájától — mondja mosolyogva a kezdetektől. Öt évig hegedültem, a táncnak a baletten kívül minden változatát megkóstoltam. Később a főiskolán ért utol az igazi nagy szerelem a néptánc. □ Mikor határoztad el, hogy tudásodat megosztod tanítványaiddal isi — A földrajz-testnevelés szakos diploma átvétele után Tiszadadán majd Tiszadobon kezdtem gyermekcsoporttal foglalkozni. Az első lépéseket hamarosan újabbak követ­ték, Nyíregyházára kerültem az Igrice III. vezetője lettem, de az Igrice I. és a Marga­réta csapatával is dolgoztam. Jelenlegi munkahelyemen egyebek mellett a Nyírség táncegyüttes egyik utánpótlás gárdáját, a Babszem gyermekcsoportot nevelem. Ne­kik már koreográfiát is készítek. Jó látni, ahogy az elképzeléseim a parkettán életre kelnek... ilyenkor őszintén hiszem, hogy ér­demes. □ Szakköri foglalkozásaidon magneto­fon helyett gyakran muzsikusok húzzák a talpalávalót. Kik ők? — Elsőéves népzene szakos hallgatók­ból verbuválódott a négytagú Vadkörte együttes, az ő közreműködésükkel minden próba élmény, a színpadi fellépések han­gulatát idézi. Egyikünk sem gondolta, hogy az élő zene ekkora hatással lesz: megduplá­zódott a táncolni vágyók száma. Rendsze­resen 50-60 nebuló ropja heti két alkalom­mal a tornateremben a táncot. A mütyü­rök, ahogyan Bea nevezi őket, elsősök, a legidősebbek hatodik osztályba járnak. Né­ha, amíg a szülők kint várakoznak, a ki­sebb testvéreket is becsalogatja a vidám ze­neszó, bájos esetlenséggel esetlenek, botla- nak utánozzák a „nagytesót”. Ez az igazi siker. — A Babszemekkel ott voltunk a Nyírsé­gi Ősz rendezvénysorozat megnyitóján. Táncosként a Ki mit tud győzelem volt életem legszebb, legemlékezetesebb si­kere — mondja cisllogó szemmel, ami­kor sikereiről faggatom. A Nyírség táncegyüttesből tizenkét pár szerepelt a verseny során, a válogatás három fordulóban történt, minden alkalom­mal a legjobbak között voltam. □ Avass be minket is, beszélj egy ki­csit a kulisszatitkokról. Mennyi ideig tart, míg beöltözöl egy-egy fellépés­re? — A haj fonással kezdünk, sminke­lünk, utána öltözködünk. Mire min­dennel elkészülünk, eltelik egy-két óra. □ Hány darabból áll a fellépőruha? — Az mindig attól függ milyen vise­letben táncolunk. A Ki mit tud-on pél­dául ecsediben: pendely, két alsó, egy felsőszoknya, blúz, mellény, kötény, harisnya, csizma. Még sohasem szá­moltam, de tíz fölött van egy teljes kollekció. □ Ez csak egyféle öltözék. Mi van akkor, ha az előadás két-három kü­lönböző tájegység viseletében léptek színpadra. Egyórás szünet? — Ilyenkor előre levállfázunk, azaz fordított sorrendben szépen lerakjuk a kellékeket, váltáskor pár perc alatt le- és felkapkodjuk az egyes darabokat, és újra a deszkákon lehetünk. □ A gyors ruhacsere tálcán kínálja a „meleg” helyzeteket. Előfordult már, hogy egymásba gabalyodtatok? — Az nem — mondja nevetve —, de egy­szer az egyik lány az én szoknyámat vette fel, egyszerűen eltévesztette, én meg ott áll­tam dermedten. Mire megtaláltam és ma­gamra húztam az ő rokolyáját, a többiek már a színpadon álltak. Szerencsére volt egy pillanat, amikor feltűnés nélkül csatla­koztam a többiekhez, a közönség semmit sem vett észre. □ A fokozott igénybevételtől gyorsan kopnak a kellékek. Eddig hány pár lábbe­lit „fogyasztottál” el? — Öt év alatt egy pár csizmát és három pár cipőt koptattam el. A csizmát örököl­tem, de a karaktercipőket vadonatúj álla­potukból táncoltam rongyosra. □ A szoknyás viseletek 4-5 kilogrammot nyomnak, a sokadik forgásnál mér érezhe­tő húzásuk van. Mennyit fogynak a lányok egy-egy fellépés alkalmával? — Izraelben tűző napon úgynevezett me­nettáncot kértek tőlünk, akkor két-három kilótól szabadultunk meg, de normál kö­Táncbarátság Amatőr felvétel rülmények között is egy-két kilogrammot biztosan leadunk. □ Izraelen kívül hol jártál még az együt­tessel? — Spanyolországban. A kedvenc fotóm is ott készült. Belgiumban, Görögország­ban, és Thaiföldön voltunk. Meghívásunk van Amerikába is, egy nemzetközi találko­zóra. Sajnos tavaly nyáron sem tudtunk el­menni ugyanerre a fesztiválra, egyszerűen nem volt pénzünk a repülőjegyre. Talán most sikerül. Támogatókat keresünk, nél­külük semmi esélyünk sincs kijutni a konti­nensre. A rendezvényen mi képviselnénk Magyarországot, nagyszerű küldetés lenne kis hazánk hagyományait megmutatni az Újvilágnak. □ Az együttesről készült fényképeken alig ismerek rád, teljesen átváltoztat a jelmez/fö Amikor „civilből” népviseletbe öltözöm, úgy érzem, nemcsak ruhát, de lelket is cse­rélek. A tánc az életem, a színpadon boldog vagyok. A zenekar a húrokba csap, Bea a fiúk közé penderül. A huszonöt éves lány szőke haj fonatában huncutkásan mosolyog a tűz­piros pántlika... Ha rajtam múlna, a kö­vetkező beszélgetésünk így kezdődne: Amerikából jöttem...! A mindennapi kenyerünk hajdanán $2tics István A kenyérkészítésnek nagy múltja van. Sok­féleképpen változott. Évszázados nagy lép­tekkel jutottunk el a XX. századig, ahol még emlékeinkben él — mert ma már rit­kán sütnek házi kenyeret. Pedig 1 kg-os kenyeret 0,75 kg kenyérlisztből lehet süt­ni. Éz jóval kevesebb, mint egy kg-os ke­nyér ára. Faluhelyen ma is kikerül a hulla­dék tüzelő, talán a kemence is megvan. Nem igényel a kenyérsütés nagy beruhá­zást. Akkor miért nem élünk a lehetőséggel ebben a dráguló világban? Hogy a kenyér­sütés tudománya mégis veszendőbe ne menjen, nagynéném receptjét írom le, aki 70 éves koráig végezte ezt a szép munkát. Családtól függően 4-5 kenyeret sütöttek általában. Kenyerenként 4 liter ke­nyérlisztet szitált abba a dagasztóteknőbe, amit soha semmi másra nem használt. Es­tére a széklábon enyhes helyre helyezte a csikó-spór közelében. A szaktudás ezután következett. Este megkovászolt bekötött fejjel. A kovász mint erjesztő, az előző sütésből kiszakított tészta, ami penész­mentesen száradt meg a másik sütésig. (De hasz-nálatos volt az egész évre elkészített komlóskorpa is.) E kemény anyagot egy liter langyos vízben széttördelve eláztata. A kapott sűrű levet a liszttől külön­választva a teknő másik végébe különítette el. Ehhez pluszként annyi dkg élesztőt fut­tatott fel a vízben, ahány kenyeret akart sütni. E másszát a szitált lisztből felsza­porította, hogy tésztás legyen, mintha fánkot sütne. Közben egy 5-6 literes fazékban krump­lit főzött, megtisztította, megreszelte és hozzáadta a kovászhoz. A krumpli a sza­porításon túl a kenyér száradását lassítot­ta, frissen tartotta. Ettől jellegzetes a há­zikenyér. E folyamat után a kovászfát a kovász felé a teknőre helyezte, majd fehér sütőabrosszal leterítette, és rá még egy pár­nát is helyezett, hogy a kovász meg ne fáz­zon, biztosan megkeljen. A hajnali órák­ban kezdődött a dagasztás. Előtte kenye­renként félmarék finomsót langyos vízben feloldott, ezt az elegyet a kovászra rátöl- tötte és egyenletesen eldolgozta. (A sótlan kenyér élvezhetetlen.) Az így elkészített masszához lisztarányosan 4-5 liter langyos vizet öntött, fokozatosan. Tehát a kenyér­sütés titka a kidolgozáson túl a szüksé­ges anyagok arányának az eltalálása, meg­érzése — mérés nélkül. Ez a rutin a gya­koriságból alakult ki minden gazdaasz- szonynál. A kovászt és a lisztet a tapaszta­lás alapján egyesítette, míg a liszt és a ko­vász tésztává nem vált. A kenyérsütés legnehezebb munkája következett. Laza szorítással, ökölbe vett kézzel elkezdte a dagasztást. Ha véletlenül kemény volt a tészta, akkor ezt vízzel ará­nyosan szaporította. Úgy kellett eltalálni, hogy a dagasztás és a hajtogatás után a kéz tészta nélkül, tisztán maradjon. Akkor volt jó a kenyér tésztája, ha püfögött a keze alatt és a teknőre sem ragadt már. A végén (nyilván babonából) 2-3 cuppantást is tett hangosan. Ezzel jelezve, hogy a dagasztás kész. A másik megállapítás pedig úgy szállt szülőről gyermekre, őt is úgy tanították, hogy igazán akkor van jól bedagasztva, ha „csepeg a padlás”. Ez azt jelentette, hogy a kemény munkától a dagasztást végző homlokán megjelentek az izzadtság csep­pek. Köztudott, hogy minél tovább történt a dagasztás, annál finomabb lett a kenyér. A túl keményre dagasztott tészta azért nem jó, mert a kenyér szeléskor morzsálódik. Ha viszont túl lágy, akkor pedig „elfut”, és lapos jellegtelen lesz. Jó kenyeret nem mindenki tudott sütni. A bedagasztás után ismét letakarás következett, sőt itt is párnát tett a kovászfára, hogy melegben pihenjen, és ismét tovább keljen a tészta. A lyuka­csos és spongya belseje és a könnyűsége et­től lett a kenyérnek. A domború kenyér mindig remekműnek számított. Gyermekkoromban azzal mértük le egy­mást közt a kenyér minőségét, hogy egy körülkaréj kenyérből hány teljes harapás tellett a legszélesebb részén. A nyolc egy­más melletti harapás már győztes volt. A szakítás után a kemence kifűtése következett, szőlővenyige, gally, izékkóró, melléktermékek stb. felhasználásával, ami felhalmozódott a kisari határban. A tüzelés addig tartott, míg a kemence alját képező tégla a piszkafa dörgölésével nem szikrá­zott. Ekkor a szénvonóval a tüzet és a ha­mut „szirkót” kivonta és a tiszta tüzes tégla várta a bevetést. A kosarakat a kemence szájához kitakargatva elhelyezte, és len­dületes, gyors mozgással a kenyérsütő la­pátra borította, s még formált rajta egy ke­veset és bevetette a kemencébe egymás után. A sütés két óra hosszan tartott. A megsült kenyeret szénvonóval vagy lapát­tal egyenként kihúzta, és megtisztította az alját széndarabtól vagy hamutól, a tetejét pedig a kormos égéstől. Ha az alját meg- ütögette és az dobogott, biztosan megsült. Napkelet • A KM hét végi melléklete

Next

/
Thumbnails
Contents