Kelet-Magyarország, 1995. január (52. évfolyam, 1-26. szám)
1995-01-14 / 12. szám
rf m Napkelet • A KM hét végi melléklete mmmlmmmmmmmmmmmsmmmmmmmmmmsmmmmmmmmm TÁRHAT Gál Balázs festményei M ondhatják: ismét egy amatőr. Igen. A nyíregyházi Vásárhelyi Pál Építőipari és Vízügyi Szakközépiskola hajdani diákja az intézmény negyedszázados évfordulóján maga összeállította tárlattal tiszteleg az alma mater előtt. A már közép- iskolásként a művészettörténet iránt érdeklődő, sokoldalú fiú felnőttként is hű maradt az „első szerelemhez”. Olajfestményeinek, grafikáinak leggyakoribb témái megyénk ősi templomai, ódon házai, műemlék épületei. Megörökítette — többek között — a nyírbátori, a tákosi szentegyházakat, vagy a napkori, tákosi, fehérgyarmati parasztházakat. Különösképpen vonzódik Sárospatak építészeti emlékeihez. És nem csupán az objektumok egésze érdekli; részleteiben fedezi fel és veszi át az ornamentikus díszítőelemek sokaságát. Az architekturális alapszemlélet birtokában kialakította sajátos szimbolikáját. Grafikai lapjain gyakorta eljut az absztrakció nehezebben megközelíthető szintjéig. Napkori ház Tákosi tél T emplomszentély Sötét kapu Harasztosi Pál felvételei Sobor Antal így nevezem az égnek egy bizonyos állapotát, valamiféle meteorológiai, légköri együtthatásból adódó és kivételesen ritka állapotát, hogy azt ne mondjam: tüneményét. A levegő nagyon tiszta, az égbolt fényes (már-már nem is evilági) és nagyon kék. Pontosabban: kékekről van szó, többféle kékségről, a búzavirágkéktől a türkizig. A felhőzet gazdag és tagolt, fehére igen változó, a foszló fátyolosságtól a tornyos tömbök fehérségéig. Alakzatai állani látszanak, holott folytonos mozgásban, csaknem gyors iramodásbán vannak, magas szelek szilaj és mégis szelíd terelésében, csöndes taszításában. Gyönyörködtető mennybolt ez, kedvre derítő, ámult megállásra késztető, hogy földbe gyökerezik tőle a láb. Ugyanakkor már-már mozdul tőle az ember, kimondhatatlan elvágyódás tölti el, mintha a fönti légáram roppant ereje lódítaná: mehetnékje támad. Megnevezni nem tudnám, hová is vágyódom, merre sodortatnék; csak el, el, messzire... Erős és titkos vonzást érzek, valami kedves, meghitt és mosolyos invitálást, hogy: na, gyerünk! így csábít, csalogat a lég, „Manhattan ege”, hív a felhők vakító és vándor távola a fényes fehérbe, az óriási kékségbe. A közelinek és távolinak, a parányiságnak és a mindenségnek ez a szédítő játéka, incselkedő összejátszása csak egy percre vagy pillanatra lepi meg az embert, mégis mintha öröktől fogva lenne, és tartana már mindig. Ez a delejes derű, szinte gyermekes borzongás élénk feszültséget teremt, megfoghatatlan boldogságérzést kelt. A mélységből fölfakad az öröm, dereng, majd elömlik, mint csecsemő arcán az öntudatlan mosoly. De mosolyog az égbolt, a világegyetem, és mosolyog maga az Isten... Miért nevezem én ezt a jelenséget Manhattan egének? Miként jött létre fogalmi- sága, honnan a fogalmazás bizarr ötlete? Alig van rá igazolható, kézzelfogható magyarázatom. Hiszen Manhattanben sohasem jártam, földrajzisága inkább csak dereng bennem, még képről vagy filmről sem ismerem. Márpedig, amikor először láttam és észleltem ezt az eget, rögtön így kiáltottam föl magamban: hiszen ez Manhattan ege! Álmaimra gyanakodhatnék talán, amikor még visszatérő álmaimban Amerikában jártam, de hát ez lehetett Vermontban éppúgy, mint Arizonában vagy Oklahomában, aminthogy Manhattanre sem utalt az égvilágon semmi. Valami fogódzóm azért mégis akadt a jelenséggel kapcsolatban. A New York-ban naplót író Márai Sándornál olvastam egy rövid leírást a manhattani égről; elhanyagolható részlet, afféle írói környezetrajz, hangulati aláfestés, bár itt inkább föléfes- tésről lehetne szó, persze. Néhány sorban ecseteli, milyen eget lát Manhattan fölött. Semmi több. De hát csakugyan elhanyagolható-e a szóban forgó részlet? Picasso szerint mindig a részletek a legizgalmasabbak. Mert ez az ég bennem maradt: hogy milyen volt egy napon, amikor az író éppen magányos sétájára indult odaát, túl az Óperencián. (Továbbá meg kell jegyeznem, hogy amikor Márai Naplóját olvastam, már rég elmaradtak a gyerekkortól fogva ismétlődő álmok, csillapult a vágy is, ami vonzott Amerikába.) Azt hiszem, eget festeni a legtöbb író képes, akár mellékesen, balkézről is. A jelek szerint azonban Márai egyebet is tud az égről. Például: hogy az ő manhattani egét így átadja nekem: nesze, legyen a tied, tégy vele, amit akarsz! És én elfogadom, sőt: kisajátítom, azt teszem vele, ami tetszik. Mert csakugyan, ez már az én egem. Honnan is tudhatnám, miként szemlélte ő azt az eget: örömmel, bánattal, titkos elvágyódással? Vagy csak alig fürkésző pillantást emelt rá, ahogy napi sétája előtt szokta az ember. És egyáltalán: már abban sem vagyok bizonyos, ilyen volt-e valójában, csak megközelítőleg is az az égbolt, amit Márai leírt. Nekem az maradt, amit olvastam. Ezt tartom az író üzenetének, tekintem nagylelkű ajándékának. Köszönöm szépen. BÁLLÁ D. KÁROLY: Az okos ruszki gyerek Ha kisebbségi magyart meg akarsz sérteni, kérdezd meg tőle, hol tanult meg ilyen szépen magyarul. Ha azt akarod, hogy sértésed vérig hatoljon, nevezd románnak, szerbnek, ukránnak. Ha a sértések netovábbját akarod elérni egy kárpátaljaival szemben, dicsérd meg, amiért ruszki létére egészen jól töri a magyart... ...Mindnyájunknak, akik a mai magyarság külhoni részét képezzük, voltak már ilyen tapasztalataink. Hogy aztán ki menynyire sértődik meg, az függ a helyzettől, az elkövető ártatlan tájékozatlanságának mértékétől — no és a sértett vérmérsékletétől. A kis történetben, amit most elmondok, épp a másik fél naivitása tette bocsánatossá bűnét. A tüskét mégis évekig hordtam magamban. Egészen addig, míg fel nem ötlött bennem az a fantáziakép, amelyet kis írásom csattanójának szántam... ...Jó hat éve történhetett. Némi visszaré- vedéssel, mondhatni glasznosztyalgiával idézem magam elé akkori világunkat: lelkesek és bizakodóak voltunk, hittük, hogy évek alatt felépülhet a demokrácia ott is, ahol nincsenek hagyományai, hogy a széthulló birodalom törmelékei nem feltétlenül a mi fejünkre potyognak, és hogy nem igaz a megállapítás, miszerint a szocializmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Aminek talán legjobban örültünk: a valamivel átjárhatóbbá vált határoknak. Míg korábban épp nyolc esztendőn át nem léptem át ezt a szögesdróttal, sorompóval, vérebbel és fegyverrel őrzött vonalat, addig az évben talán már harmadszor lehettem Magyarországon. Budapesten jártamban taxival kellett egy hosszabb utat megtennem. Leintettem hát egyet, és a kényelmes ülésben elhelyezkedve bemondtam a címet. A fiatal, s ebből következően tapasztalatlan taxis nem igazán tudta, merre induljon, tőlem tudakolta hát az útirányt. — Legegyszerűbb lesz, ha végighajt a Teréz körúton, aztán az Oktogonnál ráfordul az Andrássyra. Nem, nem a tudásomat akartam fitogtatni azzal, hogy az utcák régi nevét használtam, a született pesti allűrt sem akartam eljátszani. Egyszerűen szerettem ezeket a régi elnevezéseket, s ha már tudtam, szívesen használtam őket. Én itthon, Ungvá- ron is világéletemben a Rákóczi utcán sétáltam, meg a Káptalanban, s nem az Októberi meg Kremljovszkaja utcán. (Ezek új, legújabb nevét már nem tudom, nem is akarom megtanulni.) Ez nem ellenzékiség, talán: egyszerű hagyománytisztelet. A pesti utcaneveket sem azért neveztem úgy, ahogy neveztem, mert ezzel nagy peresztroj- kás hévvel rá akartam volna pirítani a taxisra, mint a posztkádári-preantalli, még javában szocialista Magyarország megtestesítőjére — dehogy; sokkal banálisabb oka volt: így jött a számra. Ám a fiatal sofőr JL
