Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)
1994-12-03 / 286. szám
1994• DECEMBER 3., SZOMBAT 13 A kép kimozdult a térbe Gondolatok Szikora Tamás Munkácsy-díjas festőművész új kiállításán Kozák Csaba Akarjuk, nem akarjuk: mindennap dobozolunk. Na, nem úgy mint Tóthék Örkény írásában, hanem valami félelmetesen észrevehetetlen módon. Valamikor egy lakótelepi doboz egyik dobozában ébredtem, kávés vagy teás dobozokat bontogattam, hogy erőt merítsek bemenni a dobozok városába. A lift dobozában arra gondoltam, milyen dobozba üljek — a metró, a busz, a taxi föld alatti vagy föld feletti dobozába —, hogy eljussak egy dobozba, dobozolni. Ha egy kicsit másképp dobozoltál, ismeretlen módon hajtogattad az éleket, elcsúsztattad a lapokat, akkor rád szóltak, hogy errefelé nem így dobozolnak. Sok módon lehet hajtogatni — hajtogattam. Bármi belefér egy dobozba, ha elég nagy. Bölcsőtől koporsóig tart a megtapasztalható lét, doboztól dobozig, doboz voltál, doboz leszel. A végtelenségig lehetne ragozni a doboz jelentéstartalmát, szimbolikáját, de mielőtt ebbe a felesleges csapdába esnénk ki kell jelentenem: Szikora nem ezért alkot dobozokat. Lehetnek átfedések, utólagos értelmezések a művészetében, de bizton tudom, hogy nem kívánja fenntartani magának a jogot, hogy az ezredvég kaotikus, apokaliptikus állapotát, annak kérdéseit egyféle doboz-filozófiával válaszolja meg. Szikora nem filozófus, hanem festő. Generációjának egyik legjobb képviselője. Ha a látogató, a néző, a kérdező valami általánost — valami örökérvényűt — kívánnak transzponálni Szikora műveibe, az nem a néző túlfűtöttségének, generalizáló hajlamának a jele, hanem a műtárgy nyitottságának a bizonyítéka. Szikora Tamást több mint tíz éve ismerem, kb. azóta, hogy síkbeli és három- dimenziós műveinek kizárólagos alanya és állítmánya a doboz lett. Szikora Tamás művészetét kapcsolták Tapies-hez (Sik Csaba), korai munkáit a „mediterrán ihletésű lírai absztrakthoz” (Pataki Gábor), a magyar avantgarde 20-as, 30-as évekbeli hagyományaihoz, vagy akár Péri László műveinek szellemiségéhez (Passuth Krisztina), de talán a legegyszerűbb az lenne, ha Szicsalád is elférne benne. Aztán, amikor félig felépült, elhagyott az asszony. Akkor jutott eszembe az a japáni ház a fákkal. Akkor azt mondtam, hogy csakazért is megcsinálom, megmutatom, megmutatom... Ha már úgy is tető kell a ház fölé, miért ne legyen üvegből, miért ne vakítson... — Én ezt mind értem, de hát ide emberfeletti munka kellett, nem tudom egyáltalán, megérte-e? — Hát én, ha a gyárból kijöttem, nem feküdtem le. És dolgoztam szombaton is, és dolgoztam vasárnap is. Csak termőföldet nyolc teherautónyit kellett felhordani. Vederben. És trágyát. A vizet egy kézi szikora Tamást Szikora Tamáshoz kapcsolnánk. Módszer. Lehet rajz, kollázs-montázs, festmény, objekt vagy amit akartok, a metódus a kutató vágyból, a talált tárgyak szeretetéből, megbecsüléséből fakad. Egyrészt van egy Szikora, aki a lakásán mindenfajta kacatot — értéket, vacakot — szépséget összehordott. Van itt hajósüveg, fakanál, gyertyatartó, rézmozsár, színezett képeslap, szentkép. Van itt népművészet, naiv művészet, modern művészet és kortárs. Magyarul: a kaleidoszkóp kavalkád- ja fogad a műteremlakásban. Van egy másik Szikora, aki könyörtelen szenvtelenség- gel egy kidobott fiókban, egy ágytámlában, egy sérült krendenc hátlapjában, egy kiszáradt funérlemezben képes meglátni a munkába építhetőt, a műtárgyba applikálhatót. S itt kezdődik a művészet: ezekkel a silány, arte-poverás anyagokkal képes a kép gazdaságát megteremteni. Képi gazdagságról igen, a motívum gazdagságáról nemigen beszélhetünk. A munkákon egy, vagy több, archetecturálisan egymásra rakott doboz szerepel. Nem látszik, hanem szerepel, mert a történet róla szól. Arról, hogy egyetlen hétköznapi motívummal hogyan lehet egyensúlyban tartani a képmezőt. Arról, hogyan lehet perspektivikus mélységet adni a síknak, hogyan lehet a felületből kivattyúval emelem fel, amikor elveszik az áramot. Nem ázik ez be, attól nem kell félni. Jól leszigetelem a mennyezetet. Két rend betonlemezt öntöttem, s a kettő között harminc centis levegőréteg. Melegen tartja a házat és nem ázik be. A termés nagy részét szétosztogattam az ismerősök, barátok, szomszédok között, nincs időm nekem piacozásra, én nem vagyok kofa. Nekem a nagy tervem a virág, a szegfű. Elkészítem a ház központi fűtését, ha az Isten megsegít, akkor azzal majd egész évben fűteni lehet az üvegházat. Akkor itt örök nyár lesz. Örök lesz a nyár, s a maga módján boldog az ember, aki álmaiból épített Patyomléptetni az abban minimálisan, egy-két vonallal, árnyékkal — mi több — a doboz belsejében teremtett és a dobozról vetülő árnyékkal térélményt adni. Arról, hogyan lehet minimális színhasználattal — hiszen feketék, szürkék, barnák, okkerek, mélyzöldek, néha ezüst váltakoznak — felra- gyogtatni, revitalizálni színeket. Ezek a képek térbe kéredzkedő síkok arról is szólnak, hogyan lehet megzavarni a térézetün- ket, hiszen a „shaped canvas”, a formázott vászon után itt van a formázott keret, a keret diktálta dobozforma kiterjeszthetőségének a kérdése: van, ahol a doboz szinte felfalja a képmezőt, van ahol túlnő azon. Egyfajta illuzionosta festészet, amit Szikora csinál. Nála a picike dobozkák is túldimenzionáltanak, nagyléptékűnek tűnnek. Sikerült a minimáiban megtalálni a monumentálist, sikerült a kopott, foszlott, földröggel, porfestékkel, homokkal odakent hátteret ütköztetnie a dobozok pasztózus faktúráival. Itt minden egyensúlyban van, hiába tárul ki a doboz erre-arra, vetíti árnyát ide-oda, hiába a terem fage- rendázatának éles ütköztetése az álló vitrinekkel, hiába az alapanyagok puritánsága (hiszen kilóra mérve ennek a teremnek a padlózata drágább), Szikora munkáinak nemes egyszerűsége (pontosabban ennek a művészi redukciónak, szimplifikációnak a látszata) mindig magával ragadó. Miután a síkban megteremtette a saját bejáratú terét, Szikora csavart egyet a történeten. Farost lapocskákat, papundekli fecniket (sőt: itt ugyan nem látható, még száraz kenyérhéjat is) applikált a dobozokra. A kép kézzel tapinthatóan is kimozdult a térbe. Ezt is tudom jeligére. A mostani kiállításra pedig elhozta egy még ki nem állított — de a párizsi Cité des Arts- ban már megálmodott művét, a négy hengerelt acéllemezből álló fémdobozt, aminek árnyjátékát a politúrozás adja. Bravúros mű. Dobozolni csak így érdemes. Elhangzott Szikora Tamás nyíregyházi származású Munkácsy-díjas festőművész kiálításának megnyitóján, november 28- án, a Pécsi Művészetek Háza galériájában. kin-falai mögé, az üveghegybe rejtezik a körénk hatalmasodó pusztulások elől. Mintha tündérkertbe elíziumi mezőkre im- bolyogna, naponta, százszor is, ha kell egy meredek vaslétrán felkapaszkodik vederrel a kezében a csillogás belsejébe. Szüszifosz- ként kezdi elölről minden nap, vederrel hordja a földet, a trágyát, a vegyszert, cipeli le a termést, vedrenként a gyomot, a fölösleges zöldet, az elhasználódott, kiso- ványodott földet, ha tél jön, söpri a havat, hogy nehogy beszakadjon az üveg... Ó, Istenem, mennyi energia, mennyi elpazarolt álom, többre érdemes, jobb sorsra hivatott megszállottság, amit okos tudorok segítségével, egymásra figyelő, egymást szerető, megértő szolgálatunkkal értelmessé, példamutatóvá lehetett volna tenni ezen az egyre jobban elsivárodó, hűlő sártekén. Nem felszabadult álmodozója, rabja lett az üveghegynek a székely, aki meg akarta mutatni, fel akart valamit mutatni, valami istenit, varázslatosat, mámorost ennek a közömbös, cinikus világnak. Még akkor is, ha nincs kinek. Egy Patyomkin-falat mérhetetlen, lenti kertjéhez hasonló bánata elé, egy illúziót lebegtet a téglaház fölé, amely térben nem is kerülhetett volna jobb helyre, mint a székely szabadságszobor melletti faíuszélre. A szobor is egy nagy-nagy illúzió fölé épült. De föl kellett építeni, és hinni benne, még akkor is, ha majd egy hatalmas télen, egy embertelen hószakadás alatt ránkszakadnak, s maguk alá temetnek az üveghegy el- feketült poklai. * * * Ferenczes István írása III. díjat nyert az MTI-Press 1994. évi tárcapályázatán, amelyet a Magyar Hitelbank Művészeti Kuratóriuma és a Soros Alapítvány támogatott. MÚZSA Évtizedhatárhíd Magyar József Verslevél ' Nagy Gáspárnak Még alig tántorgott le az ócska, hullámos lemez, a nyolcvantól kilencvenig tartó 10, azaz tíz év, ezután mi minden történhet és mi minden történik még, dicsérjük nyugtával az évtized: mit az évtized! a század! az ezred végét! — mondhatnák bölcs mosollyal elődeid, de hóeséssel súghatja, susoghatja füledbe a mennyből édesanyád, december-január határán géppuskák, géppuskások lehetnek földbe ásva: fölbujtott kakukkfiókák, jég kopoghat kobakunkon: kimért sorozat, mikor közelít karácsony-szilveszter rumlija, nem a romantikus, berzsenyis tél, de a havas barázdaágy, az utolsó hó, az év fordulója Ez itt a dátumválasztóvonal s ha már választhatunk, hát élni volna jó: nyugodt vérrel lépni át a változásba, mikor nincs földpusztító árapály, sáros vagyi cserepes anyaföldarc s a HÍD, az ÉvTiZeDhAtÁrHÍD, a LéLeK: a RiTmUs a helyén van, Greenwichtől keletre, a Bering-szorostól nyugatra hüvelyében pihen az íves, a míves nagylászlói kard (1991-92) Nagy Tamás illusztrációi Nagy Tamás illusztrációja
