Kelet-Magyarország, 1994. december (54. évfolyam, 284-309. szám)

1994-12-03 / 286. szám

1994• DECEMBER 3., SZOMBAT 13 A kép kimozdult a térbe Gondolatok Szikora Tamás Munkácsy-díjas festőművész új kiállításán Kozák Csaba Akarjuk, nem akarjuk: mindennap dobozo­lunk. Na, nem úgy mint Tóthék Örkény írásában, hanem valami félelmetesen ész­revehetetlen módon. Valamikor egy lakó­telepi doboz egyik dobozában ébredtem, kávés vagy teás dobozokat bontogattam, hogy erőt merítsek bemenni a dobozok vá­rosába. A lift dobozában arra gondoltam, milyen dobozba üljek — a metró, a busz, a taxi föld alat­ti vagy föld feletti dobozába —, hogy eljussak egy dobozba, dobo­zolni. Ha egy kicsit másképp dobo­zoltál, ismeretlen módon hajtogat­tad az éleket, elcsúsztattad a lapo­kat, akkor rád szóltak, hogy errefelé nem így dobozolnak. Sok módon le­het hajtogatni — hajtogattam. Bár­mi belefér egy dobozba, ha elég nagy. Bölcsőtől koporsóig tart a megtapasztalható lét, doboztól do­bozig, doboz voltál, doboz leszel. A végtelenségig lehetne ragozni a doboz jelentéstartalmát, szimboli­káját, de mielőtt ebbe a felesleges csapdába esnénk ki kell jelentenem: Szikora nem ezért alkot dobozokat. Lehetnek átfedések, utólagos értel­mezések a művészetében, de bizton tudom, hogy nem kívánja fenntarta­ni magának a jogot, hogy az ezred­vég kaotikus, apokaliptikus állapotát, an­nak kérdéseit egyféle doboz-filozófiával válaszolja meg. Szikora nem filozófus, ha­nem festő. Generációjának egyik legjobb képviselője. Ha a látogató, a néző, a kér­dező valami általánost — valami örök­érvényűt — kívánnak transzponálni Sziko­ra műveibe, az nem a néző túlfűtöttségé­nek, generalizáló hajlamának a jele, hanem a műtárgy nyitottságának a bizonyítéka. Szikora Tamást több mint tíz éve isme­rem, kb. azóta, hogy síkbeli és három- dimenziós műveinek kizárólagos alanya és állítmánya a doboz lett. Szikora Tamás művészetét kapcsolták Tapies-hez (Sik Csa­ba), korai munkáit a „mediterrán ihletésű lírai absztrakthoz” (Pataki Gábor), a ma­gyar avantgarde 20-as, 30-as évekbeli ha­gyományaihoz, vagy akár Péri László mű­veinek szellemiségéhez (Passuth Krisztina), de talán a legegyszerűbb az lenne, ha Szi­család is elférne benne. Aztán, amikor félig felépült, elhagyott az asszony. Akkor ju­tott eszembe az a japáni ház a fákkal. Ak­kor azt mondtam, hogy csakazért is meg­csinálom, megmutatom, megmutatom... Ha már úgy is tető kell a ház fölé, miért ne legyen üvegből, miért ne vakítson... — Én ezt mind értem, de hát ide em­berfeletti munka kellett, nem tudom egyál­talán, megérte-e? — Hát én, ha a gyárból kijöttem, nem feküdtem le. És dolgoztam szombaton is, és dolgoztam vasárnap is. Csak termőföl­det nyolc teherautónyit kellett felhordani. Vederben. És trágyát. A vizet egy kézi szi­kora Tamást Szikora Tamáshoz kapcsol­nánk. Módszer. Lehet rajz, kollázs-montázs, festmény, objekt vagy amit akartok, a me­tódus a kutató vágyból, a talált tárgyak szeretetéből, megbecsüléséből fakad. Egy­részt van egy Szikora, aki a lakásán min­denfajta kacatot — értéket, vacakot — szépséget összehordott. Van itt hajósüveg, fakanál, gyertyatartó, rézmozsár, színezett képeslap, szentkép. Van itt népművészet, naiv művészet, modern művészet és kor­társ. Magyarul: a kaleidoszkóp kavalkád- ja fogad a műteremlakásban. Van egy má­sik Szikora, aki könyörtelen szenvtelenség- gel egy kidobott fiókban, egy ágytámlában, egy sérült krendenc hátlapjában, egy kiszá­radt funérlemezben képes meglátni a mun­kába építhetőt, a műtárgyba applikálhatót. S itt kezdődik a művészet: ezekkel a silány, arte-poverás anyagokkal képes a kép gaz­daságát megteremteni. Képi gazdagságról igen, a motívum gazdagságáról nemigen beszélhetünk. A munkákon egy, vagy több, archetecturálisan egymásra rakott doboz szerepel. Nem látszik, hanem szerepel, mert a történet róla szól. Arról, hogy egyetlen hétköznapi motívummal hogyan lehet egyensúlyban tartani a képmezőt. Arról, hogyan lehet perspektivikus mélységet ad­ni a síknak, hogyan lehet a felületből ki­vattyúval emelem fel, amikor elveszik az áramot. Nem ázik ez be, attól nem kell fél­ni. Jól leszigetelem a mennyezetet. Két rend betonlemezt öntöttem, s a kettő között har­minc centis levegőréteg. Melegen tartja a házat és nem ázik be. A termés nagy részét szétosztogattam az ismerősök, barátok, szomszédok között, nincs időm nekem pi­acozásra, én nem vagyok kofa. Nekem a nagy tervem a virág, a szegfű. Elkészítem a ház központi fűtését, ha az Isten megse­gít, akkor azzal majd egész évben fűteni le­het az üvegházat. Akkor itt örök nyár lesz. Örök lesz a nyár, s a maga módján bol­dog az ember, aki álmaiból épített Patyom­léptetni az abban minimálisan, egy-két vo­nallal, árnyékkal — mi több — a doboz belsejében teremtett és a dobozról vetülő árnyékkal térélményt adni. Arról, hogyan lehet minimális színhasználattal — hiszen feketék, szürkék, barnák, okkerek, mély­zöldek, néha ezüst váltakoznak — felra- gyogtatni, revitalizálni színeket. Ezek a ké­pek térbe kéredzkedő síkok arról is szól­nak, hogyan lehet megzavarni a térézetün- ket, hiszen a „shaped canvas”, a formázott vászon után itt van a for­mázott keret, a keret diktálta do­bozforma kiterjeszthetőségének a kérdése: van, ahol a doboz szinte felfalja a képmezőt, van ahol túlnő azon. Egyfajta illuzionosta festészet, amit Szikora csinál. Nála a picike dobozkák is túldimenzionáltanak, nagyléptékűnek tűnnek. Sikerült a minimáiban megtalálni a monu­mentálist, sikerült a kopott, foszlott, földröggel, porfestékkel, homokkal odakent hátteret ütköztetnie a do­bozok pasztózus faktúráival. Itt minden egyensúlyban van, hiába tá­rul ki a doboz erre-arra, vetíti ár­nyát ide-oda, hiába a terem fage- rendázatának éles ütköztetése az ál­ló vitrinekkel, hiába az alapanyagok puritánsága (hiszen kilóra mérve en­nek a teremnek a padlózata drá­gább), Szikora munkáinak nemes egyszerűsége (pontosabban ennek a művészi redukciónak, szimplifikációnak a látszata) mindig magával ragadó. Miután a síkban megteremtette a saját bejáratú terét, Szikora csavart egyet a tör­téneten. Farost lapocskákat, papundekli fecniket (sőt: itt ugyan nem látható, még száraz kenyérhéjat is) applikált a dobo­zokra. A kép kézzel tapinthatóan is kimoz­dult a térbe. Ezt is tudom jeligére. A mostani kiállításra pedig elhozta egy még ki nem állított — de a párizsi Cité des Arts- ban már megálmodott művét, a négy hen­gerelt acéllemezből álló fémdobozt, aminek árnyjátékát a politúrozás adja. Bravúros mű. Dobozolni csak így érdemes. Elhangzott Szikora Tamás nyíregyházi származású Munkácsy-díjas festőművész kiálításának megnyitóján, november 28- án, a Pécsi Művészetek Háza galériájában. kin-falai mögé, az üveghegybe rejtezik a körénk hatalmasodó pusztulások elől. Mintha tündérkertbe elíziumi mezőkre im- bolyogna, naponta, százszor is, ha kell egy meredek vaslétrán felkapaszkodik vederrel a kezében a csillogás belsejébe. Szüszifosz- ként kezdi elölről minden nap, vederrel hordja a földet, a trágyát, a vegyszert, ci­peli le a termést, vedrenként a gyomot, a fölösleges zöldet, az elhasználódott, kiso- ványodott földet, ha tél jön, söpri a ha­vat, hogy nehogy beszakadjon az üveg... Ó, Istenem, mennyi energia, mennyi elpa­zarolt álom, többre érdemes, jobb sorsra hivatott megszállottság, amit okos tudorok segítségével, egymásra figyelő, egymást sze­rető, megértő szolgálatunkkal értelmessé, példamutatóvá lehetett volna tenni ezen az egyre jobban elsivárodó, hűlő sártekén. Nem felszabadult álmodozója, rabja lett az üveghegynek a székely, aki meg akarta mu­tatni, fel akart valamit mutatni, valami is­tenit, varázslatosat, mámorost ennek a kö­zömbös, cinikus világnak. Még akkor is, ha nincs kinek. Egy Patyomkin-falat mér­hetetlen, lenti kertjéhez hasonló bánata elé, egy illúziót lebegtet a téglaház fölé, amely térben nem is kerülhetett volna jobb hely­re, mint a székely szabadságszobor melletti faíuszélre. A szobor is egy nagy-nagy il­lúzió fölé épült. De föl kellett építeni, és hinni benne, még akkor is, ha majd egy hatalmas télen, egy embertelen hószakadás alatt ránkszakad­nak, s maguk alá temetnek az üveghegy el- feketült poklai. * * * Ferenczes István írása III. díjat nyert az MTI-Press 1994. évi tárcapályázatán, ame­lyet a Magyar Hitelbank Művészeti Ku­ratóriuma és a Soros Alapítvány támoga­tott. MÚZSA Évtizedhatárhíd Magyar József Verslevél ' Nagy Gáspárnak Még alig tántorgott le az ócska, hullámos lemez, a nyolcvantól kilencvenig tartó 10, azaz tíz év, ezután mi minden történhet és mi minden történik még, dicsérjük nyugtával az évtized: mit az évtized! a század! az ezred végét! — mondhatnák bölcs mosollyal elődeid, de hóeséssel súghatja, susoghatja füledbe a mennyből édesanyád, december-január határán géppuskák, géppuskások lehetnek földbe ásva: fölbujtott kakukkfiókák, jég kopoghat kobakunkon: kimért sorozat, mikor közelít karácsony-szilveszter rumlija, nem a romantikus, berzsenyis tél, de a havas barázdaágy, az utolsó hó, az év fordulója Ez itt a dátumválasztóvonal s ha már választhatunk, hát élni volna jó: nyugodt vérrel lépni át a változásba, mikor nincs földpusztító árapály, sáros vagyi cserepes anyaföldarc s a HÍD, az ÉvTiZeDhAtÁrHÍD, a LéLeK: a RiTmUs a helyén van, Greenwichtől keletre, a Bering-szorostól nyugatra hüvelyében pihen az íves, a míves nagylászlói kard (1991-92) Nagy Tamás illusztrációi Nagy Tamás illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents