Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-03 / 208. szám
10 ÍRÓJEGYZET Olga ártatlansága Konczek József A mikor a társaság már kifogyott a nyári játékokból — kártyatrükkök és gyufaszálakból illeszthető római számok talányai vitték a prímet egy ideig — no, amikor nem akadt több ötlet, egyszer csak előállt valaki ezzel a micsodával. Ezzel a játékkal. Nulla struktúrának én neveztem el. Az illető fogott egy ceruzát, s a papír közepére nyomtatott betűkkel ennyit írt fel: OLGA. s Kérdezte: mi ez. No, hát egy női név. Nem — felelte ő. Ugyanis játék van benne. No de milyen? Ezt kell kitalálnia? Hát igen, de éppen ez a lényege — mondta ő. Különös, különös... Végeredményben tehát ez az OLGA nem OLGA, hanem valami más, és indokolni kell, hogy miért az? — próbálkoztunk, hogy közelebb jussunk a rejtélyhez. A feladvány szerzője mosolygott, jó a megközelítés. S még annyit tett hozzá, hogy a megoldás szellemes, humoros. Nem tudtunk rájönni sehogyan. Maga oldotta fel a feszültséget. No, nézzétek, ez az ÓLGA tulajdonképpen VOLGA. Persze, nem VOLGA, mert nincsen benne V, ugye. Ha V nélkül van, akkor ugye vé-tlen. Vagyis vétlen. Ez tehát vétlen Volga... Amikor felcsattant a nevetés, én — magamnak is váratlanul — hirtelen a játék döbbenetes igazságára jöttem rá. Mint valami megvilágosodás, úgy ért a dolog. Arról van szó, hogy a megoldás a közreadott szóhoz történő hozzáillesztéssel, s annak azonnali — hogy úgy mondjam — hatálytalanításával jött lére. Odatettük a V-t majd el is vettük — vétlenítet- tük — nem avatkoztunk bele az alapszóba — OLGA —, de amikor kimondtuk, ezt a játékot hoztuk létre, ezt, ami egyúttal a megoldás. Az jutott eszembe, hogy ilyen szerkezetű, struktúrájú az, hogy milyennek láttunk valamit. Szokták mondani például, hogy nemcsak az ember olvassa a verset, hanem a vers is olvassa az embert. Azt értik rajta, hogy nemcsak a verstől függ, ki mit lát- érez benne, hanem attól is, aki lélekkel olvassa, attól is, aki lélek nélkül olvassa. Vagyis látja és érzi-e benne azt, ami nincsen odaírva, képes-e beleérezni a mögöttes tartalomba, a sejtetések, a sugallások, az elhallgatások következtében létrejött titokba. Ráhangolódik-e? Valahogyan így van ez. S nem csak a verssel. Minden, ami a szemünk elé kerül, önmagában kevés a teljességhez. Kellünk hozzá mi magunk is, akik megfejtjük az értelmét. A megfejtésben mi magunk tárulunk fel. Egyébként az, hogy a Volga miért vétlen, a játék szempontjából nem is fontos, úgy gondolom, talán azért — mint más folyók is —, hogy nem tehet róla, ha szennyezik a vizét. Ami miatt nekem érdekes ez a játék, mondom, a nulla struktúra. A rejtőzködő struktúra, amit csak mi fedhetünk fel. Többnyire a játékosság, a játék sze- retete a titka ennek is, mint annyi másnak. S az is természetes, hogy Olga a legártatlanabb ebben az egész ügyben. Kondor Béla illusztrációvázlata Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger című művéhez Napkelet • A KM hét végi melléklete 1994. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT Dr. Horváth Sándor 1944. szeptember 6. különösen nevezetes nap volt számomra, mivel két napja tértem haza a Kárpátokból az egyetemi munkatáborból és aznap volt a huszadik születésnapom. Éppen Egyház utcai lakásunk udvarán játszottam a kutyámmal, amikor hirtelen felvijjogtak a város légvédelmi szirénái és nagyriadót jeleztek. Játszottam tovább a kutyámmal, nem vettem komolyan a riasztást, mert akkoriban sokszor volt már vaklárma, de a várost eddig még sohasem bombázták. Most azonban egyre erősödő motorbúgást hallottam. Önkéntelenül órámra pillantottam: 11 óra 10 perc volt, amikor hirtelen nagy dübörgés rázta meg a földet, és az ablakokat. Szüleim rohantak le a pincébe, édesanyám fekete kézitáskáját szorongatta a hóna alatt, benne a pénzét és az ékszereit őrizte, édesapám kezében pedig egy kis bőrönd volt, benne a legszükségesebb iratokkal, gyógyszerekkel, sebkötöző csomaggal. Mind a ketten kétségbeesve kiabáltak felém: Sanyi, azonnal gyere le a pincébe! Meg akarsz halni? Bombáznak! Én azonban úgy éreztem, hogy a földbe gyökerezett a lábam és csak az eget bámultam. Nyugati irányból, az állomás felől hallatszott a nagy dübörgés, a szűnni nem akaró robbanássorozat zaja, amikor a fejem fölött megjelentek az első angol bombázó gépek. Félelmetesen hangos dübörgéssel olyan alacsonyan repültek, hogy tisztán kivehettem a gépek szárnyán és oldalán az angol felségjelet, sőt még a pilóták fejét is, amikor a gép törzsét kissé oldalt billentették. Könnyen tehették, hiszen a városban nem volt semmi légvédelem. Az angol bombázók három hullámban támadtak. Az egész lidérces rémálom 15 percig tartott, aztán hirtelen mély csönd telepedett a városra, csak az állomás felől szállt az égre több helyen a sűrű, fekete füst, és egy mentőautó szirénázását lehetett hallani. Néhány perc múlva szomszédommal, Gyurka barátommal együtt már rohantunk is a vasútállomás felé, csákánnyal és lapáttal, hogy mentsük, ami menthető, hogy a romok alól életben maradt embereket szabadítsuk ki. Mellettünk tűzoltó és mentőautók viharzottak el a nagy füst irányába. Aztán egy század katona trappolt el mellettünk. Az állomás közelében lévő utcákban szörnyű látvány fogadott bennünket. Egész házsorok hevertek romokban. A romok között mindenütt síró nők, idős férfiak és gyerekek keresték hozzátartozóikat. Szívfacsaró látvány volt az őrügol bombázók 15 perc alatt kb. 800 db 250 kg-os romboló bombát dobtak a városra. Sok volt ezek között az ún. láncos bomba (több bombát összeláncólva dobtak le a nagyobb hatás kedvéért). A hivatalos kárfelmérés a támadás által okozott anyagi kárt 74 és fél millió pengőre becsülte, melyben 60 millió a közvagyont, a többi a magánvagyont érintette. Az állomás mellett lévő dohánybeváltóban teljesen leégett 16 raktár, benne 25 000 kg dohánynyal. A vasútállomás Archív felvétel sínhálózatában és épületeiben 80 százalékos kárt regisztráltak. A légiriadó lefújása után a honvédség azonnal megkezdte a fel nem robbant bombák felderítését és összegyűjtését. A bombázott területen szétszórtan összesen 15 darab olyan bombát találtak, melyeket aztán egy tűzszerész főhadnagy hatástalanított. Azonnal megkezdődött a betemetett óvóhelyek felkutatása is. Több lerombolt ház alól sikerült kiszabadítani az óvóhelyen rekedt lakókat. Két kezdetleges óvóhely azonban telitalálatot kapott, és ezekben harminc ember halt meg: egyik óvóhely az Újfalussy féle cukorgyárban, a másik pedig a huszárlaktanyában volt. A bombatámadásnak összesen 80 hajott- ja volt, 37 férfi, 29 nő és 14 gyermek. Ösz- szesen hetvenhárman sebesültek meg, 34 férfi, 22 nő és 17 gyermek. Teljesen leégett három emeletes épület, súlyosan megrongálódott 163 földszintes és hét emeletes épület, könnyebben megrongálódott 186 földszintes és egyemeletes épület. Hajléktalanná vált 262 család, összesen mintegy ezer ember. A rászorulók már a támadás utáni estén meleg ételt kaptak. Működésbe lépett a város lakáskiutaló hivatala és segélyező szerve. A helyi vöröskereszt női gárdája két helyen főzött a támadás utáni napokban, körülbelül 2500 személyre, mert kibombázottakon kívül a mentésben résztvevő katonák, vasutasok és leventék is itt kaptak ebédet és vacsorát. Ezek voltak a kárbecslés és a hivatalos jelentés szigorú statisztikai adatai. De hogy ezen rideg számok mögött mennyi gyász és szomorúság, mennyi könny és fájdalom mennyi egyéni és családi tragédia húzódott meg, azt felmérni nem lehetett. 1944. szeptember 6. fekete gyászbetűkkel került bele Nyíregyháza város krónikájába. Lakóházak romjai a Népkert utcában letbe kergetett anyák és kétségbeesett gyermekek látványa. Az állomással szemben lévő Szabolcs Szálloda, az állomás főépülete a vasúti raktárakkal együtt romokban hevert, sűrű füsttel égett a dohányfermentáló. A vasúti sínek fel voltak szaggatva, hatalmas bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé a sínek között, meg kint az utcán és a parkban is. Minket a vasúti pálya helyreállításához osztottak be. Tűzoltók, vasutasok, katonák és civilek oltották a lángokat a raktárakban és az egész környéken, de a vizet lajtokban kellett szállítani, mert a dohánybeváltó és az állomás víztornyát elpusztították a bombák. Úgy aztán csak másnap sikerült eloltani valamennyi tüzet. A bombázás után a város rendőrkapitánya, aki egyben légoltalmi parancsnok is volt, azonnal megkezdte a károk felmérését. Szeptember 9-én egy összesítő jelentést küldött a Belügyminisztérium számára, amely fennmaradt az utókor számára, és jóval a háború befejezése után egy könyvben is napvilágot látott. A jelentés szerint 1944. szeptember 6-án délelőtt 11 óra 10 perckor 120 angol repülőgép szállt a város fölé, melyekből 100 gép volt bombázó, 20 pedig távolsági kísérő vadászgép. Három hullámban támadtak, és szőnyegbombázást hajtottak végre. Az első bombákat a villanytelepnek szánták, de a korai kioldás miatt azok lakatlan kertekre hullottak. A második hullám bombái a MÁV fűr- dőházat, a mellette elterülő vasutas sporttelepet és a körülötte épült lakóházakat érték. Legtöbb bomba a pályaudvarra és a dohánybeváltóra hullott. Az állomás közelében lévő három utca, és az ezeket átszelő utcák is súlyos károkat szenvedtek. Találatot kapott a közeli huszárlaktanya több épülete. Hivatalos becslések szerint az anVígan rotyog a kondérban a szilvalekvár Szűcs István Az egyéni gazdálkodás idején Tivadar és Kisar határában több tízezer szilvafa volt mintegy őserdőt alkotva. Telepíteni és permetezni sem kellett, termett magától. A magas cukortartalma miatt sokféle terméket tudtak belőle készíteni, piaca is volt, és jó pénzbevételi forrásul szolgált már augusztus végén. Most megint elérkezett a lekvárfőzés szezonja. E tájon csak a „nemtudom szilvából” készült sűrítményt ismerik el lekvárnak. Másik sajátja e gyümölcsnek, hogy vagontételben csak ez a fajta gyümölcs képes alapanyagul szolgálni. Ha a hernyó nem eszi le, jég nem veri el, akkor itt olyan a szüret, mint Tokajban a szőlőnél. Ez a speciális szilvafajta adta már korábban is hírnevét e vidéknek a szatmári szilvóriu- mon át. Akkor érett a szilva, ha a száránál kezd ráncosodni. Ilyenkor már rázással is lehullik. A lekvárfőzés azért is gazdaságos, mert kevés eszköz kell hozzá és különösebb szaktudást sem igényel. A szilvát szemenként és osztályozva szedték kosárba és kasitába. A legnagyobb szemeket aszalni és lekvárnak, a sérültet pálinkának, a fonnyadt vagy darázsettét pedig a disznó moslékjába takarmánynak gyűjtötték. Lekvárt minden családnál főztek, mert fontos élelmiszer volt. A lekvárfőzés katlankészítéssel kezdődött. Erre — lehetőleg — rézüstöt tettek, melynek fenekét vastag agyagsárral betapasztották. Ez azért kellett, hogy a kemény tűz ne égesse oda a magvait szilvát, különben odakozmál. Az üstbe fából készült vitorlát és mozgatókart illesztettek. A többször átmosott, egészséges szilvát először vitorla nélküli üstbe öntötték, majd alágyújtottak. Fővés közben falapáttal kavargatták. A megfőtt szilvát speciális rostán átdörzsölték, hogy a magva külön váljon. Ezt a főzetet ciberének hívják. Ebből melegen fogyasztva garantáltan hashajtó hatású. Az üstre most már felerősítik a vitorlát és lökdösőkart, amivel kavarják a ciberét. Két-három ciberefőzetből lesz egy üst lekvár, egyenletes tűzön fötyögve, főzve. Akkor kész a lekvár, ha sötét, kék színű, a kanálról nem cseppen le és pötyögésénél csak levegő pukkan. Itt kell a legjobban vigyázni, mert a töveden lekvár megromlik, felcsiccsen. Egy mázsa szilvából kb. 35 kg lekvárt lehet készíteni. Egy-egy gazda 2-6 mázsa lekvárt is főzött egy szezonban. A kihűlt lekvárt cserépedényekbe, bödönokbe teszik el. Ezeket az edényeket már aratás vásárakor Gyarmaton a matolcsi fazekasok árulták. Az így főtt lekvár előnye, hogy egyedül ebből lehet jó derelyét készíteni, a sűrűsége miatt. Igazi vegyszermentes, biotermék ma is. Romantikát is rejtegetett magában a lekvárfőzés. Szép holdvilágos éjszakán — legalább éjfélig — a fiatalok álltak helyt és egyútta' ez jó alkalom volt a találkozásra, együttlétre. Éjfél után az idősebbek vették át a munkát, mert a főzés éjjel-nappal szinte pihenés nélkül hetedig tartott. Sok volt a szilva, ebédelni sem értek rá. Igaz ilyenkor már rövidebbek a papok a delelés így elmaradt, mert „a gólyák elvitték a delet” mondogatták az öregek. Kár, hogy kipusztították a szilvásokat, mert egyrészt ennek oka a visszatérő szárazság, de nagy kár az árbevétel elmaradása is. Az edények, a ky'a ek, a szaktudás még megvan, csupán V „nemtudom szilvafákat” kell/j-Y c veni a Tisza árterületein. Ötven éve bomfe^inpfipházál 11 óra 10 perc volt, a földet
