Kelet-Magyarország, 1994. szeptember (54. évfolyam, 206-231. szám)
1994-09-03 / 208. szám
1994• SZEPTEMBER 3-, SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete A második Gyűrűfű lett volna Kállai János Micsoda szépségek, micsoda gyönyörűség a tájban, építményekben, históriánk sokszázados rekvizítumaiban! És micsoda hűség, kötődés, szeretet az emberekben: a föld, a Tisza, a vár, a múzeum — a régmúlt felderengő emlékeinek pátoszmentes, humanizált, épp ezért elfogadható és hihető tisztelete... Szabolcs községben járunk, háromnevű megyénk nomenjének „első elemében”, vélhetően a legősibb szeletben. A jelenleg ötszáz lelkes település helyén a honfoglalás idején — Szabolcs vezérletével — pihenőtábort vertek elődeink, s 1092-ben már I. Szent László királyunk itt tartotta az első zsinatot, mai szóval: az országgyűlést. — Bizony — mondja Lakatos Dénes polgármester —, Szabolcs közigazgatásilag jelentős szerepet töltött be egészen a XVII. századig. Aztán pedig... Hol így, hol úgy. Most, hogy 1990 óta ismét önállóak vagyunk, azt hiszem ismét felfelé megyünk. Nagyon elöregedett a falu, de a fogyatkozás mostanra megállt, csakúgy, mint az elvándorlás. Igaz, mi is minden eszközzel ide akarjuk kötni az embereket. Ezért működtetjük az alsó tagozatos általános iskolát, az óvodát. Az orvosunk, igaz, Tímárról jár át, de 4,4 kilométer hosszon van vezetékes vizünk, a 4,2 km-es gázhálózatot 1994-es beruházásként helyezzük nyomás alá. A jelen. Mindegyre visszakanyarodunk a mához, pedig, nem is titkoltan azt lenne izgalmas kitapintani vajon mennyire eleven az itt niekben a régvolt idők emléke, hogyan élik meg a szabolcsi polgárok saját történetiségüket. — A megélhetés, a mindennapi betevő gondja jobban foglalkoztatja a maiakat, mint a párduckápás, kacagányos honfoglalók cselekedetei — jegyzi meg a polgármester. — Persze, mindenki tudatában van a históriában gyökerező értékeinknek, csak hát a jelen nyűgei fölékere- kednek a múlton merengésnek. Pedig községünk nagy vonzereje, ami a magyarság egyik legfontosabb történelmi emlékhelyévé tehetné, éppen a letűnt időkhöz kötődik. Erről csakhamar a saját szemünkkel is meggyőződhetünk. A keskeny, taposott, meredek ösvényen felkapaszkodunk a földvár tízméteres magasába. Lenyűgöző- ek a méretek, szemkápráztató az elénk táruló panoráma. A község Árpád-kori temploma és a Mudrány-kúria mellett kétségkívül ez a gigantikus „vár” a legnagyobb idegenforgalmi attrakció. Csak hát: méltatlanul elhanyagolt. A gaz, az ötletszerűen felcseperedett fák, bokrok elborítanak mindent, a sáncfalak kontúrvonalai azért jól kivehetőek. Lent, a mély katlanban furcsa horpadás. Egy sajátságos technikával kialakított — erről később még másoktól is hallottunk — itatókút maradványa. Egyébként csupán a puszta tér az övszerűen ívelő sánchegyek között: ennyi a „látnivaló”. A gerinc egyik szembeötlő pontján magasodik a millenniumi emlékmű. Mind a négy oldalán feliratok, egyaránt kifejezve a tiszteletet a honfoglaló vezér és László király emléke előtt. Az egyik versezet imigyen szól: Elmúlt egy ezer év / annak állj mint őre / És légy buzdító jel / A munkás jövőre. A jövő... 1896-ból nézvést, amikor az obeliszket emelték, tulajdonképpen a mára kell gondolnunk. A kulcsszó, úgy tűnik, a bontakozgató idegenforgalom. Az 1980-as évek magárahagyatottságának érzése — amikor Szabolcson nem volt se tanács, se iskola, se téesz — mostanság kezd valamelyest alábbhagyni. — Ha nem adatik meg 1990-ben az önállósodás lehetősége — mondja ki Lakatos Dénes —, azaz húszévi társközségi viszony után az elszakadás Tímártól, hát, akkor nagy valószínűmi az országban a második Gyűrűfű, a kiüresedő, elnéptelenedő, végpusztulásra ítélt falu. Szerencsére nem így lett. Újabb reményeket, szándékokat ébresztett bennünk az expo, amolyan kitörési, megmutatkozási lehetőséget. Valójában, ahogy hírlett: megyénkben az expo rendezvényeinek egyik kiemelt helyszíne lehetett volna Szabolocs. Igaz, a rákészü- lés, a tervezés még csak az első „körön” jutott túl, a vállalkozók mostanában kezdtek volna konkrétabban lépni, beruházni, de „most állj van” — fogalmazódik meg a helyzetjellemző mondat. Sokan úgy érzik: csorbulnak a világkiállítás lemondásával a helybéliek esélyei. — A történelmi nevezetessségek önmagukban is nagy érdeklődésre tarthatnának számot; aztán Tokaj közelsége: vízen nyolc, közúton mindössze tíz kilométer. A környezet pedig idillien nyugalmas, pihenésre, kikapcsolódásra, értelmes időtöltésre igen alkalmas. Aztán megteremtették volna a sportlovaglás, a kocsihajtás feltételeit, megépülhetett volna a halásztanya; az autóskempingnek is megvan a helye. Éledezőben a falusi turizmus, melynek „eszméje” most kezd hódítani, főleg az ifjabb generációk körében. Mert a vendég- fogadásra készülődő gazdának bizony másképp kell gondolkodni már az építkezés idején is. Külön bejáratú lakrész, plusz fürdőszoba, telefon, és még sorolhatnánk. Volna, lenne, ha...-— Persze a lakosság összetétele, no meg a helyi, gazdálkodásbeli adottságok, bizonyos mértékig határt szabnak a földtől — ne adj’ Isten — nagyon elrugaszkodó vágyaknak. Mert a szabolcsiak nagy része nyugdíjas (szám szerint: 186-an a félezerből); a földművelésen és az állattartáson kívül más jellegű gazdálkodásra nem sok esély kínálkozik á fiatalabbaknak. Stagnál az építkező kedv; az idén pl. nem adtak ki építési engedélyt, tudjuk meg Virányiné Tóth Tünde jegyzőtől. Es valóban. Ahová bekopogtatunk, majd’ mindenhol idős emberek invitálnak. Balázs Attila felvételei — Én itt születtem, mindig is itt éltem — mutatkozik be özv. Udvarhelyi József- né. Bár csak hat elemit végeztem, majd’ mindent tudok a község múltjáról. Nagyon szeretek itt lakni, mert szép a táj, dolgosak, vendégszeretőek, barátságosak az emberek. Fazekasék portáján Erzsiké néni ültet le bennünket a nagyszobában. A gazda, Imre bácsi már évek óta az ágyat nyomja, így a ház asszonya viszi a szót. — Jómagam itt születtem, s nagyobbrészt itt éltem le a hetvenkilenc évemet. A szabolcsiak kb. egyharmada „régi származású”. (Régi családnevek sorjáznak elő: Csegei, Kozma, Szatmári, Nagy, Kiss, Csombók, Cserged...) A lakosság fele öreg. Az én három fiam is másfelé kereste a boldogulást, mert mit is csinálnának a faluban...? Ahogy Erzsiké néni mind jobban belemelegszik a múlt idézésébe, büszke lokálpatriotizmusa úgy válik mind erősebbé. — Szabolcs vezér idején fontos volt ez a település. Aztán itt van a felbecsülhetetlen értékű templomunk. A legtöbb félreértés a „vár” dolgában szokott megfogalmazódni. A kirándulók hagyományos építményt keresnek, s amikor csak ezt a sáncgyűrűt taláják, csalódnak. Meglehet, hogy nem is a honfoglaló vezér emberei, hanem jóval korábban az avarok húzták fel az erődítményt. Kutatni kellene, tovább folytatni, amit még Jósa András kezdett el. Már Nyíregyháza felé tartunk, de bennem tovább burjánzanak az ódon, ékszerdoboz-szépségű falucskában megfogalmazott gondolatok. Nemzeti nagy létünk ébresztése, avagy egy feledésben eltűnő kul- túrkincs végvillanásai...? Igyekszem hinni, hogy az az obeliszk, ott a vár fokán igazat üzen a mának, a jelenkor emberének: „Helyén találja harc / munka a magyart!” Legyen így! A KM VENDÉGE Horváth Gyula, a műgyűjtő Barabás Tamás Horváth Gyulát évtizedek óta ismeri és — hitem szerint — szereti a közönség jó része. De hát az igazi népszerűség csak néhány éve érte utol, amikor már közel járt hatvanadik életévéhez. A Szomszédok, a véget nem érő folytatásos teleregény, amely olyan közismertséget és népszerűséget biztosít a színésznek, mint senki és semmi más. Ha színész vagy, lehetsz minden idők legkiválóbb Hamletje vagy Ádámja, akkor is sokkal kevesebben fognak ismerni, mintha Gyula vagy, a Szomszédok régiségkereskedő-műgyűjtője. Horváth Gyula számára már csak azért is testhez álló ez a figura, mert ő maga az ország egyik leglelkesebb amatőr műgyűjtője. Aki, mint e sorok írója, abban a megtiszteltetésben részesül, hogy ellátogathat a Várba, a színész lakásába, az kicsit úgy érzi magát, mint egy kiállításon, annyi kép, szobor, kisplasztika és egyéb csemege látható itt. Egy élet kemény munkájával hozta össze. És ez az élet nem simán haladt előre, buktatói is voltak. Ifjú korában például börtönlakó is volt, mert „disz- szidálási kísérleten” — hogy az akkori jogi terminológiát használjam — csípték rajta. (Külföldön élő édesanyjához akart menni.) Később, már majdnem középkorúan pedig egy ideig majdhogy nem az autójában lakott, mert egy rosszul végződött házasság J és egy még rosszabbul sikerült válás után szinte mindenéből kifosztották. Vígjáték, tragédia, zenés darab — minden műfajban játszott, mindet szerette, mindig hallgatott a rendezőkre, és mindig kitalált egy csomó ötletet a saját sze- r e p é h e z . Csak egyvalamit a nem szeretett soha, a go- romba- ságot, azt nem tudta el- viselni, ha bár- A színész — civilben melyik rendező ordított vele. Ha rövid a szereped, told meg egy lépéssel — a színésznél többnyire ezt jelenti az ötlet, ilyen esetben indul meg a fantáziája. Horváth Gyula elmond egy példát a sok közül. A Cattarói matrózokat játszották Miskolcon, az ő szerepe tizenegy mondat, ennyit epizodisták kapnak, ez bizony kevés. Tűnődött rajta, mivel leli e t n e megtol- d a n i, feldúsítani. Aztán rájött: egy fény- képpel. M i e - lőtt a többi catDolezsál László felvétele t a r ó i matrózzal kivégezni viszik, elővesz egy fényképet a belső zsebéből. Eljátssza, hogy ez a gyermeke fotója. Hát nem olyan, mint egy kis mackó?, mondja félhangosan, szinte csak magának. Búcsúzik a fotótól, istenhozzádot mond a gyermekének. Halkan, kissé megindultan, egy könnycseppet elmorzsolva a szeme sarkában. A közönség — színésznyelven szólva — nagyon vette minden este, könnyezett, zokogott a nézőtér. Ez is a sikerei közé tartozik, erre is büszke. Arra is, hogy osztályfőnöke a főiskolán, Básti Lajos, éppen őt szemelte ki arra, hogy segítsen a magánkönyvtárát rendezni. Napokon, heteken át hosz- szú órákat töltött el Básti Pasaréti úti lakásában, ott ismerkedett meg a színész akkori feleségével, a Nemzeti Színház akkori üdvöskéjével, Ferrari Violettával. És ott, a könyvek rendezése közben, meséli Horváth Gyula, többet tanult Básti- tól, mint a főiskolán. Gyula á Szomszédokban menedzseli- forgalmazza a Szikszai művésznő, vagyis Etus kerámiáit. Horváth Gyula az életben rendezett már kiállítást magángyűjteményéből, nem is olyan régen. Szebbnél szebb festményeket mutatott be. Talán ugyanúgy szereti azokat is, mint az irodalmat meg a színházat. '■'ú.
