Kelet-Magyarország, 1994. augusztus (54. évfolyam, 179-205. szám)

1994-08-13 / 190. szám

Dankó Mihály

Mennyire másként néz ki fentről a világ. Akinek szerencséje repülőről látni Nyíregyházát, furcsa felfedezéseket tehet. Az enyhén hullámzó táj lüktet, folyton változik. Egy sziget a tengerben a sokszínű városközpont, melyet szinte kiemelnek az összefutó vasutak és utak. S mintha egy óriás éppen most dobott volna követ ebbe a tengerbe, a hullámgyűrűk hátán útnak indulnak a házak. Az északnyugati peremen ott „lebeg” Felsőpázsit is.

Azt mondják a ma születettnek minden vicc új, bár ez nem tréfa, de sokan hiába keresgélnének emlékeikben: Valóban hol is van az a Felsőpázsit? Pedig létezik ez az évszázados múltú hely a megyeszékhely peremén. S ha nem esik róla annyi szó, az csak annak köszönhető, oly szorosan kapcsolódik a városhoz, hogy földútjai utca neveket kaptak. így a területet kettészelő Tokaji út jobb oldalába csatlakozik a Sátor, a Levendula, az Árvácska, a Rozmaring, a balba a Sirály, a Kagyló utcák.

S talán azért is bánt vele a történetírás is kissé mostohán, mert ide nem, vagy csak nagyon kevés tirpák család költözött. Nem volt területén országot, vagy világot megrázó esemény. Itt „csak” éltek és dolgoztak az emberek. Közigazgatásilag mindig is városinak vallották magukat, de a körülményeik néha a tanyasi szintet sem érte el.

Felsőpázsit lankás dombjai egykor otthont adott Árpád katonáinak is, bizonyítják ezt a Mezey majd Drucker féle szőlő feldúlt sírjaiból előkerült aranyozott ezüst ingnyak, kétélű kard, kengyelvasak és női ruha-díszek. A vizek lecsapolása után Szarvas sziget szikes területe jó legelőül szolgált a környék szarvasmarháinak. 1906-ban 117, 1930-ban 246 házat tartottak nyilván.

Harasztosi Pál felvételei

— Nem volt könnyű soha sem az itt lakóknak, mindenért meg kellett dolgozni. Az én apám a Drucker birtokon volt kocsis — mondja Dankó Andrásné. — Emlékszem dűlők nevére: Körtés, Szilvás, Szőlős, Kis- és Nagyteknőnek hívták őket. (Még ma is itt terem a környék legjobb őszibarackja és szőlője.) Aztán jött a tsz és a parcellázás.

Öt-hat kilométerre jártunk iskolába gyalog. Csak néha sikerült felkapaszkodni egy arra haladó szekér saroglyájára. Bizony megtörtént, hátra csapott a nyakunk közé a mogorva kocsis. Soha sem értettem, miért cserélnek velünk a városi gyerekek kenyeret, mikor az olyan jó ízű... Ha netán zsemlét kaptunk az iskolában, összegyűjtöttem anyámnak, legyen töltelékbe való húsvétra. Emlékszem, a vásártér mindig nagyon huzatos volt, majd elvitt bennünket a szél. Mérgelődtem, miért nem vágják már ki azokat a nagy nyárfákat. Azt hittem gyermek fejjel, azok csinálják a szelet. Nyáron a szőlős- kertben, a permetezésre kikészített hordókban összegyűlt az esővíz, s ebben fürödtünk. Szappan sem volt, lapuval dörzsöltük le magunkat.

Már egész közel dörög. A szél felkapja a korán lehullott, napégette nyárfaleveleket. Villámok cikáznak keresztbe, hosszába. Rég várt esőcseppeket szív magába a homok. Egyre jobban zuhog, a vándor fedelet keres a feje fölé. A fák nyögik az augusztusi vihart. Száraz gallyak, letört ágak lepik el az utat.

— Még az ötvenes években Felsőpázsit 190 volt a házszámunk — fogad Ács Lajos a Sátor utca elején. Nagy a sürgésforgás most nála. Vezetik a földgázt a Levendula utcával együtt, s ő az egyik közösképviselő. — Nem kellett sokáig győzködni az embereket, az állandó lakók mellet a legtöbb „víkendes” megértette a gáz fontosságát. Szerencsére az utcánk elég sűrűn lakott, de a tsz-től korábban

JmMé Felsőpázsitból

bár elkerültek Nyíregyházára, mégis

hazajöttek. — Tőlünk meg „ellopták” az üt végét! Nincs semmi jelzés, ami utalna a közlekedési rend megváltozására. Nincs kivilágítva a kitérő, s aki rutinból vezet könnyen az árokban köt ki. Különben, mi magunk adtunk össze családonként 1000 forintot, hogy egy kicsit elegyengessék a hepehupákat.

Omlik az égiáldás. A vándor az eresz alól kezét kidugva felfog néhány csepp folyadékot, s végig simítja arcán. Megborzong, a habos víz tajtékozva tör utat magának a homokban. Rombol és épít, mint ahogy évmilliók óta teszi. A szél egyre vadabbul fúj, korhadt gyökerű akácokat dönt ki, szűette öreg szilvafákat tör ketté.

— Szeretünk itt élni — erősíti meg Povazsenyec András, a férj. — Megtaláljuk a számításunkat a gyümölcsösben. Állatokat viszont nem tartunk csak kutyát és baromfit. Nincs idő másra. Most kaptunk vissza tizenöt hold földet, azt is meg kell művelni. Gyermekeink messzire kerültek, hozzájuk sokat megyünk látogatóba. Örülünk, hogy szépen kezd fejlődni a régi Pázsit. A polgármesteri hivatalban hallottuk, hogy kertvárosnak akarják kialakítani?!

A Tokaji út, ha mesélni tudna, szólhatna a hozzásimuló kocsmákról, a piacra igyekvő mezítlábas nénikről, akik nyakukba véve a tejeskupát igyekeztek a készhelyre. A hajnalba heti vásárra döcögő szekerekről, melyek délben a sikeres üzlet áldomása után már sokkal vidámabban nyikorogtak. A repülőtérről, mely oly sok vihart kavar, bár az itt élők már megszokták zaját.

Lassan csöndesül az idő, még egyszer-kétszer nekirugaszkodik, aztán végképp abbahagyja. Már csak a fák leveléről csöpög. A tócsákat kerülgetve újra elindul a vándor. Nem siet, jóleső érzés, ahogy a cipője belesüpped a nedves talajba. Az út végén ott várja kocsija. Miközben indít, már a nap is kisüt. Nem bánja, hogy az eső keresztül húzta számítását, és újra vissza kell jönnie. Ma természet vendége is volt.

bérelt területeket is szinte mindenki megvette. Először a hobbiból, kertészkedtek, majd felhúztak egy kis házat, aztán — amire már van néhány példa — lakássá bővítették a „vityilót”, kiköltöztek, ott hagyták a várost. így mindössze harmincötezer forint hozzájárulást kell fizetni.

— Azért gond is akad bőven — erősködik a rögtönzött utcagyűlésen Babik László. — Rosszak az útjaink, legalább egy kicsit törődnének vele. Hiába homokos, télen, vagy olvadáskor a mentő sem tud bejönni. Mi is Nyíregyházához tartozunk, mégis a dupláját fizetjük az

autóbuszon, mert csak a két megállóval előbbi jelzőtábláig számít helyijáratnak. Rengeteg új épület készült el az utóbbi időben, de a házszámok nem követték a változásokat. Például, hamarabb van a 19, mint a 21. Vagy három 17-es szám is található az utcában.

— Nagy a mi sérelmünk is — mondja Povozsenyec Andrásné, Árvácska utcaiak nevében. Neki régi a kötődése a helyhez, hiszen már nagyszülei is itt laktak, s ők

A KM VENDÉGE

Kovács Bertalan

Prológus

„Elvinne egy darabon?” — kérdezte egy fiatalassszony a minap, amikor tízéves forma kisfiával az ugornyai Tisza-híd után lestoppolta autómat. Hamar kiderült, hogy a határhoz igyekszik, ugyanis néhány éve települt át Beregszászról hozzánk, jelenleg Jászfénysza- run könyvtáros. Újdonsült ismerősöm természetesen nagyon örül, hogy magam is Beregsurányig megyek, hiszen így legalább ő is eljut gyorsan a határig. Mikor a hölgy megtudja úticélomat, legnagyobb meglepetésemre rögtön figyelmembe ajánl egy embert, bizonyos Angalét Sándor bácsit, akiről állítja, hogy igazán elkelne belőle több is. Ami azt illeti, ezzel a megállapításával magam is egyetértettem, olyannyira, hogy azt már el is felejtettem megkérdezni,

honnan ismeri Sanyi bácsit.

*

Az „öreget” persze sokan ismerik errefelé, még többen afféle csodabogárt tisztelnek benne. Lelkesedése és nagyfokú vitalitása nem is igazán illik nyugdíjas korához, ám ő már csak ilyen. Nem keserítik el a dón quijotei szélmalomharc kudarTermészetvédő lokálpatrióta

cai. Egyre csak talpra áll, és a környezete számára legképtelenebbnek tűnő ötletekkel áll elő. Ha segítenek neki, ha nem, ő álmait valóra váltja, legyen szó akár faluházról, akár községi újságról, vagy a „Tiszta udvar, rendes ház” mozgalom újjáélesztéséről, de sorolhatnám tovább. Beszélgetni a saját költségén vásárolt és felújított faluházba invitál. Az egykori parasztház puritánsága ellenére is valamiféle méltóságot sugároz, kellemesen hűs levegője pedig órákig marasztalná az embert az augusztusi forró ságban.

— Hajdanán, úgy az ötvenes évek elején még együtt voltak itt a fiatalok. Nem volt jellemző az elvándorlás akkoriban, éppen ezért sokan is voltunk ifjak azokban az időkben. Ami pedig a lényeg: sülve-főve együtt voltunk. Én magam húszévesen kerültem el a faluból, amikor katonának vittek Taszárra, a repülősökhöz. Közben elkezdtem a tiszti iskolát, de nem fejezhettem be, mert a szüleim betegsége miatt haza kellett jönnöm — emlékszik a múltra Angalét Sándor. Később kendőzetlenül mesél a mozgalmi múltjáról az EPOSZ, DISZ és KISZ éveiről, sőt párttitkári és tanácselnöki, később tsz-elnöki funkcióját sem érzi degradálónak, hiszen mint mondja, semmilyen álnokságot nem követett el, ma is nyugodtan végigmehet a faluban. Legszívesebben mégis a moszkvai VTT-re emlékszik, ahol mint egyedüli képviselő a naményi járásból vett részt az ünnepségen. Mindez ötvenhétben A szerző felvétele volt. Később a sorsa és a vezetőséggel való konfliktusa Budapestre sodorja, ahol előbb segédmunkás, 1972-tőí pedig, mint buszsofőr dolgozott. Innen ment nyugdíjba éppen tíz éve. Ekkor kezdett el írogatni, elsősorban helytörténeti, a szülőfaluja múltját bemutató munkákat. Mintegy húszéves kutatómunka eredményeképpen készült el az a két kötet, amit jogos büszkeséggel rak elém a talán száz évet is megért asztalra. Beregsurány Község Történetének Gyűjteménye 1280-1945, 1945-1985, áll a lexikonokat is megszégyenítő méretű könyvek borítóján.

— Nem csak a múlt, a jelen is érdekel — közli a lelkesedéstől ragyogó szemmel Sanyi bácsi. — Most a legújabb tervem a községet bemutató képes magazin összeállítása, ami már csak azért is fontos, mert egy következő álmom megvalósításának első lépcsőfoka lehetne — újságolja.

Kíváncsiskodásomra elárulja, hogy testvérfalut szeretne Beregsuránynak, s ehhez most tette meg a kezdőlépéseket. Angliából már válasz érkezett levelére, ám még nem tudja, mi áll benne.

Epilógus

Hallgatom ezt az embert, aki több mint egyszerű lokálpatrióta, s közben azon gondolkodom, hogy miért teszi mindazt, amit cselekszik. Élő kapcsolatot tart fenn a szomszédos ukrán természetvédőkkel, fákat ültet szeretett falujában, és tágítani akarja a beregi kisközség léptékeit nyugat felé. Ahogy őt ismerem, ez is sikerülni fog neki.

1994. augusztus 13., szombat Napkelet • A KM hét végi melléklete