Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-30 / 178. szám
BÁLLÁ LÁSZLÓ: Fürdői intermezzo * — Úgy látom, ki kell menni. — Hát... tessék! A fiú rámosolygott partnernőjére, de talán kissé szomorkásán: — Hölgyeké az elsőbbség... A lány is mosolyogni próbált; tudomásul vette, hogy neki kell először fölállnia, előremennie —, de egyelőre nem mozdult. Délben egy órára bezárták a fürdő csarnokát. A vendégek ezt már tudták és tíz perccel előbb már senki nem volt a vízben. Ketten maradtak. Még öt-hat perc, és akkor már szólnak, de egyelőre nem sürgette őket senki. Ültek a medence szélét övező csempézett vízalatti pádon, de már nem beszélgettek. Arra a csepp időre már nem érdemes semmilyen témát előszedni, és azután talán... úgyis vége az egésznek. De hallgatni is jó volt együtt. A fiú közben korholta magát, hogy ismét engedett a csábításnak, s mikor meglátta a lányt, odaúszott hozzá, melléje telepedett a padra. Kell neked, kedves barátom, egy csalódással .több? — kérdezte magától. Kell neked, hogy majd hosszú ideig ne tudd elfeledni, rágd magad miatta, hogy éjjel álmatlanul forgolódj az ágyadban, hogy hónapokig érezd szívedben a fájdalmat amiatt a kiábrándult pillantás miatt, amelyet majd a másik önkéntelenül rád- lövelí a szeméből, mikor kiderül az igazság? Hogy újra végigvágjanak rajtad a búcsúzkodás hangsúlyozottan hideg mondatai, azután meg se merd többet szólítani, és messzire elkerüld ha látod? A fiú szemrehányást tett magának meggondolatlan kezdeményezése miatt, de ezt azért nem sok belső meggyőződéssel tette. Mert a hideg elválás utáni fájdalomnak valahogy azért volt egy csepp édes íze, azért bizsergető volt a szívében hordani, reménytelenül gondolni az együtt töltött, folytatás nélküli percekre. Azért ez is több volt, mint a semmi, mint a belső üresség, így egyszeregyszer rászánta magát, hogy közeledjék valakihez. Hát most is melléje ült. — Régen vagy itt? Még nem láttalak — szólította meg néhány percnyi, az udvariasság megkívánta hallgatás után a lányt. A válaszból mintha kiérződött volna, hogy a másik várta már a közeledést. — Nem. Csak tegnap jöttünk. — Jöttünk? — Egy csepp csalódott gyanakvás. — És... kivel? — Anyámmal. Ez a válasz megnyugtatta a fiút és szemével keresni kezdte a közelben azt az idősebb hölgyet, aki azért megzavarhatja a tervezett meghitt csevegést. A lány elfogta a pillantását: — Á, nincs itt. Dolga akadt a városban. Csak később jön. Ez jó volt. Jó volt, hogy így van. Előfordul, hogy két ember a megismerkedés első öt percében megérzi, hogy egymáshoz tartozik. Hogy úgy rémlik: éveket töltött már a másikkal együtt. Ez ilyen eset volt. Legalábbis a fiú számára biztosan, s Napkelet • A KM hét végi melléklete TÁRLAT Ifjú fotósok Felelős vagy a rózsádért... A kis herceg írója9 akit barátai csak Saint-Exnek neveztek Kundráth Leila felvétele Cseh Gabriella felvétele A nyíregyházi Művészeti Szak- középiskola Képző- és Ipar- művészeti Tagozatának fotóillusztrátor szakosztályában az idén heten fejezték be középiskolai tanulmányaikat. Név szerint: Cseh Gabriella, Gajdos Viktória, Kundráth Leila, Miskolczi Emese, Pu- csok Andrea, Révész Nándor és Szonda Orsolya. A nem nagy létszámú csoport — ez tanáraik egybehangzó véleménye — valamennyi tagja az évek során bejárta a szakmai fejlődés különböző stációit, tanúságot téve a fotózás iránti elkötelezettségről, tehetségről, s az egyre karakteresebb egyéni látásmódról. A XXVII. Országos Középiskolai Fotópályázat kiállításán (Pécsett, 1994-ben) a „hetek” elnyerték a szakirányú fotóoktatást végző intézmények között a legjobb iskolának járó díjat. Hazai pályán, iskolájuk Csontváry Galériájában nagy sikerrel mutatkoztak be az idén a Polarofónia ’94 elnevezésű kollektív tárlaton. Cseh Gabriella és Pucsok Andrea a XXVII. Országos Középiskolai Diákfotó Pályázaton első helyezést ért el. Révész Nándor felvételei Pontosan ötven esztendeje, 1944. július 31- én 11 óra 56 perckor a német Robert He- ichele zászlós észrevett egy Lightning típusú vadászgépet, amely a Földközi-tenger fölött repült. Heichele előbb ezer méterről rálőtt; nem találta el. Pár perc múlva már ötven méterről támadott: a Lightning jobb oldali motorja kigyulladt, majd a gép a habokba zuhant. Mindez nagyjából tíz kilométerre történt Agay-től, attól a kis fürdővárostól, ahol a szerencsétlenül járt repülő pilótája, Antoine de Saint-Exupéry 1931-ben esküvőjét tartotta, s ahol azután is többször nyaralt. (A sors szörnyű igazságszolgáltatása, hogy Heichelét tíz nap múlva ugyancsak lelőtték Dél-franciaország felett.) A kis herceg írója, akit barátai Saint- Exnek neveztek, július 30-án fogalmazta meg utolsó levelét Pierre Dalloznak: „Nem bánok semmit, legfeljebb lelőnek” — fejezte be szomorkás sorait. Chambe tábornokhoz szóló levelében ez állt: „Nekem mindegy, ha megölnek a háborúban... Fütyülök rá.” A világhírű filmrendező René Clair 1978-as visszaemlékezésében a következőt vallotta: „Csak aznap kaptam hírt ismét róla, amikor megtudtam, hogy eltűnt, s talán kívánta is ezt az eltűnést az égbolt kellős közepén, hogy legendáját méltón fejezze be”. De hát ki is volt valójában Saint-Exupéry? Vagyontalan arisztokrafa család harmadik gyermekeként született Lyonban 1900. június 29-én. Négyéves volt, amikor apját elvesztette. Kiskorában lett a technika szerelmese: tíz esztendősen már motort barkácsol, később a repülő kerékpár ötlete foglalkoztatja. A meghatározó élmény 1912-ben éri: ekkor repül először. Fribourgi és párizsi tanulmányok után bevonul a hadseregbe, ahol pilóta lesz. 1926-ban a Latécoére légitársaság alkalmazásába kerül, s a Toulouse-Dakar, illetve a Dakar-Los Angeles légivonalon teljesít szolgálatot. 1927- ben a marokkói Cap Jubyba küldik: itt írja első regényét, a Déli futárgépet 1928- ban. Egy évvel később áthelyezik Dél- Amerikába: itteni élményeiből születik meg az Éjszakai repülés (1931). Későbbi feleségét, a gyönyörű Consuelo Suncint, egy argentin újságíró özvegyét Buenos Airesben ismeri meg. Amikor bemutatják neki a törékeny asszonyt, Saint- Ex így fordul hozzá: „Én egy nagy medve vagyok, ugye? Nem akar megszelídíteni?” A találkozásból házasság lesz: 1931. április 12-én fogadnak örök hűséget egymásnak Agay-ben. Mindketten nehéz emberek: Consuelo szeszélyes szépségét férje pedig szórakozott író-pilóta, aki általában Antoine de Saint-Exupéry, 1944 nyarán éjjel diktál és rajzol, sosem pillant az órájára, ilyenkor szereti fölhívni telefonon barátait, hogy felolvassa nekik készülő könyvének legújabb részleteit, s persze csak reggel kerül ágyba. Ugyanakkor ő is nehezen viseli felesége társaságát, például a híres szürrealista André Bretont, vagy a hírhedt különcöt, Salvador Dalit. így aztán 1938-ban három évi „szabadságot” kér tőle, hogy aztán 1941-ben visszatérjen hozzá. Pilótaként több baleset éri. 1935-ben például lezuhan a benghazi sivatagban; öt napig étlen-szomjan támolyog, míg végül egy karaván menti meg. Két évvel ezután Guatemalában hasonlóképpen jár; New York-i gyógyulása idején veti papírra Az ember földjét. A második világháború a légi felderítőknél találja: innen 1940 elején leszerelik. 1940-1942 között ismét New Yorkban él: itt írja meg A kis herceget. 1944-ben Algériába megy, hogy csatlakozzon az akkor amerikai parancsnokság alatt álló hajdani egységéhez. Felettesei hallani sem akarnak arról, hogy repüljön. Végül életkora miatt csak öt bevetést engedélyeznek neki. A nyolcadikról nem tér vissza... Archív felvétel A kis hercegről szóló filozofikus meséjét eddig csaknem ötven nyelvre fordították le. Saint-Ex a könyvet Léon Werth-nek ajánlotta. Sokáig csak kevesek tudták, kicsoda ez a „felnőtt”, aki — az ajánlás szerint — „Franciaországban él, s ott éhezik és fázik”. Werth huszonhárom évvel volt idősebb, mint barátja. A század elején baloldali lapokban publikált, s regényt írt az első világháborúról. Az ellenben közismert, hogy a rózsa, akit a kis herceg féltő gonddal ápolt, magát Consuelot jelképezte. Az iránta érzett szeretetet és lelkifurdalást fejezi ki a híres mondat: „Felelős vagy a rózsádért...” Saint-Exupéry pilóta volt és író. S min- denekfelett cselekvő moralista, aki hitt az írás küldetésében. Szívből gyűlölte a háborút, de amikor felismerte, hogy mindaz, amit valaha szeretett, veszélybe került, vállalta a küzdelmet A hadirepülő (1942) című könyvében írta: „Harcolni fogok hát mindenki ellen, aki egy bizonyos szokást akar a többi szokás fölébe helyezni, egy bizonyos népet akar a többi nép fölébe helyezni, egy bizonyos fajtát akar a többi fajta fölébe helyezni, egy bizonyos gondolatot akar a többi gondolat fölébe helyezni.” Karádi Zsolt
