Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-30 / 178. szám
1994■ JULIUS 30., SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete » Ágyban, párnák közt... de a legtöbb idős asszony nem lát, nem hall már semmit a világból, így aztán aligha lehet csodálkozni: egymás bajára csaknem teljességgel érzéketlenek. Akiknek szavuk- hangjuk van ■— mondják a nővérek — , azok meg veszekszenek, bántják egymást. — Nem is gondolnák, milyen gonoszak tudnak lenni egymáshoz — jegyzi meg egyikőjük. Persze ők, akiknek ez a hivatásuk, a munkájuk, azért vannak itt, hogy harmonizálják a rendbehozhatatlant, tegyék — amennyire lehet — emberhez méltóvá a lelassított vagy fékezni próbált pusztulást. — Ez elsősorban nem szakmunka — summázza a főnővér —, hanem feladatok ellátása, méghozzá olyanoké, melyeket sem a hozzátartozók — ha egyáltalán vannak —, sem az aktív kórházi osztályok nem képesek felvállalni. Nagyon leromlott állapotban hoznak be az utókezelőbe majd mindenkit, s ha itt csodát nem is tudnak velük tenni, a gondoskodás, a folytonos odafigyelés konkrétumai előbb-utóbb jól látható módon mutatkoznak meg. És ehhez iszonyatos elszántságra, hatalmas kitartásra és fegyelmezettségre van szükség. — Erről akkor győződhettek volna meg igazándiból — mondja Krivanics Igor ápoló —, ha reggel jöttek volna látogatóba... Akkor lehet látni az itteni helyzetet a maga valóságában. Egy-egy rendbetétel után bizony liftezik a kávé a gyomrunkban. Igyekszünk megteremteni a lehetőségekhez mérten maximális higiénés feltételeket, ágyban mosdatunk, de a teljes fü- rösztés sem marad el egyetlen héten sem... Nincs panaszkodás, csak a tényeket sorolják a kórház alkalmazottai. Azt, hogy a férfibetegekkel sokkal több baj van, azt, hogy időnként vannak elkószált pácienseik, azt, hogy a legnehezebb a csonkoltak látványát elviselni... Eseteket mesélnek, már-már átcsúszunk az anekdotázgatás enyhítőbb vizeire, de kiengedésről szó sincs. Nem lehet. Itt nem lehet! Mert minden farizeus komolykodás nélkül letag- lózóan tragikus a babás B. néni helyzete, csakúgy, mint V.-né kálváriája. K. néni, aki arról mesél, hogy diplomás pedagógus, sőt igazgatónő volt valaha, szinte felüdülést jelentene, ha nem derülne ki: képzelődik. Magáról gondoskodni — jóllehet folyton másokon szeretne segíteni —- nem tudna, végzetesen itt a helye... Elég volt — mondom magamban — ennyi egyelőre elég volt! Ha még nem sejtettem volna, most beláthattam: ez a vége az egésznek, ez „ama sík” peremvidéke, ahonnan keskeny ösvény sem irányul sehová. — A mozisok jöttek? — hörgi egy szusszanni alig képes anyóka, egy másik pedig azt rebegi: — Köszönjük a figyelmességüket, az érdeklődésüket... Lám, az értelem, mégis — mondanám okoskodva. De jobb ha hallgatok. A kimondhatatlanra úgysem találnék szavakat. Harasztosi Pál felvételei a belgyógyászati utókezelő osztály kórtermeiben készültek Izzik a nyár, pillédnek az útszéli fák, sárgul a fű mindenfelé, és mikéntha már az ősz riogatna a harminc fölötti hőségben: színesedő levelek melírozzák a volt baktai báró Dégenfeld egykori kastélykertje tölgymatuzsálemeinek hajkoronáját. A szaknyelven szólva demarkált — azaz: kőkerítéssel övezett — egészségügyi intézmény, ahová igyekszünk, hivatalosan a Jósa András Kórház III. számú Pulmono- lógiai Osztályaként, illetve — igénybe véve az újdonsült városka központjának egy másik épületét — Belgyógyászati Utókezelő Osztályaként funkcionál Baktalórántházán. A két önálló egység feladatrendszerében a markáns eltérések ellenére is felfedezhető egy közös vonás: mindkettőben a krónikus betegségekben szenvedőket fogadják, kezelik, gyógyítják. Ha ez utóbbira sok esetben alig van esély: legalább gondozzák... A pulmonológián kezdjük a körbenézést. A gondnok szíves útbaigazítása alapján a főorvost, dr. Bátor Ferencet keressük. Dél körül jár az idő, csöndesek a „tüdősök” szobái, a folyosón sem látni mozgást. A főorvos urat hol az egyik, hol a másik helyen mondják elérhetőnek, s mire rábukkanunk, már vagy háromszor meglépcsőztük a tiszta, rendezett kórházat. —- Kevesen vagyunk orvosok, mindössze majdnem öten, és most, a szabadságolások idején ketten váltjuk egymást a közel kétszáz betegágynál — indítja a beszélgetést Bátor főorvos. — A pulmonológián 114, a krónikus utókezelőben 80 ágyunk van. Csaknem kilencven százalék fölötti a kihasználtságunk. Persze a belgyógyászati osztályon (a drasztikusabban fogalmazók ezt elfekvőnek szokták nevezni) annyira súlyos betegeket helyezünk el, hogy hatvan főnél több ellátását már nem bírnák a nővérek... Ezek, a döntő többségükben igen idős emberek zömükben állandó fekvésre kényszerülnek. Ágyhoz kötöttek a szó leg- naturálisabb értelmében; magukat ellátni nem tudják, a kommunikációra még elemi szinten is csaknem képtelenek. Agyérelmeszesedés, demencia, leépülés... — A két osztályon huszonhét nővér dolgozik, van tizenhét takarítónőnk, a teljes dolgozói létszám 142. A környék legnagyobb — sokak szerint talán az egyetlen stabil — munkaadó intézménye mi vagyunk. így aztán érthető, hogy nővér- és takarítónő-gondjaink nincsenek, történetesen: egyéb munkalehetőség nemigen kínálkozik errefelé, orvos viszont még véletlenül se kerül hozzánk. Álláshirdetéseinkre legfeljebb a határainkon túlról áttelepülők jelentkeznek. A tbc-s és a tüdőrákos betegeket a megye egész területéről szakorvosi beutalással hozzák Baktalórántházára. Rajtuk kívül a kétszázezres, szűkebb ellátási körzetből ide kerülnek a krónikus légzőszervi betegségekkel küszködök is. A kezeltek 80-85 százaléka tébécés vagy rákos. Egy rövidebb, stagnáló időszak után mostanság ismét emelkednek a mutatók. Ahogy a főorvos felidézi: ennyire elszomorító a helyzet talán tetések olvashatók: betegeknek tilos terület. Itt nem babra megy a játék! A tébécés fertőzést akár egy tüsszentés is közvetítheti, és itt — a szolgálati lakásokban — gyerekek, civilek laknak, nem árt az óvatosság. A hatvan holdas park skóciai hangulatokkal lep meg. Harsogó fűpázsit, évszázados kocsányos tölgyek, ritkaságszámba menő tulipánfa. Csodálatos mikroklíma. Vélhetően ez utóbbi játszhatott döntő szerepet abban, hogy 1947- ben a megye első tbc-s beteggondozó intézeteként itt nyitotta meg a kapuit a Rákosi Mátyás Tüdőszanatórium. Ezen elhumorizálunk egy villanásnyit, majd köszönés után, és immár kíséret nélkül átmegyünk az utókezelő osztályra. Villanyzáras kapu fogad, de nyomásra nyílik. Égy fehérköpenyes nő — mint utóbb kiderül a főnővér — éppen egy fejkendős nénit terelget vissza a kijárattól. Szakács Zoltánná tizennégy nővér főnökeként hat éve dolgozik ezen a területen, magában az intézményben pedig több, mint két évtizede. (A bruttó keresete mostanság úgy harmincezer körül alakul...) — Jöjjenek bátran, nézzenek szét, itt senkit sem zavarnak — mondja kedvesen, s ez utóbbi megjegyzése súlyos értelmét csak akkor fogom fel, amikor benézek a kórtermekbe. Kimerevült testek, fal felé fordulva vagy hanyatt, tátott szájjal pihegő, még éppen ember korpuszok... Á pedáns tisztaság és rendezettség ellenére is döbbenetes, soha nem feledhető látvány. A pallida mors (a sápadtarcú halál) állandó vendégeskedésének vagyunk a tanúi... Mert itt, mint megtudjuk, a mortalitás hatvan százalék fölötti. Egy vagy két év, talán több is... De út innen legfeljebb egy szociális otthonba, gyakrabban viszont a temetőbe vezet. Közbevetőleg egy kommentárt nem igénylő adat: az utóbbi öt évben innen egy beteg ment haza, a családjához, gyógyultan... — Nehezen viselik egymás nyűgeit a betegeink — jegyzi meg Rebák Rétemé, aki összesenben tizennyolc évet húzott le nővérként ezen az irigyelésre okot nem adó helyen. — Igaz — teszi hozzá —, a váltásos rendszer működik, ami azt jelenti, hogy bizonyos idő után átkerülünk a pulmo- nológiára. Másként ezt se fizikalilag, se szellemileg nem lehetne bírni. Belépünk a kilencvenesek szobájába, ahol mindegyik fekvő test túlvan már a kilencedik ikszen. Aki mozdulni tud, megteszi. Jönnek-mennek céltalanul, mintha várnának vagy akarnának valamit. Próbálják kimondani aprócska szándékaikat, csak valamikor a hatvanas évek közepén volt. Ijesztő számokat említ. A betegek nyolcvan százaléka súlyosan fertőző, és közülük mintegy hatvanöt százalék esetében a mikroszkópos köpetpozitivitás kegyetlen igazsága jelzi a kritikus állapotot. Ez nem egyéb, minthogy a fertőző bacilustömeg egyszerű mikroszkóppal kimutatható, látható... Vagabundok, elszegényedett magyarok, cigányok, alkoholisták, utcáról felszedettek. Mindmegannyi leromlott, szétroncsolt szervezet. Egyáltalán mihez lehet itt kezdeni? — A pulmonológián — halljuk a keserű tények közepette — mindezek ellenére nagyon jók a statisztikáink. A légzősök 85 százalékát negatívan engedjük el, ami nem azonos a gyógyulással, csupán azt jelenti: nem fertőznek. Tizenöt százalékuk önként távozik... Ilyen is van, ez ellen nem tudunk fellépni. A mortalitás (vagyis: az elhalálozási arány) itt nyolc-tíz százalék körüli. Évente a mintegy hétszáz kezeltünkből körülbelül hatvannak ér véget nálunk a földi pályafutása... Elsősorban azok a rákos betegeink halnak meg, akiket a kórház aktív osztályain már nem tudtak tartani. Persze, azért hallunk olyan esetekről is, amikor a műtőit rákbeteg megoldottként hagyta el a kórházat. Bennem azért mégis az a fura mondat rezonál tovább, melyet szintén a főorvos fogalmazott meg: bizony a rák is rondul manapság, de nagyon... És ez az osztály még közel sem az in- femális mélységek birodalma! Hiszen mit sem láttunk még az utókezelő Dante pokolbugyrainak kínlasztó szenvedéseit idéző világáról. De mintha fogyatkozna a mersz, az elszántság bennünk, egy kicsit még húzzuk az időt. Megnézzük kívülről a műemlék épületet, rövid sétát teszünk a természetvédelmi területté nyilvánított parkban. A ritka növényeket megnevező táblácskákon kívül imitt-amott figyelmezKállai János
