Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-30 / 178. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 1994. JULIUS 30., SZOMBAT Érezni Oláh István Járjunk úgy, ahogy megszoktuk, vagy álljunk tótágast: az utcának két oldala van. A jobboldalról most éppen azt kiáltják felém, hogy lehet ilyen névvel létezni egyáltalán, mint az enyém. Az utca baloldalán szemmel láthatatlanul — senki. Ettől függetlenül még a Holdból is érkezhetnek kozmikus visszajelzések, hogy kedves barátaink, egy kicsit, igazán csak egy icipicit balosok vagytok. Mit mondhat erre a halandó újságíró? Hát azt, hogy a balkezesek jobbágyi féltekéje állítólag tevékenyebb, mint a magdeburgi bal félteke. Úgyhogy végül ebből is a jobb nyerhet, ebből az olyan icipicit balból, ami végső soron közép-, középjobb; a független politikai napi- vagy hetilapok kedvelt macskaasztala, a kicsiszék is mellékelve... Éppen azt részleteztem, hogy ilyen névvel nem lehet élni Romániában. Egyrészt azért, mert a román nacionalisták visszakövetelnek, mondván, hogy származásom a szó szoros értelmében ott van a keresztlevélben, illetve a családnévben. Másrészt mert fajtám mondja, hogy valóban valamikor, de már Oláh Miklós, a nagy humanista is magyar volt, a nagy magyar király, Mátyás udvarában (aki körül mostanság ugyancsak nagy a huzakodás Kolozsváron). Jó pillanatában így mondja, aki okos, az oktalan kapásból három viccet gyárt oláh- ságomra, hál’ istennek nálunk oly könnyű a szó, mint a pihe, és egykettőre megragad az ember hajában, de még inkább a haja alatt. Magyarságomról soha nem szoktam beszélni. Ha jól emlékszem, Cegléden kérdeztek rám — meglehet, ők is nevemért —, hogy hát hogyan is állok én a nemzettudattal. A tudat ép és töretlen, válaszoltam, és körülbelül úgy működik, mint a test akármelyik nemesebb szerve. Tudjuk, hogy van, azt is, hogy pótolhatatlan (mindamellett behelyettesíthető, ezt is tudjuk Barnard professzor munkásságára és tartósan idegenbe szakadt véreinkre figyelve); csupán akkor kezdünk beszélni róla, amikor valami funkciózavar áll be akár nálam, akár pedig abban a politikai-társadalmi közegben, amelyben élek. Ilyenkor, de csak ilyenkor mondom, hogy magyar vagyok. Egyébként a hosszú ideig párizsi költővel, Faludy Györggyel pen- dülök egy húron, aki szerint az ember érzi magyarságát és az érzés minden szó, minden deklaráció és deklináció fölött való. Nem elírás! Itt-ott deklinálni szokás, ki az igazi, az igazibb, a legigazibb magyar; amint dek- linálták már jó néhányszor e században, megvonva a védfalat (a támfalat?) a mélymagyarság körül, a hígmagyarokat természetesen lángpallossal űzték ki a népnemzeti mintafarmról. Minden név- és vérségi elemzésen túl az ember ott van otthon, övéi között, ahova magát besorolja. Illetve ahonnan nem rekesztik ki. Úgyhogy ezért ostoba és egyben ionescói vagy mondjuk flamandul: Ghelderode-i a helyzet, nosza elő a névvel barátom, és én megmondom, ki vagy! Esetleg én tudnám megmondani, mi minden vagyok, az erek nemzetközi útrendszerére figyelve; vagy hogy ki, s mi lennék, ha magam dönthetnék az újjászületés zűrzavarában. Erről nem többet, a sok név-retortázásról, vér- csoport-mikroszkópozásról, rassz- kibernetikáról. Legyünk következetesek! Hizlaljuk föl Kövér Józsefet, aki elég keszeg pasas. Soványítsuk meg Keszeg Jánost, aki testes. Ezzel újból föltaláltuk Prokusztész ágyát, az annyira irigyelt antikvitás kedvenc nyújtó-, illetve zsugorító-, illetve vágószerszámát. A kérdés pedig tán már most logikus: ha egyszer majd mindkét járdát használni fogják a mi kis hazánkban- városunkban, a jobbot és a balt, megpróbálják-e átvinni ezt a belevaló bútordarabot, miközben (a szó politikai értelmében vett centrum) élénk forgalmat produkál vagy csak mímel? dó politikusok, akik igent mondtak a fajvédelmi javaslatra. A közelben gróf Esterházy János portréja, azé a képviselőé, aki 1939-ben egyedüliként a zsidótörvények ellen szavazott a szlovák parlamentben. Kicsit odébb már a korabeli szállító- lajstromok, belügyminiszteri utasítások denemzetiszocialista napilap mutatja be. Ez a társadalom minden látható ellenkezés nélkül tudomásul vette a sárga csillag bevezetését, ami pedig mindenütt másutt, ahol az emberi méltóság sérelmei iránti érzés épen maradt, az egyetemes felháborodás kialakulására és megnyilvánuportálásra, kényszermunkára. Az egyik teremben só, a következőben homok fedi a padozatot. Érthető üzenet: a megkorbácsolt zsidókat sóval kenték be kínzóik azért, hogy fokozzák a fájdalmakat. A földön, egy sírhant közelében elsárgult papírlapok: a Radnóti viharkabátjában talált notesz. Az utolsó versek. Mellette a Raz- glednica egy részlete. Egy tablón a végleges megoldás, az Endlösung megszervezése céljából Magyarországra érkezett Judenkommando, vagyis zsidó különítmény vezérkara. Franz Novak, Otto Hunsche, Dieter Wisliceny, Adolf Eichmann, Hermann Alois Krumey. A szoba másik részében egy fényes henger, amelyen Horthy képe rajzolódik ki. Mellette az 1944 márciusában megalakult Sztójay-kormány. Az új minisztereket a Magyarság című lására volt jeladás — olvasható Bibó István mondata abban a teremben, ahol a zsidókat korlátozó rendelkezések, utcai plakátok, sárga csillagok láthatók, és ahol egy fotón egyenlőségjel van a Dávid-csillag és a sarló-kalapács között. Az irodalom zsidótlanításáról szóló miniszterelnöki határozat másolata alatt hatalmas halom könyv áll. A címlapokon Déry Tibor, Balázs Béla, Lukács György, Freud, Proust, Heine, Zelk Zoltán, Radnóti Miklós, Szép Ernő, Ignotus, Marx, Révész Béla, Bródy Sándor, Földi Mihály, Karinthy Frigyes, Fenyő Miksa, Heltai Jenő neve látszik. A rendelet értelmében el kellett égetni műveiket. Egy gondosan berendezett zsidószoba szomszédságában igazi vasúti vagon áll, benne Auschwitzba indulók egész alakos fotóival. Odébb képek a nyilaskeresztes rémuralom korából, a zsidóvagyon elrablásáról. Zsidóellenes feljelentő levelek, adatok a vidéki és a fővárosi zsidóság gettókba tömörítéséről. Egy sötét szobában — felvételről — az elpusztított zsidók neveit olvassák fel színészek. A tárlat végén a bejáratnál kapott emlékkavicsok gyűjtőhelye és az igaz emberek tablója található, vagyis azoknak a nevei, akik zsidókat mentettek meg a háború alatt, és akiket ezért az izraeli Yad Vashem Emlékmúzeum kitüntetett. A kiállítás látogatóinak készített kiadványban olvasható: A holocaust nem lett volna lehetséges, ha a bürokratikus náci erőszakszervezeteket Európa-szerte nem segítik milliók és milliók. Orvosok, mérnökök, hivatalnokok, valamint vasutasok és rendőrök. Bábák és csendőrök, papok, tudósok és írók Európa csaknem minden országában fölös számban álltak a nácik szolgálatába. 1939 előtt világszerte milliók voltak antiszemiták és nagyon sokan őszintén örültek, amikor megtudták, hogy közel 6 millió zsidó végül is elpusztult a második világháború idején. A holocaust a keresztény és humanista értékeire oly büszke civilizáció súlyos válságának bizonyítéka. Nagy Gábor (ISB) felvételei Pásztor Zoltán Út a halálba. Akár ezt a címet is adhatták volna a rendezők a Budavári Palotában a múlt héten megnyitott kiállításnak, amely a holocaust magyarországi eseményeit eleveníti fel. Hozzátehetjük: rendkívül élethűen és megrázóan. A kiállítás nyomasztó hangulatához hozzájárul a díszleteken domináló fekete szín, a termeket végigkísérő szögesdrótok, a rengeteg korabeli fotó, dokumentum, használati tárgy. A kezdet: szemelvények a politikai antiszemitizmus 1919-1938 közötti megjelenési formáiból. A magyarországi holocaust első igazi fejezetét azonban a három zsidó- törvény (1938, 1939, 1941) jelenti. Parlamenti padsorrészlet, felsőházi szavazóurna és fotók: mosolygó vagy éppen elgondolko
