Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-23 / 172. szám
1994• JULIUS 23„ SZOMBAT Napkelet • A KM hét végi melléklete azt is várhatja, mikor- csap egy nagyot farkával a hal, s mikor mozdul hirtelen a gyík, hogy a rövidke árnyékból egy Bpsszasabb sütkéreSzabics Ferenc Kovicsiva Évszázados fák, hatalmas tölgyek és magasba szökő karcsú fenyők között ülünk a kislétai gyermekotthon gyönyörű parkjában. Az egykori tulajdonos, a valamikori gazdag nemes nem lehetett önző, irigy ember. Olyan fákat is jócskán telepített kastélyának környékére annak idején, amelyekről már csemetekorában tudni lehetett: hosszú évtizedeknek kell eltelniük ahhoz, míg árnyékukat élvezni lehet, s a hűs lombok alatt csak ritkán pihenhet az, aki a facsemetének egykor a gödröt megásta... A kislétai kastély most egészségügyi gyermekotthon, ahol súlyosan beteg, szellemileg károsodott gyermekek élnek. Nekik készült az a gyönyörű játszótér, aminek minden egyes darabja fa, mégpedig akác. Erről a fáról mondja a mester, hogy ha balta nem éri, minimum száz évig kitart. Az új játszótér valóságos állatkert! Van itt gyík, kígyó, ló, csak halfajtából legalább húszat lehet találni. S ezek az állatok szinte valamennyien „kétéltűek”: fából vannak ugyan, de olyan élethűek, hogy ha az ember csak kicsit elengedi a fantáziáját, talán zésre ismét a napos tisztásra, vagy éppen egy farönkre telepedjen... Ülünk az árnyat adó lombsátrak alatt, élvezzük a csendet, a ragyogó napot, figyeljük az önfeledten játszadozó gyermekeket, amikor beszélgetőtársam, Szabics András fafaragó feleségéhez fordulva füttyent egyet, majd megszólal: Nézd csak a barátunkat! Egy irányba fordulunk, s akkor kiderül: a barát nem más, mint egy gyönyörű vörösbegy, aki vidáman ugrándozik körülöttünk, közelebb pi , _ , , , . , jön, majd kicsit ismét Elek Emil felvetele távolabb ugrik, szemmel láthatóan ismerős neki a társaságnak legalább kétharmada. A fafaragó meg Kati néni, a felesége, az idegenről meg bizonyára feltételezi, ha az ő barátaival van együtt, akkor rossz ember nem lehet... Szabics Ferenc szinte egyermekkora óta nagy híve és tisztelője az állatoknak. Bármily hihetetlen, hároméves korában már vadászni yitte az apja, s alig volt hétéves, amikor szülői felügyelet mellett életében először elsüthette a Elaubertet. A vadászat és az erdők így lettek számára elválaszthatatlan fogalmak, s ő tizenkét évesen döntötte el, hogy felnőtt fejjel fával fog foglalkozni, asztalos lesz. — Én a természettel és a fával mindig nagy szerelemben voltam, s ez a szerelem már holtomig kitart — mondja a szentesi születésű, hatvanhat éves fafaragó, akit nem kell ám sokáig biztatni, hogy a kezdetekről meséljen valamit. — Előbb csak faragcsáltam, fúrtam, kalapáltam, kisebb dolgokat preparáltam. Nem voltam én kezdetben a legjobbak között. Több olyan évfolyamtársam is volt, akik már fiatalon nagy tudású asztalosoknak számítottak, s akik már akkor a legszebb stílbútorokat faragták minden szobrászi segítség nélkül. Nincs ebben persze semmi csodálatos — folytatja az ismerkedést, hiszen a tehetség mellől akkoriban a szorgalom sem hiányozhatott. Iparosnak lenni rangnak számított, s ha már valaki a kaszton belülre került, igyekezett a legjobbnak is lenni, hiszen ebből, a két keze munkájából lett a mindennapi kenyere. — Aztán jött a háború, ami jót is tett velem. No már csak olyan értelemben, hogy volt a szakmát min gyakorolni. Az a sok gyönyörű bútor, rengeteg stíldarab, mind megsérült a lebombázott házakban, s mesterre, gyógyításra várt. Én ekkor tanultam meg, hogy fából mi minden készíthető, hogy a fa mi mindenre képes. Mi akkor megtanultunk az egyszerű, olcsó fából nemes anyagot, ha kellett, a legritkább trópusi fautánzatokat csinálni. Képzelheti, nem volt pénz akkoriban kenyérre sem, nem hogy egzotikus fára, s ha meghibásodott egy ilyen darab, megtanultuk a legnemesebb famintát is lekoppintani. A fával együtt kell élni, a fának lelke van. Ha azt megismeri, megtanulja az ember, akkor azt csinál belőle, amit csak akar. A tölgyfa például szinte megkövesedik, ha törzsének egyharmada vízben áll, s nem hogy faragni nem lehet, de tán még a legjobb gyémántcsiszoló is kifog rajta. Látja — nevet felém huncut mosolyával -— nem igaz a mondás, hogy fából nem lesz vaskarika... — Szeretem ezt a megyét. Sok gőgös fővárosi tanulhatna az itt élők barátságából, munkaszeretetéből, a gyönyörű vidékről. A beszélgetésből azután kiderül: azért is áll szívéhez közel Szabolcs-Szatmár-Bereg, mert ő mindig is kötődött a vidékhez, a parasztemberekhez. Évtizedek óta gyűjti például a pásztortörténeteket, az egykori népi bölcsességeket. Mint mondja, eleinte nem volt könnyű dolga, hiszen nadrágos embernek nem nagyon adták ki magukat, nemigen árulták el tudományukat. Hatvanhat év. Sok ez vagy kevés? Szabics Ferenc nem gondolkodik ezen. Különösen azóta nem, amióta — még egészen fiatalon — átkacsintott á túlvilágra. Meg aztán neki még egyébként is rengeteg dolga van. Az asszony például kiadta a parancsot, be kell hát fejeznie azt az otthonában lévő egyik szobát, amelynek menyezeti kazettáját már kifaragta, a szekrénysor azonban még várat magára. — Az lesz az én magánműzeumom — hallom, s én biztos vagyok benne, hogy az elkészítésére a hatvanhat éves Szabics Ferencnek lesz elég ideje. Nem csak azért, mert szerető családja, gondoskodó felesége, boldog élete van. Azért is talán, mert talizmánként védi az a hajpánt, amit hétéves korában egy szavai szerint „tisztavérű indiántól” kapott egy cserkésztalálkozón, s ami csörgőkígyó bőréből készült, s birtokosa teljes jogú harcosnak tudhatja magát. Olyan harcosnak, aki az évtizedek alatt megtanulta: ha nehezen is, ha áldozatokkal is, de néha azért mégis készülhet fából vaskarika... Harasztosi Pál felvétele A KM VENDÉGE Szondi Erika Genetikusán rámszabták őseim ezt a hivatást — vallja Dienes Gábor festőművész. A tehetség adomány, amivel élni kell, megbüntet érte a Jóisten, ha nem ezt teszem. Mielőtt bárki is szerénytelennek érezné a mátészalkai születésű festőművészt, felsoroljuk önálló kiállításainak leglényegesebb állomásait: Hamburg, Köln, Dachau, Basel, Párizs, Stockholm, New York, Budapest. Ezekben a nagyvárosokban megérezhettek valamit a látogatók Szatmár szépségéből, hiszen a művész szinte minden munkáján átsugárzik az a szellemi hagyaték, amit szülőföldjéről vitt magával. — Gyakran jártam apámmal vadászni, horgászni. Ő szerettette meg velem a Tisza, Szamos, Túr vidékét, a szatmári naplemente szépségét, a hajnalok hangulatát. Az ember életében meghatározó a gyermekkor és a táj, ahol felnő. Harminckét éve mentem el innen, ám ez soha nem jelentett végleges elszakadást. — A festészetet megtanítani lehetetlen, ám lehet a művészet iránti tiszteletet, alázatot kialakítani a kezdő művészekben. Lehet a tökéletességig elsajátítani a technikát, ám tudatosítani kell a hallgaA festő lelke suttog a kép mögött tokban, hogy valódi művet létrehozni óriási próbálkozás. Tematikailag és megjelenítésben egyaránt ki kell válogatni azt, ami igazán fontos, a lényegtelen apróságokból kiválasztani és megmutatni a lényegeset. Rengeteg hulladékból lesz egy „szirup”. Önmagában a iegjobb technika sem ér semmit, ha nincs a kép mögött egy suttogás. Suttogás, amelyben a .festő lelke szólal meg. — Gyermekkoromban nem mondta nekem senki, hogy rajzoljak, sőt családom is kétkedve fogadta tevékenységemet. Már akkor is úgy éreztem, a bennem felhalmozódott feszültségek levezetésére, a jó-rossz élmények leképezésére, önmagam megvalósítására számomra a festészet a legalkalmasabb. Egy jól sikerült kép megnyugvást jelent, a lelki viharok lecsendesedését adja. Egy művész lelkében ugyanis mindig tombolnak ilyen feszültségek, ezek nélkül alkotni sem tudna. Mindig kételkedem munkám teljességében, egy-egy mű sikerében, ám szerencsére vannak olyan kollégáim, barátaim, akik megerősítenek hitemben. Sokat köszönhetek Kokas Ignácnak kritikáiért, biztató szavaiért. Tanítványaimnak is szeretnék olyan szellemi atmoszférát teremteni, amelyben átadhatják önmagukat munkájuknak. — Ehhez jól kell ismerni a fiatalokat, s meg kell tanulni tanítani. Ez a művészetben nagyon nehéz, hiszen szavakkal megfogalmazni azt, ami egyébként szóban elmondhatatlan, szinte lehetetlen vállalkozás. A festészet hittanát szeretném átadni a fiatal művészeknek. Igazságtalannak tartom, hogy egy képzőművészeti főiskolán osztályzás is van. — Hogyan lehetne érdemjegyekben A szerző felvétele mérni a tehetséget? A tehetség vagy létezik, vagy nem. Érdemjegyek helyett legfeljebb jogosítványt adhatunk arra, hogy az illetőnek joga van a festészet nyelvén beszélni. — A festő olyan, mint egy színházi rendező. Beállíthatja a szereplőket, fantáziáján múlik mit helyez előtérbe. Játék ez az élet nagy színjáték. A művésznek joga van megmutatni más aspektusból is a dolgok lényegét. Víz, föld, állatok, ember, ezek a kedvenc témáim. Vonz a másság, a szokatlan, az átlagtól eltérő. Gondolkodtatni és gyönyörködtetni szeretnék képeimmel. — Szerencsére a művészetre mindig volt igény és remélem lesz is. El kell fogadnunk, hogy ez is árucikké válik, bár soha nem lesz szerintem igazán pénzzel mérhető áru, mert remélem az embereket egy kép megvásárlásánál az az érzés vezeti, hogy szeretne együtt élni a képpel. — Nem szeretnék hűtlen maradni szülővárosomhoz, Mátészalkához. Ezért is örültem, amikor a várossá válás 25. évfordulója alkalmából felkértek egy kiállítás rendezésére. Szívesen élek ezzel a lehetőséggel, hiszen így talán visszaadhatok valamit városomnak abból a sok-sok élményből, amellyel utamra engedett. . Készülhet fából vaskarika...
