Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-23 / 172. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete 1994. JÚLIUS 23., SZOMBAT FRICSKÁK Saiga Attila Anyanyelvi kultúra A Liba és a Ló utca sarkán Zsiga jobbra fordult és majdnem összeütközött egy fiatal nővel, aki korosabb férfi társaságában andalgott az úttesten. Zsiga hirtelen megállt. — Nézd már, ezt az átkozott cso- roszlyát! — kiáltott fel dühösen. — Mi történt? Mit mond? — kérdezte az öregúr, aki nem hallotta a lírai kitörést, mert süket volt. — Te vak liba, te! — ordította Zsiga. — Hát nem látsz a szemedtől?! Ez aztán a kultúra, te analfabéta vadkacsa! — Hogy beszél Ön egy hölggyel? — háborodott fel az öreg, miután Zsiga basszusának hatására néhány pillanatra visszanyerte hallását. — Maga részeg? — Te vagy részeg, te birkafejű! Boroshordó hasú, nem szégyelled magad, egy ilyen fiatal nőt elcsábítani! Néhány járókelő megállt mellettük. — Ez a részeg nekünk támaflt, sérteget bennünket. — Te vén bohóc, te csoszogó hímszarka, menj rögtön haza a keresztanyádhoz! — azzal Zsiga öklével indult támadásra. A járókelők hátrább húzódtak, A fiatal hölgy az idős férfi elé lépett, hogy így védje meg a támadástól. — Hord el magad addig, míg szépen vagyok, különben kilépek, és beverem azt a ragyás képed! — Honnan akar maga „kilépni”? Zsiga hirtelen elhallgatott. Elvörösödött. — Kérem, bocsásson meg! — dünnyögte. — Az isten szerelmére, kérem! Tévedés történt, szörnyű tévedés. Azt hittem, vagyis... meg voltam arról győződve, hogy kocsival vagyok. Teljesen elment az eszem, hiszen nincs is itt az Opelem. Még egyszer ezer bocsánat... Szintén zenész? U raim! Rendkívül nehéz helyzetbe hoznak most engem, a szimfonikus zenekar karnagyát. Pont most eresszem szélnek a zenekar tagjait?! És egyáltalán, miért? Itt van például, ]énei. Nagyon klassz srác, nem iszik, nem dohányzik, kerüli a nőket; mindig kölcsönadja a kéglijét. A légynek sem árt, a fűre sem lépne rá! Az igaz, amikor énekel, mintha üveggel csiklandoznának, de ezért nem ő a hibás, hanem az akusztika. Megtartom! Az orgonistánk egyre több időt tölt otthon a nála húsz évvel ifjabb bombázó nejével, de ez teljesen érthető, mert hasonló esetben, uraim, mi sem lennénk a leszerelés hívei, ugye. Itt nálunk, egyre kevesebbet orgonái, talán áttér a köcsögdudára. De én jól ismerem őt, ha megszállja az ihlet, legalább olyan toplistás számot szerez, mint az a másik volt: „ABC-ben terem a reform bugyi, Belenézni hagysz engem, ügyi?” A gitárosunk igazán oltári klassz srác, még akkor is, amikor iszik. De most éppen elvonókúrán van, hát éppen most tegyem ki? Aztán itt van a nagybőgősünk — három gyermek szerető édesapja. A negyediket várja — haza Kanadából. Régóta... Szóval kár, vár és csapnivaló a ritmusérzéke. De jó nekünk másodhegedűsnek is, nem kell, hogy szólózzon. Ja, és éppen most pártot alapít... Igen. Mondják, hogy nem tetszik a dobosunk lábmunkája. Nagyokat rúg a dobba, mindenkit váratlanul ér. De kérem, védett korban van. Hadd kalapálja még le azt a két évet a nyugdíjig. Magyarországon-az*Ar le s-i no A Legyezős hölg^mollétéért kárpótolja a mamm közönséget A párizsi Orsay Múzeum 1994 nyarán kiállításon mutatja be az impresszionizmus keletkezését. Ezért kölcsönkérte Manet Legyezős hölgy című képét. A Szépművészeti Múzeumnak azt a festményét, amely amúgy is igen gyakran tárgya hasonló kérelmeknek. Mivel a közönség joggal hiányolja a múzeumból hosszú ideig távol maradó főműveket, kezdeményezte, hogy az Orsay Múzeum, a Manet-kép kölcsönzési idejére augusztus 8- ig — csereképpen — a Szépművészeti Múzeumba egy másik, éppen olyan jelentős alkotást küldjön, mégpedig Van Gogh- tól, akinek a festészete nincs jelen a Szépművészeti Múzeumban. A posztimpresszionizmus e nagy egyéniségének művészetét a budapesti gyűjteményben grafikái képviselik, vásznai nem. így az Arles-i nő nemcsak a Legyezős hölgy távollétéért kárpótolja a magyar közönséget, hanem — egy ideig — általa szerepel a múzeumban Van Gogh festészete is. Vincent Van Gogh 1853-ban született a hollandiai Groot-Zundert-ben, ahol apja lelkipásztor volt. A Goupil műkereskedő cég alkalmazottja lett, majd segédlelkész. A művészi hivatás 1880-ban, 27 éves korában ébredt fel komolyan benne. Hollandiai képein sötét tónusokat alkalmazott, ezeket Párizsba érkezése után az élénk, világos színek váltották fel. Hiszen itt ismerkedett meg — személyesen is — az impresszionista és posztimpresszionista festőkkel. Színelmélete szerint a festményt a kiegészítő — a komplementer — színek összepárosítására és egyensúlyára kell építeni. Párizsi korszakától, 1886-tól haláláig, 1890-ig, négy, túlfeszített munka- ütemű év következett. Van Gogh ekkor felfokozott lelkiállapotban és érzékenységben élt; így alkotta meg életművének azt a részét, amely őt kora legnagyobb festőinek sorába emelte. Az Arles-i nő erőteljes expresszivitását a sárga és a fekete, illetve a vörös és a zöld ellentéte okozza. A festő a feketét tiszta, keveretlen párizsi kékkel tette még mélyebbé, még keményebbé s ezáltal a sárga kiegészítő párjává. Van Gogh felfogása szeMTI rint, a kiegészítő színek találkozásánál, a kikeverésükből keletkező szürkés árnyalatoknak kell tompítani a közöttük lévő kontrasztot, itt is ez figyelhető meg az asszony arcán, kesztyűjén és a fotel karfáján. A kiegészítő színek nemcsak a kompozíció egyensúlyát biztosítják, hanem ugyanakkor jelképes értelműek. A kép címe jelzi, hogy Van Gogh ezt a munkáját az Arles-i korszakában festetté. Arles-ba 1888. február 20-án érkezett, hogy Provence páramentes, kristályosán áttetsző levegőjében, a már mediterrán, éles megvilágításban, még erőteljesebb szín- hatásokat érhessen el. Ettől kezdve festményein a sárga és a kék ellentéte uralkodik. A mezők, a napraforgók, vagy akár maga a nap, az éjszaka képein pedig a gázlámpák, a hold, a csillagok sárgája — a kék hol hűvös, hol komoran sötét árnyalatai mellet — mindig a melegség, az élet, a fény jelképe a sötétség erőivel szembén. Tájképeit, de főleg arcképeit, és az Arles-i korszakában oly sokszor megfestett önarcképeit jellemző színszimbolikája szintén ezen az ellentéten alapszik. A festmény modellje Marie Ginoux, 1888 nyarán Van Gogh szállásadónője volt. Férjével az Arles-i Lámartine téri kávéházat — a Café de la Gare-t — vezette. A kávéház Van Gogh híres Éjszakai kávéház, amely menedéke volt az éjjel csöndesen elüldögélőknek, a fedél nélkül maradtaknak. Van Gogh jó baráti viszonyban volt a házaspárral és később is gyakran meglátogatta őket, amikor az Arles-i, majd pedig a Saint Rémy-i intézetben ápolták. „Nem tudom, emlékeznek-e mennyire különös, hogy majdnem egy éve, Ginoux-né éppen akkor betegedett meg, amikor én” — írta egy alkalommal, és nekik szóló leveleiben visszatérő témája Marie Ginoux mielőbbi felgyógyulása. Az asszony felépülését saját egészségi állapotával hozta párhuzamba. Érthető módon, hiszen Marie Ginoux portréjának megfestése egybeesett a festő életének válságos két hónapjával: Gauguin eljövetelével és távozásával, Van Gogh betegségének jelentkezésével és régóta dédelgetett vágyálmának felvétel összeomlásával, hogy egy kisebb művészközösséget hozzon létre. Van Gogh Arles-ban több hónapon át készült arra, hogy vendégül lássa Paul Gauguint, aki barátja rábeszélésére, az Arles-i nő megfestésénél nem sokkal korábban, október 20-án meg is érkezett „a kis sárga házba”. Ismert tény, hogy milyen drámai körülmények vetettek véget látogatásának. Gauguin nem viselte el barátja állandó izgatottságát, az idegességtől szinte vibráló légkört, mely már előre jelezte Van Gogh kitörni készülő, máig sem egyértelműen diagnosztizált baját. Feszült együttlétük csak karácsonyig tartott, Van Gogh tragikus öncsonkításával és idég- gyógyintézeti internálásával végződött. Természetünk nem fért össze — volt Gauguin szűkszavú magyarázata. Az Arles-i nő érdekessége, hogy arra is enged következtetni, miben különbözhetett a két festő művészi felfogása. Van Gogh a kép keletkezésekor, 1888 novemberében, egy dátum nélküli levelében, azt írta öccsének, hogy egy óra alatt „dobta föl” a halvány citrom háttér előtt ülő „szürke arcú, fekete, fekete, fekete ruhájú” asszony portréját. A festménynek két változata van. Az itt látható variánson az asszony előtt az asztalon ernyő és kesztyű hever, a New York-i Metropolitan múzeum példányán két könyv. Gauguin ugyanebben a beállításban — halántékhoz támasztott balkézzel —, de más szemszögből, szintén megfestette az asszonyt. . i: Illyés Mária Báthory Gábor, a mondahős Erdész Sándor A KM 1994. június 8-i számában szóltunk a magyar történeti mondák értékeiről, gyűjtésének szervezéséről. Szent László, Mátyás király, Toldi Miklós, Rákóczi Ferenc és más mondahősök sorában újabban feltűnik Báthory Gábor erdélyi fejedelem is. Báthory Gábor megítélése máig sem egyöntetű, rövid uralkodásáról (1608- 1613), magatartásáról, cselekedeteiről a történészek korábban csak elmarasztalóan írtak. Az újabb történeti adatok, értékelések egyre inkább a fejedelem pozitív tulajdonságairól szólnak. Ugyanakkor a néphagyományban egyöntetűen nagy erejű és nemes lelkű hősként jelenik meg. A Báthory család eredetmondája szerint Vid megölte az Ecsedi-lápban lakó sárkányt, s ezért nyerte el a Bátor (Báthory) előnevet. Mondáink Báthory Gábort is sárkányölő hősként tartják számon. Az egyik monda arról szól, hogy Báthory Gábor felesége szeretőt tartott. Az asszony betegnek színlelte magát és rávette az urát, hogy hajtsa haza az Ecsedi-lápba leesett sárkányt. így is történt. A hős megtalálta a sárkányt, s hatalmas buzogányával addig verte, míg az le nem gyengült. Akkor ma- gaelibe vette és hazahajtotta. Az asszony, mikor meglátta a sárkányt, az ijedtségtől szörnyethalt. — Egy másik mondában arról esik szó, hogy Báthory Gábor egy bikának egyetlen kardcsapással levágja a fejét és szarvánál fogvást áthajítja a nyírbátori Báthory Gábor Korabeli metszet templomon. Éppen ott repült egy sárkány, amit telibe talált. Nyírtétről származik a következő monda: „Valamikor réges-régen, mikor Báthory Gábor még a vitézségével harcolt, akkor történt egy eset, hogy az országban egy bir ka megveszett és roppant sok ezer embert tenkrevágott. És úgy esett, hogy Nyírbátornak ment a bika. De mindenki féreszö- kött előle, mindenki bezárkózott. Báthory Gábor, ez megintelem feltűrt karral a kardját a kezébe vette és útját állotta. De mikor nekiszaladt a bika, egy vágással átvágta a nyakát a bikának. Rögtön híre ment az országba. A királynak is filébe ment.” A bikaviadalhoz hozzátartozik a kard és kar szójátékon alapuló történet is: Midőn a király értesül a bika legyőzéséről, kéri a rendkívülinek hitt kardot. Báthory Gábor fel is küldi. Jön a király levele: „Ez a kard nem az a kard!” Megy a kevély válasz: „Az a kard az a kard, de az a kar nem az a kar!” A kard miatt vagy másért a király üzen Báthory Gábornak, hogy előtte személyesen jelenjen meg! Báthory Gábor — ameddig csak tartott a bátori határ — cukorral szóratta fel az utat. El is indult, nyáridőben szánon. Ja a város határában mondja a kocsisának: „Nézz hátra, jön utánunk Bátor?” „Nem jön.” „Na, akkor fordulj visz- sza!”' ■ A valóságban ilyen ember volt az ecse- di Báthory István országbíró, akiről tudjuk, hogy Báthory Gábor és Anna nevelőapja volt. Nos, 1604-ben a császár a pozsonyi országgyűlésbe hivatta az országbírót. A válasz igen kevély volt, hasonló a mondához: „Elmennék a gyűlésbe, ha Ecsed vára is eljönne velem!” Érthető, hogy a Báthory Gábor mondák, köztük a Szentvér utca eredetmondája, Nyírbátorban és környékén a legismertebbek. Reméljük, hogy a történeti mondák - gyűjtésével még nem késtünk el.
