Kelet-Magyarország, 1994. július (54. évfolyam, 153-178. szám)
1994-07-16 / 166. szám
Napkelet • A KM hét végi melléklete táriat Égenházi Imre: Téli táj (részlet) A z alkotótelepek ideális környezetet teremtenek a művészek számára, ahol nemcsak a gondtalan alkotásra nyílik lehetőség, hanem az elmélyült tanulásra. Műhelyek ezek, a legnemesebb értelemben, ahol nyilvánvalóan nemcsak a gondolatok kicserélésre van lehetőség, hanem az egymástól való tanulásra is. Mai tárlatunkban a vajai alkotótábor négy művészének képét mutatjuk be. Négy festő, négy eltérő világ. Kopacz Mária: Mágus (részlet) Petkes József: A vajai tó (részlet) Madarassy György: Bibliai jelenet (részlet) Elek Emil reprodukciói Egy régi régi kézifecskendő A megfigyelésre, szemmel tartásra a falvak templomtornyai voltak a legalkalmasabbak. Levéltári adatok is alátámasztják a szájhagyományt. A tornyokban elhelyezkedő tú'zőrök egy pillanatra sem hagyhatták el helyüket. Csak megbízható, katonaviselt, nem suhanc és nem könnyen szunynyadó férfiember lehetett a toronyban tűzőr. Asztalt és széket felvihettek őrhelyükre, de heverőt vagy ágyat még akkor sem, ha többen őrködtek. Még a kártyázást sem M Magyar László felvétele en8edte me8 az elöljáróság. Az eleséget vagy magukkal vitték, vagy a hozzátartozók felhordták a toronyba. Különösen aratás és cséplés idején kellett ébernek lenni, de a tavaszi kerti takarítások is számtalanszor tűzzel végződtek. Nagyecseden az első háború előtt így égett le a fél település. A tehetősebbek aztán a tetőket bádoggal vagy a híres károlyi cseréppel fedették. így volt ez Mátészalkán is, ahol a Schreiber féle faraktárban volt a nagykárolyi gyár cseréplerakata. A szatmári bádogtetős házak tulajdonosai szinte kivétel nélkül amerikások voltak, akik vagy hozott, vagy küldött dollárokból adták meg a házuknak a rangot, ami nem elsősorban rongyrázásból fakadt, hanem jól felfogott tűzvédelmi magánérdekből. Polgárista gyerek voltam, amikor Mátészalkán kigyulladt a Nagyvégen a Csigái féle csűr. Az emberek láncot alkotva kézről kézre adták a vízzel telt vödröket. Estére történt, a tüzet még Nyírmeggyesen, Jármiban is lehetett látni, magam a vásártéren, a Gerzsányi féle kocsma melletti eperfáról néztem. Amikor a hőségtől a tetőzet cserepei pattogni kezdtek, olyan volt mintha sok száz katona fegyveréből rendszertelenül, de folyamatosan tüzelne a tűztől megvilágított estében. Farkas József A szatmári nép hitvilágában, gondolkodásában a tűznek a századok folyamán központi szerepe volt. Nehéz lenne kinyomozni, hogy a nép a tűznek, vagy a víznek tulajdonított e nagyobb hangsúlyt. Annyi bizonyos, hogy még manapság is se szeri, se száma a nép száján élő tűzzel kapcsolatos szólásmondásoknak, hiedelmeknek. „Hun a tűzön vótál?” — mordul az apa a gyermekére, ha sörért küldte az önkibe és sokáig volt oda. „Úgy féle tülle, mint az égő tűztüll” — halljuk gyakorta az italos férjére panaszkodó feleségét. „Tűzről pattant, eleven mint a tűz” mondják dicsérően a takaros, szorgalmas, mozgékony menyecskére. Öregek gyakran átkozódnak emí- gyen: „Az én Istenem a tűzzel égesse meg!” A kapaszkodó emberre mondják megmosolyogva: „Aki közelebb ül a tűzhöz, jobban melegszik”! „Hamu alatt lakik a tűz” jegyzik meg a csendes, lassú-, eredményesen élő emberről szóbeszéd közben. A szamosháti ember tudja, hogy a spór- ban dohog a tűz, hidegre fordul az idő. A gázos, meg a gyufás világ előtt az erdőháti gazda nem szívesen adott ki a házából tüzet (a kemencében hamuval betakart parazsat) mivel azt tartotta, hogy a tűzzel együtt a szerencséjét is odaadja. Ha a szalmás világban disznóölés során, perzseléskor kistüzet csináltunk és a villával lapít- gattuk, hogy szikrázzon, ránk ordított valamelyik ácsorgó felnőtt: „Ne játszatok a tűzzel, mert éjszaka magatok alá vizeltek!” A tűzbe sem engedtek bennünket pu- lyákat köpdösni, mondván: hólyagos lesz a nyelvünk, meg a másvilágon tüzes tányért fogunk nyaldosni. Ha mezei nyúl szalad be a faluba — tartják az Ecsedi láp mentén — tűzvész támad! Nagyidejű adatközlőim beszélik, hogy a cserepes, meg a bádogos világ előtt, a nád és szalmatetős, de a zsindelyes fedelű házak építésének idején rettenetes tüzek voltak. Még az anyafőd is megégett. Ha szél is támadt közben, az ótás lehetetlen volt. Volt olyan falú, hogy egy szempillantás alatt elhamvadt — emlékeznek. A tüzek leginkább a sütőkben (itt volt a kemence, ahol kenyeret sütötték, a katlan, amin üstben a krumplit és a tököt főzték a disznóknak), a félereszekben, a csűrökben keletkeztek. Sokszor fogott tüzet a lakóház deszka, vagy tapasztott sövény kéménye is. Nyáron a házhoz hazahordott búza vagy gabonaasztagokat is könnyen felgyújthatta a gazda haragosa, ha őrizetlenül hagyta. Gépelésig a gondos gazda az asztag töviben aludt, kutyájával együtt. Különösen őrizni kellett a falvak széli rakodókat, ahova együvé hordták egy-egy határrész termett életét. A gazda és gondos falvak lakossága egész évben vigyázta vagyonát. Különösen száraz esztendőkben, amikor minden lobbanékony volt, kellett ébernek lenni. Melyik Petri költője? Balogh László Nem kényeztették el Tóth Endre költőt sem az irodalomtörténészek. Legutoljára Gyulai Pál említi nevét 1905-ben a „Szikszói Enyhlapok” című albumot bírálva ezzel az általános megállapítással: „Többé- kevésbé sikerült költeményeket tartalmaz” (Bírálatok, cikkek, tanulmányok. Bp. 1961. 38.) Tóth Endrétől is. A lexikonok kivétel nélkül számontartják ugyan, de nem sokat érünk velük, mert még az sem derül ki belőlük hitelesen, hogy hol született a költő, minthogy egyszerűen csak Petri-t emlegetnek. Ilyen nevű település pedig sok van az országban, Fényes Elek „Magyarország geographiai szótára” (Pest, 1851.) például tízet tart nyilván. Melyik Petri-n született hát Tóth Endre? Mint általában régi íróink esetében, most is Szinnyei József „Magyar írók élete és munkái” címmel műve igazít el bennünket valamelyest. A XIV. kötetben ugyanis a Petri megjelölés után zárójelben ez áll: Szabolcs vármegye. Tóth Endre tehát mégis a mienk, szabolcsiaké! Az persze kérdéses, hogy Pócspetri vagy Lövőpetri-e a szülőfalu. Am ennek eldöntése már egyszerű: meg kell nézni e települések 1824-es egyházi matrikuláit. Mert Tóth Endre 1824. november 30-án született. A szülők (az édesapa református vallású gazdatiszt volt) jogi pályára szánták a jó képességű gyereket, ezért több gimnáziumban próbálkoztak a taníttatásával, hogy minél jobb képesítéshez jusson a tanuló. Debrecen, Nagykároly, Sátoraljaújhely, Nagyvárad, Szatmár és Kassa volt állomáshelye a középiskolás Tóth Endrének. A jogot Egerben végezte, de ügyvédi vizsgáját már Pesten tette le 1846-ban. A következő évben Borsod megye tiszteletbeli ügyésze. Itt éri a szabadságharc. Tóth Endre beáll katonának a borsodi önkéntes honvédzászlóaljba. Fegyveres szolgálata 1849. január végéig tart. Ekkor lába olyan mértékben megfagy, hogy a továbbiakban már csak tábori szolgálatra alkalmas. A bukás után bujdosnia kell, a borsodi Vatta községbe kerül. Itt ismerkedik meg Okolicsányi Krisztinával, akit még 1849 decemberében feleségül is vesz. Ettől kezdve felesége kis vattai birtokán gazdálkodik és teljesen az irodalomnak próbál élni egészen 1885. június 5-én bekövetkezett haláláig. Költőnk a szabadságharc idején tűnt föl verseivel és hamarosan az egyik legkedveltebb és legtermékenyebb költővé nőtte ki magát. Vattai magányában kissé elkese- rül, egy időben alig ír, de mikor a megalakult Petőfi-Társaság tagjává választja, újból fölvirágzik költészete. A versek mellett prózát is írt. Hat megjelent vers- illetve elbeszélés kötetéről tudunk. Mutatóban hármat említek meg: Zengő bokor I-II. (Pest 1853.), Harangvirágok (uo. 1862.), Bokor Erzsi (uo. é.n.). KONCZEK JÓZSEF : Varázslat a hegyen Azok az esztendők nyaranta hegyi munkákkal teltek. A hegyben ősszel is tavasszal is akadt napszám, de nyáron mindenképpen. Vastagvérű gyomot tépni reggeltől estig — különösen jó esős napokon, amikor könnyen szakadt ki a talajból — nem valami változatos munka, de a napközben folyó heccelések, bolondozások segítettek elűzni az unalmat. S mivel fiúk, lányok, s gyakran fiatalasszonyok is dolgoztak együtt a szőlőben, mindig kialakult az a semmivel össze nem téveszthető hangulat, amelyik összetartotta, vezérelte, vitte magával az egésze társaságot. Csakis csípős történetek találtak jó hallgatóságra ilyenkor... Télen-nyáron szerelmes voltam azokban az években B. Katiba. Még akkor is azt gondoltam, amikor a hegyben dolgoztunk, hogy erre sétálhatna a B. Kati, megismerhetne, rámnevethetne, és milyen jó lenne ez. Persze a B. Kati nem sétált arra, valószínűleg otthon volt, a befüggönyözött hűvös szobában, bizonyára leütött egy disz- szonanciát a zongorán, majd percekig némán hallgatta, hogyan csitul el. Szerette ezt játszani a B. Kati, s egyszer azt is elárulta nekem, hogy ez azért jó, mert az emberben lévő néven nem nevezhető feszültséget segít feloldani. Igen... az ember „kibillenti magából a billentyűkön” azt a feszítő hangulatot, amitől megkönnyebbül aztán. Ez nagyon érdekesnek tűnt számomra, s ha nem is játszottam semmilyen hangszeren, kézenfekvőnek látszott, menynyire jól értelmezi B. Kati a hangszer szerepét. És arra is gondoltam, hogy a kétkezi munka során hasonlóképpen valami megoldás szűkeik az ember és a környezete között, csak nem úgy, mint a hangszerek esetében. S van aztán, amit fel is lehet jegyezni, például egy dalt, egy zongora- játékot, egy rendbe hozott szőlőtőke vagy egy megkapált sor pedig magában az életben marad fenn. Úgy, hogy nincs megörökített egyszeri pillanata, hanem csupán maga az összefüggő folyamat, hogy jövőre is lesz ott szőlő... Ilyesmiken lehetett gondolkodni munka közben. Pohár borral kínáltak, kisütött a nap. Máskor forró napok követték egymást. A sapkát mindig vízbe mártottuk, hogy védjen a napszúrástól, kispohár bor is hanyatt lökött a forróságban. Aratáskor íűzrRT-vízre-iriiivá zzatok!
